Jelentem: tegnapi ígéretemhez híven, vasárnap reggel, ahogy megláttam Kányádi Sándort, átöleltem a Millenáris Parkban. Épp "rohant" egyik helyszínről a másikra, alig tudtam vele lépést tartani. Korniss Péter fotográfus barátunkkal találkozva megjegyeztük, Sanyi bácsi ereje utánozhatatlan és csodálatos.

Kányádi Sándorral - Fotó: Gordon Eszter

A Könyvfesztivál utolsó napja sem volt kevésbé izgalmas és programokkal teli, mint a megelőzőek. 11 órától Ungvári Tamással, színmű-fordításairól beszélgetett Gálvölgyi János. Megtudhattuk, mely amerikai, német vagy olasz drámaírókkal állt szorosabb barátságban, milyen módszer, rendezőelv van egy dráma vagy egy vígjáték magyarra tételének hátterében, s milyen hatalom van a fordító kezében, akár egy egész színpadi előadás sikerének kulcsa. Ungvárival jó pár évre nyúlik vissza kapcsolatunk, Frankfurtban és az ünnepi könyvhéten rendszeresen együtt ebédelünk, diskurzusaink egyaránt érintenek irodalmi, könyvszakmai és magánéleti kérdéseket. Hogy mennyire nagy tudású, okos ember, azt hiszem, senkinek sem kell bemutatnom, de emellett, mint tapasztalt pótapa hallgat meg és ad tanácsot az élet nehéz és sokszor szövevényes dolgaiban.
A tavaly indított, nagyszabású Lettre - L'Harmattan Matiné kivételesen gazdag és érdekes műsort állított össze, hála Karádi Évának (aki az Európai Elsőkötetesek Fesztiválját is szervezi) és Gyenes Ádáméknak, hisz kiadójuk nagyon sokat tesz az európai irodalom magyarországi sokszínűsége érdekében. Hosszú szervezőmunka után megérkezett Dmitry Glukhovsky, a jelenlegi egyik legnagyobb orosz "sztáríró", akinek harmadik kötete jelent meg az Európa Könyvkiadónál. Kiadója szerint olyan író ő, aki szereti vállalni a kockázatot, hisz haditudósítóként saját bőrét veszélyeztette, köteteivel pedig - minden munkájával új utat keres - olvasóinak körét szűkíti vagy épp bővíti. Vámos Miklós, Márton László, Böszörményi Gyula, Kornis Mihály olvasóik körében ültek dedikáló asztalaiknál. Tarján Tamás is dedikált, emellett a Könyvfesztivál záróakkordját, a népszerű Születésnapi Irodalmi Szalont is levezényelte - a kezdetektől szellemes profizmussal. Aczél Gézával, Kabdebó Lóránddal, Tornai Józseffel koccintunk, Dobos Marianne emlékkönyvébe írok pár sort születésnapjára. Tortát eszünk, még visszamegyünk a főépületbe a csomagjainkért.
Ennek a fesztiválnak is vége!

De nemcsak a Könyvfesztiválnak van vége, nemcsak ennek a hétnek, és nemcsak a Litera-naplónak. Számomra egészen új életszakasz kezdődik: ugyanaz, mégis más. Ugyanaz, hisz az irodalom nem kényszerből, de az életem, a levegőm, a védőburkom. Mégis más: hisz jövő héttől máshol, máshogy tevékenykedem tovább. Ezen a héten valamelyest' megismerhették életem állomásait: Rómát, az egyetemet, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésénél eltöltött éveimet, magánrendezvényeket, az olvasásba és irodalomba vetett hitemet. Azt a személyes belső motivációt, ami erőt ad mindennap. Hisz magaménak érzem az összes munkámat, az összes rendezvényt, amiben részt veszek: ünnepi könyvhéttől könyvfesztiválon át Hadik Irodalmi Szalonig, a Litera-naplótól egyes kiadók könyvbemutatójáig, költészet-napi megnyitótól PhD-dolgozatig. Minden tevékenység egy nagy egység része: az emberekhez, jelenlegi vagy jövőbeli olvasókhoz, a kultúra iránt érdeklődő fiatalokhoz vagy idősebbekhez eljuttatni valamit, ami nekem sors-szerencséből megadatott. A kultúrát és alkotóit: írókat, képzőművészeket, zenészeket, énekeseket, a nem tapintható és létfontosságú tehetségeket, kincshordozókat. Így élek az élet adta lehetőséggel, amibe beleszülettem. Átadom, amit kaptam, megosztom, amim van. Egyes szám első személyben. Ez vagyok én, s ezzel nem tagadok meg mást. Ez az életem.
Az ember néha számvetést kell, hogy készítsen: hol tart, mit csinált (jól vagy rosszul), miben változzon, miben fejlődjön. Ezekkel a gondolatokkal tértem haza a Könyvfesztivál után. Eszembe jutott: egy évig leveleztem folyamatosan az egyik legkiválóbb magyar íróval, s egy hét után vettem észre, hogy a levél tárgya minden alkalommal az ő neve. Ha más tárgyat adtam egy írásnak, ő a válaszban megint átjavította. Ő volt a tárgy, ő volt a feladó és ő volt a címzett. Nem értettem. Furcsálltam. Aztán világossá vált, hogy személyének és megkérdőjelezhetetlen stílusának ez az egyes szám első személy a része. Ő így létezik. Eszembe jutottak kedvenc szerelmes verseim és a bennük lévő, felforgató önzés. Ady: "Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak." Vagy Szabó Lőrinc: "Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan / Halott és akarattalan: / Addig nem vagy a többieknél / Se jobb, se több, / Addig idegen is lehetnél." Sosem értettem az egoizmust vagy az önzést. Távol álljon tőlem. Érzem bennük az erőt, mégis - ahogy írtam a minap - engem halk szóra, finom közlésre, de megrendíthetetlen belső erőre nevelt és tanított Édesapám. Neki hiszek, az ő tanítása szerint élek. 84 éves, tudja, mit beszél. Miután este tizenegy óra is elmúlt, csörgött a telefon. Ő volt az. Korán szokott lefeküdni, de napok óta nem alszik jól. Három szót mondott: Büszke vagyok rád! Ez a három szó több, mint bármi. Ezért a három szóért érdemes létezni, harcolni, küzdeni, hinni, tenni. Remélem, egyszer rászolgálok hitére.

Zárásképp nekem egy mondat jutott eszembe. Vas István sírversét idézve: "...köszönöm, hogy itt lehettem."

Juhász Anna