A cigány előtagú szóösszetételek jórészt negatív tartalmúak: cigányélet, cigányvircsaft, cigányút, cigányputri, cigánybűnözés. Az illegális taxikat New Yorkban gipsy cabnak hívják. Persze vannak ellenpéldák is: cigánymeggy, cigánypecsenye. Hadd szaporítsam egy naplóbejegyzés erejéig a pozitív tartalmú szóösszetételek számát a cigányfestészet kifejezéssel. Ezzel a szóval illettem magamban azt az elbűvölő képi világot, amelyet az L. Ritók Nóra vezette berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány művészeti iskolájának 90 százalékban roma, 70 százalékban halmozottan hátrányos helyzetű kisdiákjai teremtenek maguknak, maguk körül. „Örömből festeni. (…) Örömből lenni” – írta a gyerekfestmények kapcsán Esterházy Péter. Az iskola 670 növendékének túlnyomó többsége hihetetlen szegénységben él. Mégis a képeken ragyognak a zöldek, a vörösek, hajó szántja a folyó vizét, ékes tollú madár ül az aranytojásokkal teli fészkén, a domboldalon mesebeli nyolclábú ló, a tavon úszó kacsa hátraszegett fejjel lesi a vízben a halakat, azok pedig vidáman ugrálnak a víz színe fölé. Fehér vőlegény áll boldogan menyasszonya, a koronás cigány királykisasszony mellett.

Erre az iskolára Hoffmann Rózsa is büszke. A vizuális nevelés világkonferenciáján az államtitkár asszony az alábbiakat mondta: „Ez a kongresszus a félezernél több előadásával és műhelyével, a poszterekkel, a gyerekrajzokkal, a magyar alapfokú művészeti iskolák bemutatójával, valamint a cigányok oktatásában kiemelkedő eredményeket felmutató Ritók Nóra iskolájának a kiállításával híven tükrözi azt a nagy elszántságot és kitartást, amely nélkül a magyar képző- és iparművészet soha nem tudott volna MS mestertől Kondor Béláig, a kalotaszegi festett kazettás templomoktól a mai népi iparművészet megannyi hímzéséig, faragásáig, fazekáig, Ferenczy Istvántól Józsa Juditig zseniális alkotásokat létrehozni.” (Idézi Kácsor Zsolt, Népszabadság, 2011. szept. 6.) A kitartás megvan, az iskola fennmaradása azonban bizonytalan. Az egyházi iskolák normatív támogatásának növelése nyomán az alapítványi iskolák normatív támogatása megszűnt, az iskolák pályázati úton köthetnek „közoktatási megállapodást” a Nemzeti Erőforrás Minisztériummal. Az Igazgyöngy esetében a megállapodás augusztusban lejárt. L. Ritók Nóra a fentebb idézett elismerő szavakra hivatkozva a megállapodás megújítását kérte. Az államtitkárnak írott levélre  Gloviczki Zoltán helyettes államtitkár válaszolt: arról tájékoztatta az iskola vezetőjét, hogy mód nyílik a támogatás meghosszabbítására december 31-ig. Lehet, hogy az államtitkár hivatali elődei a 16. században M. S. mesterrel is ilyen kurtán bántak volna. Szerencsére, azonban Schemnitz (Selmecbánya) gazdag német polgárai tudták, hogy a dicsekvő elismeréshez némi pénzt is kell társítani, különben aligha születtek volna meg a Szent Katalin templom oltárképei. Most is a magánszféra sietett az Igazgyöngy segítségére.

Csak hát persze a mai jómódúak anyagi lehetőségei távol állnak a bányavárosi waldbürgerek gazdagságától.  Valaha a mecenatúra (valamint az akkor még alamizsna-osztásnak nevezett szociálpolitika) a magánszféra, illetve az egyház ügye volt, amióta azonban Bismarck kimondta a „szociális olajcsepp” varázsszavát, egyre nő az állam szerepe mindkettőben. A hatékony állami mecenatúrához azonban nemcsak az kell, hogy az állam költségvetése ne tántorogjon folyamatosan a szakadék szélén, hanem az is, hogy a kormányzat ne képzelje magát a kultúra legfőbb ítészének. Aczél György már tudta, hogy a támogatott kultúra maradék hitelessége is elvész, ha a támogatásokból nem részesülnek a tűrt kategóriának azok az alkotói, akiket az alkotók közössége elismer. Mellesleg ő maga is többre tartotta azokat az alkotókat, akiket a politikája éppen csak megtűrt, mint azokat, akiket támogatott. De ezek a mai döntnökök annyira hisznek a gyakorta változó világnézetük aznapi igazában, amennyire talán már Révai se hitt benne, pedig az övé a maiakénál szilárdabb volt. Ezeknek nem fér a fejébe, hogy lehet olyasmit is támogatni, ami nem az ő világnézetüket hirdeti, és az ő politikájukat fényezi.

