A Soho House manzárdtermében szinte fekete a parketta, a téglafal ízlésesen vakolatlan, és egy óriás lapos képernyőn végtelenített filmet játszanak: kandallóban lángoló és parázsló rönkök. A kishalak, mint jómagam, beúsznak a mélyvízbe, hátha bekapja őket egy cápa. Vadászunk a Londoni Filmfesztivál záróbuliján.
          Megismerek egy francia színészt és színésznőt, de sajnos nem láttam a filmeket, amelyekben játszanak, ahogy a spanyol rendezőét sem, aki csatlakozik hozzánk. A kezembe nyom egy szórólapot: „a legjobb vígjáték a The Passion of Christ óta”. Majd megismerem azt a mexikói rendezőt, akinek jót aludtam a filmjén néhány napja. A kora reggeli sajtóvetítésre mentem. A katalógus a filmet Tarkovszkij, Bresson és Ozu műveihez hasonlította, és ha nem táplálnak bennem ekkora elvárásokat, talán tetszhetett volna. A szerkezete így is, úgy is ügyetlen volt, amit rögtön ki is fejtek neki, persze csak miután megdicsértem az operatőri munkát, mert a vizuális élmény, a beállítások valóban tetszettek. Közben azon kapom magam, hogy egy gyönyörű szőke lánnyal szemezek. Ilyen is rég volt már. Odamegyek, szóba elegyedünk, nem nehéz, van elég sablonkérdés: Játszották-e filmedet a fesztiválon? ha nem, hát láthattam-e filmedet valahol? Amerikai színésznő, minden mozdulata be van gyakorolva, meg van szerkesztve, hiányzik belőle a természetesség minden szikrája. Hát, csak ha szereted az indie filmeket, felel hatalmas mosollyal, nyúlós angollal. Mondj egyet. De hiába várom Larry Clark vagy Jarmush nevét, Love Actually a felelet. Talán előbb a definiciókat kellett volna egyeztetni. Apám egyik kedvenc filmje, csúsztatom az elismerést, kit játszottál benne? Hosszan ecseteli, hogy valamelyik jelenetben volt egy zenekar, télapóruhában, és ő volt a dobos. Be is mutatja, veri a levegőt. Tudom, attól mert öt másodpercig van a vásznon, még ott kellett ülnie vagy egy hétig és dobolnia, míg százszor felvették a jelenetet vagy húsz beállításban. Mellette egy csendes alak bújik meg a sarokban. Eddig a lánnyal beszélgetett, de a most magában sms-ezik. Ránézek, kezet nyújtok, mire a színésznő bekonferálja hatalmas mosollyal, karját, mint egy operaénekesnő, drámaian lendíti, szinte énekel. Nem fogod elhinni, ez maga... Annyira kukkom nem volt, kicsoda, hogy már nem is emlékszem a nevére, valami amerikai rendező. Kínos csönd. Bevallom, nem ugrik be, milyen filmeket rendeztél, kérdem, hátha... A lány hosszan sorolja – semmi – lefagy a mosoly az arcáról, a muki elfordul, meg se szólal, aztán nem is látom őket többet.
          Egy dán mellé sodródom, aki ki nem állhatja a dán filmeket. Európa egyik legegészségesebb filmipara, jó rendezőkkel, néhány kivételes remekművel, de hát ez szinte törvényszerű, általában a magyarok sem szeretik a magyar filmeket, a britek sem a brit filmeket. Franciaország, Spanyolország kivétel, de hát nem is csoda. A dán természetesen részeg, vigyorog, és hosszú, bejáratott film-filozófiai monológot ad elő. Az, hogy a dán filmeket nem szereti, egy dolog, de a saját filmjeit is utálja. Szobrászokkal, festőkkel dolgozik együtt, filmjeiket több múzeumban is játszották. Engem ez érdekelne leginkább, de ő megveti, hollywoodi blockbustereket akar rendezni, több százmilliós közönségnek. Elege van az eredeti ötletekből, gyilkosságot, bosszút, fröcskölő vért akar. Közben belőle a bor fröcsög, és a hangzavarban, ahogy egymáshoz közel kell hajolnunk, percenként törlöm meg a fülemet, az arcomat.
