Néhány óra leforgott, és kiszakadva a Dohány utcai mindennapokból most az Ady Endre nevét viselő Kishegyesi Általános Iskola tanárijából írom ezeket a sorokat. Lajkó Félix és Ruzsa Magdi, Szerbhorváth György és Virág Gábor tablóképei köszönnek vissza. (Vagy ők köszönnek vissza a tablóképekről.) Egy szó mint száz: ide jártak. Lehetőleg minél kevesebb ékezettel próbálok írni, mert nehezen találom meg őket a klaviatúrán. Kisrealizmus után Kishegyes, ahol a DombosFest irodalmi programja ma délután kezdődik.

Vári Gyuriék még a peronról se veszik észre a vonatunkat. Öröm és felelősség velük utazni. Majdnem ezer ember száll fel a belgrádi gyorsra, aztán leesik a tantusz, hogy az újvidéki Exit-re mennek. Én azért még Szabadkáig reménykedek, hogy néhány bölcsészlány a Dombosra jön, hogy Vári Gyurit hallgassa a magyar líra ezüstkoráról és a hatásközpontokról. Szabadkán aztán csak mi szállunk le. A sárszegi állomáson Virág Gábor fogad minket. Néhány hónapja voltam itt, azóta is bosszant, hogy nem írtam meg azt a két napot. Gábor elvisz minket burekot enni. A magyarországiak bureket, a vajdaságiak burekot mondanak, miközben ezt a törökös hangulatú leveles péksüteményt falják. Kiderül, hogy Gyuri ugyanúgy önti a burekre a joghurtot, mint az Odorics Feri. Az élet ismétli magát: egy éve Almádiból netnaplóztam, ahol Odorics a marhapörkölt és a tejfel dualizmusáról értekezett. Gyorsan megnézzük Szabadka belvárosát. A gimnáziumot, ahol Kosztolányi édesapja volt az igazgató, és, ahol a fiktív-referenciális regényvilágban Novák Antal is tanított. Mellette van a zsinagóga, évtizedek óta rommá váltan, folyamatosan renoválgatva. A szegedire hasonlít nagysága, pompája. Az 1890-es évekre készült el, ekkorra épült meg a szecessziós monumentális városháza is. Hogy aztán pár év múlva az átrajzolt térképekkel teljesen megváltozzon a k.u.k. város tájolása, és perifériavidék legyen egy feltörekvő régióból.

Még Kishegyes előtt betérünk az országút mellett található Piroska csárdába. A hely mintha a régi Budapest-Bécs országút falvai között virágzó csárdakultúrának és az amerikai filmekből ismerős sztráda menti bisztróknak lenne a meghitt keveréke. Míg ott kávét öntenek folyamatosan a bögrébe, addig itt birsalmapálinkát. Kishegyesen a kocsmába sietünk, a lokalitás egyik fele a spanyoloknak drukkol, ők hangosak, egy kisebb része pedig csendben a németeknek. Közben pacallevest esznek. A kivetítő egy részét eltakarja az egyik vendég, csak akkor látom a képernyő baloldalát, amikor a levest kanalazza. Szerencsére repetázik, és Puyol a másik kapuba fejel. Amúgy a pacal isteni. Eddig Görögországban láttam azt a szomatikus-mentális örömöt, amit az evés jelent. Amikor a Pireusz-Iráklion kompon éjfélkor elkezdenek enni, egyetlen nagy morajlás lesz a hajó gyomra. Itt is ontológiai derű dereng a rántott velőrózsákon. Nem zabálás, habzsolás, hanem evés.

Gábor és Molnár Márta, aki az iskola igazgatója éjszaka még megmutatja a Dombos helyszínét, Vári Gyuri elveszít két grafitcerúzát, aztán elhatározza, hogy majd a kert végében alszik. Végül a tisztaszobát választja, de még alvás előtt hosszan beszélgetünk arról, hogy mit csináljon az ember szívből, és mit öntudatból. És, hogy más dolog Nemecsek Ernőnek és Apor Vilmosnak lenni.

Reggel tízkor kelünk. Az iskolában pedig burekot eszünk reggelire, és csak azért sem bureket.

"Én vagyok az oberhauseni polip" - mondotta egy kishegyesi atyafi. Sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom.

Szegő János