hirdetés

Cili és Dódi

2011. október 5. - Tarján Tamás

Aki tudja, a Für Elise szerint kicsoda Cili: Bogdán Cecilia – a Dánica ulicából –, s kit rejt az elváltoztatott kézírással rótt Dódi, az tudja azt is, amit később csupán szavak nélkül és tekintettel köszönhettem meg a levlap küldőjének. - Tarján Tamás netnaplója.
hirdetés

Nem szükséges ahhoz a számok, adatok különösebb tisztelete, hogy az ember egy kis irodalmi évfordulónaptárt hordozzon a fejében. Jó tudni például, hogy egy-egy költő önmagát köszöntő születésnapi versei mely naphoz kötődnek. De a véletlenszerű olvasásnak is lehet iránytűje a dátummemória. Karácsony táján általában fellapozom Mándyt, mivel „Mándy Ivánt a Jézuska hozta”. Igaz, kicsit sietve, mert már 1918. december 23-án. (Remélem, szó szerint idézem a frappáns mondatot, mely Faragó Vilmos tollából eredt egykoron. S vajon nem azért jut-e eszembe épp az ifjúságában „újholdas” Mándy, mert halálának évfordulója október 6.? 1995-ben ezen a napon hunyt el.)

Október 5-én módom van élőkre gondolni az (újra)olvasás örömével. Például Gergely Ágnesre, aki nemrégiben vendégünk volt a bölcsészkaron. Mintegy száz diákkal és oktatóval találkozott (jómagam épp csak egy teljes héttel késtem le ottlétét, egy sajnálatos elírásból kifolyólag). Fejet hajthatok már eltávozottak előtt. Október 5-én született (1944-ben) Csiki László, akinek hagyatékából esztendők múltán került hozzám egy dedikált kötete.

Október 5-én született (1917-ben) az ugyancsak az Újhold köréből indult Szabó Magda is.

Nem tartoztam rendszeres, fékezhetetlen olvasói közé. Tudta és megbocsátotta ezt, mert bizonyára érezte: teljes drámaírói életművének egy nagyobb tanulmány mérlegére helyezése, egyes regényeinek részletes elemzése, esszéinek szemináriumaimba való beemelése őszinte érdeklődésemből fakadt. Kritikáim kritikájaként is felfoghatom azt a – kedvelt macskarajzai egyikével kiegészített – bejegyzést, melyet 1997. október 25-én tett az őt nyolcvanadik születésnapján köszöntő „Majd ha megfutottam utamat” című szemelvénygyűjteménybe (a dátumot az aznapi, a Kiálts, város!-premierre szóló békéscsabai színházjegy őrzi – földszint bal, 3. sor 3. szék –):



Ha – ritkán – valamely nyilvános szereplésén lehettem kísérője, kérdezője, megtisztelt bizalmának komolyságával és humorával is. Egyszer épp „az én Ráday utcám” (tegnapelőtt írtam róla) egyik művészetbarát intézményében ragadta magával a közönséget – meglepetésemre, mint posztumusz könyvében olvasom, még számon is tartotta ezt a számára mindennapos eseményt –, holott roppant fáradtan érkezett a „holtig haza” Debrecenből, s mint odasúgta, nyolcvanvalahány éve már nem viselte könnyen a napok óta tartó literátus szolgálatot.

Mindezt kritikusi ténykedésem egyik legkülönösebb, legmelengetőbb emléke kedvéért elevenítem fel. 2003-ban terjedelmes dolgozatot írtam Szabó Magda kései regényéről, a Für Eliséről. A Holmi júniusi számában jelent meg. Alig telt el néhány nap, az írónő telefonon keresett. Inamba szállt bátorsággal készültem arra, hogy kérdőre von némely megállapításomért. Hiszen az általános elismerés közepette a hősnő, Magdolna köré szövött ifjúkori szituációk egyikét-másikát mesterkéltnek, sőt képtelennek véltem, latin jelentéskontextust kértem számon a ragyogó latinista szerzőn, s még Örkény István egykori baráti csipkelődéseit is citáltam. Örkény ugyanis sokallotta az 1977-ben kiadott Régimódi történetben „az úri família 857 fős személyzetét”, akiket csak – úgymond – akként volt képes megjegyezni, hogy valamennyi Szabót és nem Szabót elnevezett Kokoschkának, s ezzel „teljes áttekintést kapott”. Később ugyancsak ő postázott szeretett pályatársának két – a menyasszonyi kelengyékre, valamint a sárcipőkre vonatkozó – debreceni hirdetőcédulát: egyfelől Donogán és Somossy, másfelől Kunz József és Társai ajánlatát, hozzáfűzve a kérdést: „Édes Magdám! Nem rokonaid? Talán egy még régimódibb történetre futja belőlük. Imádód: Örkény István”.

Szabó Magda azonban egy rossz sem szólt, sőt – megköszönve az írást – beszélgetésre, teára magához invitált (mélyen sajnálom, hogy e meghívással sosem éltem). Viszont kitartóan firtatta: az általa abszolút hitellel önéletrajzinak mondott regény tényeiben megbizonyosodtam-e? A mű koncepciója (fikciója?) szerint ugyanis az elbeszélő, az autobiográfiai alakmás gyerekkorától állandó versenyt fut a családba befogadott árva gyermekkel, „testvérével”, a neki külsőleg-belsőleg mindenben ellentéte Cilivel. Nem válaszolhattam egyenesen, hiszen nem tartottam volna elegáns dolognak, ha nyersen rácáfolok Szabó Magda várakozására. A tanulmányban sem tettem: kissé kendőzött tények virágnyelvén igyekeztem egyértelművé tenni, hogy nem megélt, hanem megalkotott történet ragad minket magával.

Szabó Magda értett a – ki nem mondott – szóból, noha valamely okból szívügye volt és maradt (az el nem készült folytatás írásakor is), hogy oeuvre-jének e koronája: mindenestül önéletrajz. Szűkebb irodalmi szemszögből szinte mindegy lenne, az-e vagy sem; számára alkotáslélektanilag nem volt mindegy. Beszélgetésünk továbbra is barátságos mederben zajlott, majd barátságosan lezárult.

 Eltelt fél esztendő. December 9-i bélyegzővel egyszerű postai levelezőlap érkezett:




Aki tudja, a Für Elise szerint kicsoda Cili: Bogdán Cecilia – a Dánica ulicából –, s kit rejt az elváltoztatott kézírással rótt Dódi, az tudja azt is, amit később csupán szavak nélkül és tekintettel köszönhettem meg a levlap küldőjének. Szabó Magda nagyívonalú-finoman rejtekezve, ám a saját keze írása nyomatékával hozta tudomásomra: amit az írói akarat valóságosnak lát, az valóságos; s hogy Cili, a más, másik: egy ővele, a regény Magdolnájával. Mindezt azzal a megvesztegető és megválaszolhatatlan, szelíd és örök, Jézuska hozta mondattal (a gyermeki és pironkodtató „kezét csókolja” után): „boldog ünnepeket, szép újévet kíván…”

  

   

Tarján Tamás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.