hirdetés

Búcsú tizedszer

2018. július 2. - Véneki Alkotótábor

Aztán jön is a busz, megfordul ipszilonban, ahogy kell. Hiába itt nőttem fel, a kisalföldi táj újra és újra magával ránt. A kukoricaföldek, a síkságot megakasztó egy-egy erdőcsoport. És hát a vizek. – A X. Véneki Alkotótábor búcsúnaplóját Bende Tamás írta.

hirdetés

Korán szólnak az ébresztők, tízig el kell hagyni a jurtatábort. Hallom, ahogy nyílnak, csukódnak az ajtók. Miután mindent összehajtogattam, bepakoltam és elcsomagoltam, a konyha felé veszem az irányt, felhajtok valami reggelit. Szalai Zsolti a pultot törli, Horváth Verocs meg a mikró ajtaját sikálja. Mozdulatai aprók és pontosak. Mennyi szervezés, mennyi munka ez a néhány nap. Folytonos egyeztetés, koncentráció, táblázatok, telefonhívások, ilyen igény, olyan kérés. Lehetne ez sok is, bizonyára néha tele a padlás, de ez mégsem látszik rajta, Verocs nevetgél, a mikró szép tiszta. Hála van bennem és tisztelet.

Kenek egy szendvicset, paradicsomot és paprikát szelek mellé, leülök a hosszú faasztalok egyikéhez. Óhatatlanul is meglódul az emlékezet. Az idei tábor mégiscsak a tizedik volt, és eszembe jut, hogy egyet sem hagytam ki soha. Az első alkalommal, szinte közvetlenül az érettségi után, még a Hús és sakk antológiába válogattuk az írásokat. Ültem a Sebestyén-teraszon Csabával és Zsoltival, szanáltuk a verseket: ez maradhat, ez nem elég jó, ezen húzni kéne még egy kicsit. Azóta mennyi mindenen túl, a test öregedett, formálódott az identitás. A táborban beugróként vezettem már líra és kritika munkacsoportot is, és pár éve moderálok egy-egy szerzői estet. Arról nem is beszélve, hogy közben belőlem is szerkesztő lett, a műhelymunkákra vadászat céljából ülök be, keresem az új szerzőket, a jó verseket, lehengerlő prózákat.

Hamarosan indul a busz, vissza Győrbe, de előtte még felírjuk nevünket a fekete iskolai táblára. Vagyis az arra felragasztott papírlapra, kréta hiányában. Ez is valamiféle hagyomány, senki sem tudja, ki kezdte el, de minden évben így van. A szerződéskötés gesztusát képzelem bele ebbe: rögzítjük, hogy itt voltunk, és jelezzük a szándékot, jövünk még. Jön a búcsú, az ölelések, a köszmindent és a jövőreugyanitt. Van ilyenkor valami súly, és mégis felszabadult vagyok, gondtalan. Végül csak megindulunk, húzzuk a kisbőröndöket a vágott kavicsos úton, ki a faluházig, aztán a Petőfi utcán balra, míg el nem érjük a buszmegállót. Gyorsan visszaviszem még a garázsboltba a szódáspalackot, amit a boltos néni tegnap Soós Briginek adott kölcsön. Hálálkodás, köszönet. A megállóval szemben, az eresz alatt fecskefészkek. Felnézek az égre, ott cikáznak a madarak, a hasuk fehér. Az ég meg királykék, nagy bárányfelhők állnak mozdulatlanul. Népmesei idill.

Aztán jön is a busz, megfordul ipszilonban, ahogy kell. Hiába itt nőttem fel, a kisalföldi táj újra és újra magával ránt. A kukoricaföldek, a síkságot megakasztó egy-egy erdőcsoport. És hát a vizek. A folyók és tavak, Rékának mutatom, hova jártunk horgászni apámmal, honnan emeltem ki a tükörpontyokat és a szívós amurokat. A vidéki pályaudvaron Kiss Dávid meghív egy kávéra, összegezzük a tanulságokat, örömködünk egy sort, és megállapítjuk, hogy lehetne hosszabb is a tábor. A zsákfalu csendje marasztal ilyenkor. Aztán a búcsú második köre következik, a többiek Pestre, mi a Balatonra. Legyen még néhány napi nyugi.

A ravazdi horgásztavaknál is lerohan a nosztalgia. Az út az erdőbe visz, szólok Rékának, hogy készüljön, a következő kanyar után szemből látható és fotózható a cseszneki vár. Zirc előtt valamivel elalszom, érzem, hogy most jön ki a fáradtság. Mert Véneken a beszélgetések hajnalig, sőt olykor reggelig tartanak, és hiába tudom, hogy most már le kellene feküdni, az asztalnál tart a kíváncsiság. Egy pillanatra felriadok, a mögöttem ülő srác kissé hangosan mesél valamit a haverjának. Veszprémben lehetünk, úgyhogy visszaalszom még.

Elmagyarázhatatlan, hogy mit is jelent Vének. Kiss Laci mondta egyszer, amikor ő vezette a próza munkacsoportot, hogy egyből azt érezte, hazaérkezett, nem idegen volt, hanem ismerős. Mert hát valóban, van egyfajta közösségiség, egyfajta összetartozás. Hogy egy a cél, egy a szenvedély. Hogy van néhány nap, egy kisalföldi zsákfaluban, ahol csak a szavak számítanak. Nem a különbségek, hanem az, ami közös.

A csopaki megállónál Réka gyengéden megsimítja a vállamat, kiveszi fülemből a fülhallgatót. Mindjárt ott vagyunk.

Bende Tamás

Véneki Alkotótábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.