hirdetés

Bostoni napló 4.

2010. november 11. - Bán Zsófia

Az amerikai lélek és szellem egyik leghagyományosabb kifejezője pedig nem más, mint az az idea, hogy gépeik, ha nem is feltétlenül a legszebbek, de feltétlenül a legmegbízhatóbbak és legstrapabíróbbak.
hirdetés

Állítólag, amikor Franklin D. Roosevelt elnököt megkérdezték, hogy ha alkalma nyílna rá, melyik amerikai könyvet nyomná minden szovjet ember kezébe, ő habozás nélkül a Sears katalógust választotta. Komar és Melamid , a 70-es években Amerikába emigrált orosz művészpáros, a 90-es évek elején elő is rukkolt egy SEARSTYLE című sorozattal. Egy akkor készült interjúban a páros úgy nyilatkozott, hogy koruk a művészet számára csak három utat kínál fel: a modernizmust, a giccset, vagy a Searst. Miután az első kettőt már kipipálták, nekiláttak, hogy kiaknázzák a harmadik út lehetőségeit is. Amikor Roosevelt azt válaszolta, amit, nem csak az amerikai konzumtársadalom javainak fegyvereknél is hatásosabb felvonultatására gondolt, hanem talán, tudatosan vagy öntudatlanul, arra is, hogy alap fogyasztási cikkeik, használati tárgyaik valamiképpen az amerikai lelket és szellemet is kifejezik. Arra, hogy ha a szovjetek megpillanthatnák és kezükbe vehetnék tárgyaikat, akkor magát az amerikai lelket és szellemet vennék kézbe, és onnan már csak egy lépés a világbéke. Az amerikai lélek és szellem egyik leghagyományosabb kifejezője pedig nem más, mint az az idea, hogy gépeik, ha nem is feltétlenül a legszebbek, de feltétlenül a legmegbízhatóbbak és legstrapabíróbbak (ez utóbbit máris cáfolni tudom, sőt, bárki, aki valaha is közelebbi kapcsolatba került egy Szaratov hűtőgéppel megmondhatja, hogy nem más ez mint hazug, imperialista propaganda). A strapabíróság mítoszának persze látszólag ellentmond a konzumtársadalom alapszabálya, miszerint vedd meg és gyorsan cseréld le egy újabb modelre. Érdekes módon, miközben ez a szabály érvényesen működik az autómárkákra, a divatra, az IT technológiára és még sok, másfajta fogyasztási cikkre, bizonyos háztartási felszereléseknél, teherautóknál, kamionoknál és buszoknál mintha megállt volna az idő. Hogy az egyik legkézenfekvőbb, mert leggyakrabban látott, és naponta milliók által használt cikket említsem: ilyen az amerikai filmekből világszerte is közismert SÁRGA ISKOLABUSZ.

Az iskolabusz, ha nem is teljesen egyforma az országban, de azért nagyjábol mindenhol igaz rá, hogy úgy néz, ki, mintha kb. a 40-es évek végén megállt volna nála az idő. Mintha azt mondaná: kéremszépen, az iskolabusz ilyen, és nem másmilyen. Sőt: ez az iskolabusz. Mondhatni, itt csap át a design Daseinbe, az autentikus éppígylét kristálypárlatába. Itt rögtön felmerül a nem kevésbé német, és nem kevésbé filozófiai kérdés, a warum. Én egyelőre csak arra a következtetésre tudtam jutni, hogy kitűnő reklámgondolkodás eredményeképpen – mely szerint a legjobb reklámfelület az, amit legtöbben, leggyakrabban használnak - a SÁRGA ISKOLABUSZT (és néhány tettestársát) választották ki arra, hogy a fent említett, amerikai szellem hordozója és hirdetője legyen. Mert mi mást is sugallna egy ilyen iskolabusz, mint a megbízhatóságot és strapabírást, a nyugodt, évszázados erőt. Azt sugallja, hogy “ránk bízhatjátok gyermekeiteiket, Amerika jövőjét!”

      Hasonlóan rafinált választás volt az egyik alaptelefontípus, amely nemrégi felmérések szerint, a családi házakban és a hivatalokban való  használat szempontjából még mindig vezeti az amerikai népszerűségi listákat, pedig elég csak egy pillantást vetni rá, hogy megállapítsuk, a designja nem mai csirke.

Mert megint csak, a ravasz adman (reklámszaki) észjárása szerint: mi az még, amit a legtöbben használnak naponta, a lehető legtöbb helyen? Úgy van, az otthoni és hivatali telefon. Megbízható és strapabíró, mindenki által megfizethető kommunikációs eszköz. A szólás megbízható szabadságához a megbízható eszköz, amely sohasem hagy cserben. Már-már az amerikai alkotmány szellemének materializálódása, nemde? És akkor innen már csak egy ugrás a további, kézenfekvő tárgyakhoz, igen, igen: fridzsider, mosógép, tűzhely. Mert persze nem arról van szó, hogy ne lehetne ezekből is hipermodernet kapni, de a kérdés mindig az, hogy az amerikai alapcsalád, alapháziasszony melyiket fogja választani. Hát azt a fajtát, ami annak idején a szülői házban is volt, az már bevált. Nem retródivatból használják ezeket a modelleket, hanem azért, mert úgy érzik, hogy  „a fridzsider” ilyen, a „ a mosógép” ilyen, „a tűzhely” meg ilyen. Azt hiszem, erre a helyes kifejezés a generikus vagy gyűjtőtárgy lenne. Morális megközelítésből: „rendes ember ilyet vesz”, a többi mind csak gyanús pipiskedés.

      Persze lehet, hogy csak azóta vagyok annyira rákattanva erre a design témára, amióta újabban a Mad Men című sorozatra is rákattantam. A 2007 óta futó sorozat a 60-as évek elején játszódik egy New Yorki reklámcégnél. Rémisztően jóképű főszereplője a cég agyafúrt, ám egyben sötét múlttal és kiismerhetetlen lélekkel rendelkező kreatív főnöke. A legelképesztőbben fotografált, berendezett és öltöztetett tévésorozat, amit valaha láttam; a korabeli design és látványvilág tobzódása. Lassan telik benne az idő, nincsenek hatalmas történések, mégis képtelenség leakadni róla. Egyelőre tartja magát a népszerűségi listák elején, mint a kockatelefon.

Bán Zsófia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.