          Egy másik szőke, de kevésbé fiatal bombázó mellé menekülök. Szintén amerikai, ugyanúgy énekelve beszél, drámai gesztusokkal, de látszik minden mozdulatán, tapaszatalt róka, aki tudja is magáról, hogy már nem cica. Los Angeles, Dublin, Párizs, élt mindenhol, producer, szinésznő, forgatókönyvíró, csinált mindent. Megint egy lelkes dilettáns, gondolom, ismerem a típust. Végül nagyon jót beszélgetünk, kiderül, hogy az anyja magyar, az apja szlovák, és ezért kerüli kelet-közép Európát. Egyik nyelvet sem beszéli. Meggyőzőm, jöjjön el Pestre, és teljesen be is lelkesedik az ötlettől, bár eddig esze ágában sem volt. A beszélgetés végére kiderül, hogy számos ismert hollywoodi filmen dolgozott, többek között Harrison Forddal is.
          Egy idősebb indiai úr ugrik a névre, odaáll mellénk. Producer, aki még egyetlen filmet sem készített. Illetve, jön a szokásos sztori, egyet már igen, de úgy összeveszett a rendezővel, hogy megtiltotta, hogy szerepeljen a neve a stáblistán. Alig kap levegőt az izgalomtól, ahogy elmeséli, amikor vásárolni ment valamilyen londoni csatorna partján, maga Harrison Ford evezett el vele szemben Oxford felé. Várja, hogy essen le az állunk, pottyanjon ki a szemünk, mint bizonyára a szomszédoké, sőt, a hatás kedvéért még egyszer elmondja. Az is csak egy színész, feleli az amerikai félvállról, unottan.
          Sok fiatal brit filmessel elegyedek szóba, többek között egy brit-ázsiai sráccal. A sok mosolygó arc között mágnesként vonz, úgy sugárzik az arcáról a szomorúság. Fél éve kész a filmje, nagyjátékfilm, éveken át dolgozott rajta, és semelyik fesztiválra sem választották be, se Cannes, se Velence, se Berlin... Sőt, még London se, pedig a legjobb film valaha is Londonról, állítja szemrebbenés nélkül. Az operatőr Brian Tufano, aki a filmművészetin tanít, és többek között a Trainspotting, a Billy Eliot és számos színvonalas közönségfilm operatőre. A srác szenvedélyesen szidja a rendszert, a brit filmeseket, a támogatási szervezeteket, mint minden fiatal brit rendező. Mi miért szar, minek hogy kellene működnie. Késő van, nem akarom kifejteni, hogy míg én sem értek egyet a mostani filmpolitikával, mindenben a szöges ellenkezőjét gondolom. A brit kosztümös drámák, romantic comedy-k, és filmterjedelmű szappanoperák mellett ő akciófilmeket akar, én művészfilmeket. Ő lesz a brit Luc Besson, fejti ki, ha nem heréli ki a rendszer. Imádom a francia filmeket, de engem Luc Besson herél ki.
          Bár már sejtettem, amikor otthonról az esőben elindultam, hogy akiket szivesen megismernék, úgysem jönnek el. Se Dardenne testvérek, se Haneke, se Lars von Trier, se Takeshi Kitano, se Nick Cave. Ez egy olyan buli, ahova a sajtó képviselőit és a filmművészetis diákokat is beengedik, az ő fél életük meg pont arról szól, hogy minket lerázzanak. Láttam néhány remek filmet még kevésbé ismert, fiatal rendezőktől, de ők sincsenek itt. A buli jó. A bor és a kaja finom. Hülyeség, nem is nagy cápákat akarok levadászni, nekünk kishalaknak kell megismernünk egymást, és cafatonként felfani a cápákat, mielőtt ők falnának fel.
          Az éjjel Gazdag Gyulával és Xantus Jánossal álmodtam... az volt az after-party.

Gerevich András