hirdetés

Bricsesz és nyakkendő

2008. április 23. - Gács Anna

Nem akarok persze sokkal naivabbnak látszani, mint amilyen vagyok, nem vágott fölhöz a felismerés, hogy a javaslat sorsa aligha kiforrott, érvekkel alátámasztott kultúrpolitikai koncepciók nemes küzdelmében fog eldőlni. Ami viszont igenis földhöz vág, az a bohózatba illő karrier, amit ez a kérdés a sajtóban befutott.
hirdetés

Volt nemrégiben egy esetem. Vettem egy nadrágot, puha fekete kordnadrágot, ami – ahogy az már a hozzám hasonló alkatú nőknél lenni szokott (de vannak-e hozzám hasonló alkatú nők?) – hosszú volt, mondjuk úgy egy jó arasszal hosszabb az ideálisnál (a lábamnál). Nem baj, levágom, gondoltam; rég túl voltam már azon az életkoron, amikor ilyen esetben makacsul jártam a boltokat, hogy helyrehozzam a kizökkent világot, és bebizonyítsam, hogy a túl hosszú nadrágok az imperialista, mizogünista (vagy tetszőleges egyéb –ista, vagy egyszerűen rossz ízlésű) szabászok összeesküvése nyomán kerülnek a boltokba. Kaptunk egyszer egy csodálatos Neumann varrógépet István anyukájától, most legalább munkára fogom. Elaludt végre a gyerek, este 10 volt, amikor nekiláttam. Kivasaltam, felpróbáltam, feltűztem az egyik szárát, levágtam a felesleget, meggombostűztem a hajtást, odaültem a géphez, és már siklott is az anyag a talp alatt. Nem szépítem: elég ügyetlen vagyok az ilyesmiben, úgyhogy meghatottan néztem a gyönyörű hajtást, a hibátlan öltéssort – néha nekem is összejöhet. Most már magabiztosabban láttam neki a lépések megismétléséhez: a levágott darabot hozzámértem a szárhoz, vágtam, tűztem, varrtam. Az a tapasztalatom, hogy kézügyességet igénylő dolgokban az első kísérlet sokszor meglepően jól sikerül, de aztán, amikor már kezdeném elhinni, az ismétléskor előbújik az igazi természetem. Most viszont, amikor rápillantottam a második felhajtásra, szinte hihetetlennek tűnt, hogy ez is tökéletes, senki meg nem mondta volna, hogy nem gyári munka. Szóval ez is én vagyok, gondoltam gyöngéden és megbocsátóan, és ránéztem az órára: éjfél volt, ami még ünnepélyesebbé tette a pillanatot.
 
 
 
Aztán belebújtam. Az egyik szára mintha még mindig egy kissé túl hosszú volna. Ellenben a másik hetykén csapkodta a vádlim közepét. Nem. Ez nem én vagyok. Nyöszörögve húzkodtam lefelé a kétszer levágott szárat. Egye fene. Bricsesznek még jó lesz.
 
Mindezt nemcsak a sztori kedvéért mesélem, hanem voltaképpen hasonlatnak szánom. A lelkiállapotom hasonlatának. Kibontakozott az elmúlt hetekben egy kis vita a kulturális járulék kiterjesztéséről. Az NKA elnöke, aki kezdeményezte a járulék kiterjesztését egyebek mellett az internetre és a mobilszolgáltatásra, megkérte a bizottsági tagokat, köztük engem is, hogy támogassák a törvénymódosítást. Ha az ember elvállal egy ilyen tisztséget, van benne némi szorongás, hogy mihez kell majd a nevét adnia, ebben az esetben azonban nem sokat rágódtam. A kiterjesztés nemcsak jelentős plusz pénzt adna a kultúra támogatására, de logikus lépésnek is tűnik – miért ne kellene az internet- és mobilszolgáltatóknak fizetniük, ha például a könyvkiadóknak évek óta kell. Ez az az apróság, amit elhallgatnak azok a megfogalmazások, hogy „megadóztatnák az internetet”. (Hogy azokról a megfogalmazásokról már ne is beszéljek, melyek szerint „a kultúra költségvetési támogatását nem az emberek nyakába kell varrni” – hanem kiébe, a tajgai rénszarvasokéba?).
 
De akár egyetért valaki a kiterjesztéssel, akár nem, a kérdés napirendre kerülése jó alkalom lehet, gondoltam én, a kultúra állami támogatásának megvitatására. Nem akarok persze sokkal naivabbnak látszani, mint amilyen vagyok, nem vágott fölhöz a felismerés, hogy a javaslat sorsa aligha kiforrott, érvekkel alátámasztott kultúrpolitikai koncepciók nemes küzdelmében fog eldőlni. Ami viszont igenis földhöz vág, az a bohózatba illő karrier, amit ez a kérdés a sajtóban befutott. Ha ma a „kulturális járulék” szókapcsolatra rákeres az ember egy hírkeresőben, 20-ból 15 találat a „Megadóztatnák a nyakkendőviselőket” vagy más hasonló címet viseli.
 
Még egy nadrágbabújásnyi idő sem kellett hozzá, hogy a kultúra támogatásába bevont termékek és szolgáltatások körének kérdése a nyakkendőadó épületes problémájává változzon. Lehet erre persze azt mondani, hogy a sajtó nem tehet mást, mint tudósít arról, ami történik, és ha egyszer a kérdés kapcsán egy politikus ezt a javaslatot domborította ki (gratulálok hozzá), akkor mit tehet mást a szegény szerkesztő, újságíró, beszámol róla. Aztán a cáfolatáról. De persze tudjuk, hogy nem így működik, illetve nem így kéne működnie. Az az újságíró, aki nem képes mérlegelni egy esemény, javaslat súlyát és jelentőségét – legyen az bármilyen mulatságos vagy tetszetős -, nem újságíró.
 
Holnap reggel sajtótájékoztató. Egye fene, megyek. Csokornyakkendőnek még jó leszek.

Gács Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.