hirdetés

Bostoni napló 5.

2010. november 12. - Bán Zsófia

Ez az ára annak, ha valaki tenger mellett nő föl, aztán meg jól elveszik tőle. És később hiába kínálgatják, hiába mondják neki, hogy tessék, itt egy tó, itt egy folyó, neked semmi sem elég? Hát, ha már így rákérdeznek... - Bán Zsófia netnaplója.
hirdetés

Na jó, nem csak őszi ember vagyok, hanem vizes is. Olyan, aki rosszul érzi magát, ha nincs a közelben víz, lehetőleg megfelelő mennyiségű sóval bolondítva. Ez az ára annak, ha valaki tenger mellett nő föl, aztán meg jól elveszik tőle. És később hiába kínálgatják, hiába mondják neki, hogy tessék, itt egy tó, itt egy folyó, neked semmi sem elég? Hát, ha már így rákérdeznek... Kicsit olyan, mint amikor valakit hirtelen sótlan diétára fognak: jól lehet lakni tőle, csak éppen...Eros és agapé, a csillapíthatatlan vágy és a csendes boldogság közti különbségéről beszélek, anélkül, hogy az utóbbi jelentőségét fel ne mérném. Ezért aztán, ha néha mégis akad a közelemben sós víz, hirtelen helyére zökken, az addig kissé szétcsúszott, bemozdult világ. Nem kell feltétlenül, hogy lássam a vizet, elég ha tudom, hogy bármikor felülhetek egy buszra, metróra és kimehetek hozzá. Vagy megfelelő széljárás esetén, elég, ha beleszagolok a levegőbe. Aztán néha mégis muszáj felkerekedni, hogy lássam is. És persze van, hogy néha csalódik az ember.

Nem is annyira a Revere (lásd még: Paul Revere, aki lóháton végigrohant a városon, hogy “The redcoats are coming!” kiáltással előzékenyen figyelmeztesse a bostoniakat, hogy jönnek a rohadt angolok leverni a függetlenségi mániájukat – de az is lehet, hogy ez volna a bostoni Riviéra, csak elírták) nevű tengerpart miatt, hanem inkább csak azért ültünk fel a múltkor a kékmetróra, hogy hallhassuk, ahogy a vezető a végállomás előtt bemondja: Next stop: Wonderland.  Ezt azért nem lehetett kihagyni.

De aztán, ahogy a metsző, hideg szélben végignéztem az öngyilkosságra momentán kiválóan alkalmas, elhagyott, barátságtalan, és mi tagadás, csúnya parton, arra jutottam, hogy ha ez a Wonderland, akkor az én nevem ne legyen Alíz. Plíz. Később, máshol, azért megtaláltuk a megfelelő partot. Tegnap viszont egy kicsit másfelől közelítettük meg a témát és elmentünk az épületbe zárt óceánba, a jókora, bostoni Akváriumba. Megint eszembejutott, hogy milyen régen vágyom (talán inkább csak vágytam, már lemondtam róla) egy kis mélytengeri búvárkodásra, de aztán mindig arra gondoltam, mi van, ha rámjön, a híres klausztrofóbiám, és inkább sose próbáltam ki. Meg aztán, látva az akváriumban elúszó, hatalmas lényeket, megint megállapítottam, hogy odalent valószínűleg az első szembejövőnél elájulnék az ijedtségtől. Van az a pillanat, amikor el kell az ilyeneket ereszteni és be kell látni, hogy se búvárkodni, se paplanernyőzni nem fogok már. Végülis, fél-emberként is lehet élni: úgy, mint aki fél, oder? Attól még lehetek jó hazafi (sőt). És ha elolvasom az otthoni, napi híreket, már bátor is voltam. Bátorkodom, ergo sum.

A vizesblokkot tovább szőve, a napokban, talán csak a fent elmondottak alapján érthetően, megnéztem a Step Into Liquid c. 2003-as, kitűnő amerikai dokumentumfilmet a szörfözésről. Nem a windszörfről beszélek, hanem a rendes, sima szörfről. [Lásd itt is.] Gyerekkoromban  csak a kisméretű boogie board-ig jutottam, a kisdeszkáig, amin hasrafekve lehet a hullámokkal kivitetni magad. Idén nyáron, bevallom, vettem egyet és néhány évtized után megint ráfeküdtem, és jó volt, nagyon jó, de még mindig irigykedve néztem az állva szörfölőket (asszem most már ezt is odaírhatjuk a fenti veszteséglistámhoz). A film szépen beszél erről az obszesszióról vagy addikcióról, amiről, ha egyszer belekóstolt valaki, nem nagyon lehet leszokni. Tolókocsis fiút (aki már csak hasrafekve szörfözik) és pocakos öregurakat is mutatnak szelíd hullámokon állva, akiknek sörhasát csak még jobban kidomborítja a gumi szörfruha, de akiknek az arcán szétterülő, kisfiús mosolya legalább annyit elmond, mint az óriáshullámokon lovagló fenegyerekeké. Az elején a narrátor azt mondja, hogy a film nem egy életstílusról szól, hanem az életről, amelyben a stílus csak egy esetleges elem. A hullámról beszél, ami az univerzumot egységbe foglaló forma. A végefelé pedig azt kérdezik egy lánytól, hogy szerinte ki a jó szörfös. Ő meg azt válaszolja, hogy: „maybe the one who’s having the most fun”, vagyis talán az, aki közben a legjobban élvezi.

Bán Zsófia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.