hirdetés

Búcsúhappening

2006. február 6. - Pályi András

„Te nem színész, hanem színház vagy” – mondja az egyik szónok, nem tudom már, ki. Végül is abban a filmben „csak” színész volt, nem színház. Habár színésznek is kivételes fenomén. Ez a rituálé viszont, amelyben ma részt veszünk, hamisítatlan Halász-színház. Búcsúszertartás, szertartók nélkül. Főleg bárminemű transzcendencia vagy túlvilághit nélkül. Ezért is került át az egész a halálon innenre.
hirdetés

          Vannak időszakok, amikor tetszik, nem tetszik, megszaporodnak a temetések az ember életében, bírni kell a gyűrődést. Nóra tavaly évvégén két közeli nagynénjét vesztette el egymás után, az egyik ráadásul gyámságra szorult, s néhány esztendeje, apósom halála óta ő, az unokahúg volt a gyámja. Egy kicsit mintha a saját lányát veszítené el. Ráadásul lánya sosem volt, három fiunk van. Aztán Eörsi Pista következett, aki több okból is közel állt hozzám, az ő halála igazán tragikus történet, nem sokkal a vég előtt még Janót, a fiát is elvesztette. Nem mintha, hanem tényleg. És akkor ma Halász Péter búcsúztatása… De, hogy is mondjam, kissé eufemisztikusan, ebben az esetben még nincs rajta a pont az i-n.
          Vannak ismerőseim, akiket rendesen megvisel az efféle vissza-visszajárkálás a temetőbe, főleg, ha életkorukat tekintve, már ők is esélyesnek érzik magukat. Azt hiszem, én egyelőre elég jól bírom. Maga a ceremónia egyébként is arra való, hogy szublimáljuk a felfoghatatlant. Egyedül az zavar ilyenkor, ha a szertartás, hogy úgy mondjam, nem hasonlít az elhunytra. Teszem azt, Pilinszky vagy akár Balassa Péter búcsúztatásánál teljesen helyénvalónak éreztem az egyházi rituálét, amit, ha már itt tartunk, magamnak véletlenül se kívánnék, de Mándy vagy Mészöly temetésén rém „idegen elem”, merő anakronizmus volt a lelkész, aki ráadásul azt hitte, hogy neki ott ki kell vágnia a rezet. Az a baj persze, hogy ezzel kapcsolatban mindannyiunk fejében afféle Bábel tornya rejtezik, mondaná erre Grotowski, ha a minap nem halt volna meg ő is. Minap? Nyolc esztendeje már.
          Az igazán megrázó élmény nem is a szertartás, hanem az élő test élettelenné válása. Elég egy kedves állatot, kutyát vagy macskát eltemetnünk, kézbe vennünk merev, kihunyt testét, amely néhány napja még az élet meghitt melegét nyújtotta nekünk, s már fel is fogtuk, amit kell. Nincs is ezzel semmi baj, a dolog így természetes, feltéve, hogy nem misztifikáltuk a halált. Meg az életet.
          Gondolom, Halász Péter is ezt akarta mondani ezzel az utolsó happeningjével. Csak nem profanizálás-e itt most mondanivalóról értekeznem? De hát előadást láttunk, az tagadhatatlan. Egyáltalán hogy kerültem ma (akarom mondani tegnap, hisz éjfél után kopogtatom e sorokat) a Műcsarnokba? Hogyan szereztem tudomást Halász Péter búcsúztatásáról? Talán Márk említette először, még napokkal ezelőtt. Az egyetemen szedte fel a hírt? Az interneten bukkant rá? Halász Péter súlyos beteg, mondta, májrákja van, meg fog halni, előtte azonban hazajön Amerikából, felravataloztatja magát a Műcsarnokban, és elbúcsúzik a barátaitól. De mindezt időpont nélkül. És akkor az egyik tévéhíradó bejelenti, hogy ma este. Hánykor? Ezt már Nóra nyomozza ki a világhálón. Rábeszél, hogy menjek oda. Ő is eljönne, ha személyesen ismerte volna. Úgy képzeli, hogy a részvevők majd szépen sorba állnak, mint Moszkvában a Lenin Mauzóleumnál, s egyenként odajárulnak az üvegkoporsóhoz elbúcsúzni. Ez a vízió nekem is tetszik, de azért vannak kétségeim. Mindenesetre veszem a kabátom, épp indulnék, amikor megjön Márk, aki egy órával ezelőtt moziba ment a barátjával. Bombariadó a Mamutban, az egész épületet kiürítették. Azt kérdi, eljöhet-e velem, vagy ez egy zártkörű rendezvény? Menjünk, mondom.
          Üvegkoporsó nincs. Az a Simon mágusban volt, ahol Halász alakította a gonosz varázslót, és túlélte a saját halálát, kiszállt az üvegkoporsóból. Úgy szólt a (kósza) hír, hogy ugyanez a szcéna fog megismétlődni a Műcsarnokban. De nem. Jobb is így. „Te nem színész, hanem színház vagy” – mondja az egyik szónok, nem tudom már, ki. Végül is abban a filmben „csak” színész volt, nem színház. Habár színésznek is kivételes fenomén. Ez a rituálé viszont, amelyben ma részt veszünk, hamisítatlan Halász-színház. Búcsúszertartás, szertartók nélkül. Főleg bárminemű transzcendencia vagy túlvilághit nélkül. Ezért is került át az egész a halálon innenre. Ha már a ravatal felett elmondott mindenféle búcsúbeszéd hozzátartozik az élethez, gondolhatta a blaszfémia nagymestere, akkor emeljük át az egész maskarádét ide. És átemeli. Megszervezi a saját búcsúztatását. Fekszik a koporsóban, mocorog, elég kényelmetlen pozíció (de hát őt soha, egyetlen testhelyzetben sem a kényelem érdekelte, hanem a hatás), beleszól a búcsúbeszédekbe, konzultál az est szervezőivel. Pontban éjfélkor a beszédek véget érnek, a szeánsz lezárul, ő kimászik a koporsóból, elmegy. Vége az utolsó előadásnak. A személyes búcsú elmarad.
          Nem is biztos, hogy igaz az egész. A szónokok közül egyedül Konrád György mert múlt időben beszélni. A többiek mind jelenben, az élőhöz fordulva. Mint akik el se hiszik, miben vesznek részt. Mondjuk, ahogy Najmányi tobzódott a temetési blaszfémiákban, az még oké. Vagy mégsem? Utóvégre Halász Péter, „a” színház sosem volt azonos önmagával. Most sem. De épp ettől az, ami. Vagyis hasonlít őrá magára. Akkor meg minden rendben, nem?

Pályi András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.