A Beszélő Hovatovább című kulturális fesztiválja a diszkrimináció, a roma oktatás és azon belül pedig az Igazgyöngy fennmaradása köré szerveződött. A fesztivált lezáró aukciót a kezdeményezők életmentő beavatkozásnak szánták. A fesztivál szervezője, Ambrus Judit, december 12-i naplóbejegyzésében szkeptikusan írt az árverés anyagi sikerének a kilátásairól. Hál’ Istennek nem lett igaza. Az aukción az Igazgyöngy növendékeinek mind az ötven képe elkelt. Számos esetben a kikiáltási ár háromszorosánál csattant Vallai Péter árverési kalapácsa. Ez a siker nem következhetett volna be Ambrus Judit hallatlan energiája és hallatlan munkabírása nélkül. De nem következhetett volna be akkor sem, ha nem jön el Polgár András, a Polgár Alapítvány az Esélyekért vezetője, hogy Vári György kérdéseire válaszolva a kultúratámogatás izgalmáról és szépségéről beszéljen. Ha Fischer Ádám a Figaro házassága két bécsi próbája között nem jött volna el a Fugába, hogy zongorán kísérje a kiemelkedő tehetségű fiatal roma művész, Váradi Gyula hegedű-, és Baglyas Anita fuvolajátékát, hogy tanúja legyen Szalacsovis Sándor zongorázásának, és hogy ő maga el ne zongorázzon két részletet a Varázsfuvolából. Mind a két részlet, mondta Fischer Ádám, a zene varázshatalmáról szól, amely jókká nemesíti a rosszakat, és adakozókká a fösvényeket. A siker legfőbb titka mégis a képek varázsa volt, az örömképeké. Amelyeket a gyerekek úgy festettek, hogy otthon tízen laknak egy szobában, nincs egy asztaluk, és bizonytalan, hogy lesz-e mit enniük vacsorára. Akik vásároltak a képekből nemcsak a saját nagyvonalúságuk örömét élvezhetik. A képre, amelyet megvettek, jó lesz rápillantaniuk, ha ott függ majd a szobájuk falán.

Az aukció bevétele egy hónapig biztosítja az Igazgyöngy fennmaradását. Tisztelt Hoffmann Rózsa, államtitkár asszony! Jó lenne, ha tárcája is tenne valamit az Igazgyöngy érdekében, mert jövőre nem lesz mivel dicsekednie…

December 13-i naplóbejegyzésében Révész Sándor a lengyel hadiállapot bevezetésére emlékezik. 1981. december 13. még valamiről nevezetes: ekkor jelent meg a Beszélő első száma. Na jó, nem biztos, hogy éppen december 13-án. A folyóiraton keltezésként október szerepel, a tartalomjegyzék a forradalom negyedszázados évfordulójára utal. De a konspirált körülmények, különösen a Beszélő első éveiben, igen hosszúvá tették a kézirat lezárásától a megjelenésig eltelt időt, az első szám terjesztése pedig valóban a varsói államcsíny idején kezdődött el.  December 13. szimbolikus jelentőségűvé vált a Beszélő számára. A második számtól kezdve a folyóirat a Mit tegyünk? kérdésére kereste a választ: mi az ellenzéki tevékenység értelme, miután a szovjet birodalom harmadik nagy társadalmi mozgalmát is a fegyverek erejével verték szét? Illetve mi a perspektívája, ha ez a szétverés harmadjára már nem sikerült olyan jól, mint Budapesten és Prágában? Ezen töprengve vált a Beszélő fontos orgánummá, a rendszerváltó gondolkodás formálójává.       

    

Beszélő folyóirat