Cipelt barátságok
2008. május 13. - Lőkös Ildikó
Mi nagyon régi barátok vagyunk, pedig ez örökölt barátság, mert eredetileg a szüleink voltak barátok, bennünket csak magukkal cipeltek, hol Ungvárra, hol Szegedre, hol a Balatonra, hol meg ide-oda – aztán mi nagyok lettünk, és már nélkülük is cipeltük magunkat egymáshoz.
- 2008. május 13.
Na, ez jó nap volt. Kár, hogy az agyamban most hirtelen minden összeomlott. Pedig egész nap gyűjtöttem az élményeket – s most, huss!, sehol nincsenek.
B.D.K. írja nekem – nahát, B.D.K, ez nem ér, hogy a monogram egyúttal az igazi név is! – hogy majd ajánl a blogján – ezzel csak növeli örökös lelkiismeret-furdalásomat irányába. Mi nagyon régi barátok vagyunk, pedig ez örökölt barátság, mert eredetileg a szüleink voltak barátok, bennünket csak magukkal cipeltek, hol Ungvárra, hol Szegedre, hol a Balatonra, hol meg ide-oda – aztán mi nagyok lettünk, és már nélkülük is cipeltük magunkat egymáshoz. És amikor épp nem voltunk egymáshoz cipelve, akkor meg B.D.K. kézzel-írógéppel hosszú leveleket írogatott nekem, a Szovjetunió jellegzetes postai borítékjaiba csomagolva, amelyeknek nagyon örültem, de soha nem válaszoltam. A mai emiles világba beleszülöttek nem is tudják, micsoda macera volt hajdan egy levél megírása: papírt meg tollat keresni vagy papírt írógépbe fűzni, kopogni – ugyan lehetett kapni csodaszép levélpapír-készleteket, virágosat, szívecskéset, méhecskéset borítékostul, de az sosem volt meg, amikor végre válaszlevélre szánta magát az ember, aztán megcímezni, bélyeget találni, postaládát találni, föladni… A lényeg, hogy az én B.D.K. barátom sosem kapott választ. Most már azért válaszolgatok neki, hogy ez a virtuális-számítógépes világ mindezt ilyen egyszerűvé tette, de őt akkor sem tudom utolérni, mert most már honlapja, blogja, mindenféléje van, ami tele van mindenféle érdekes dologgal, melyeket még csak-csak elolvasok, de azt végképp nem győzöm, hogy minden alkalommal őt is értesítsem erről. Így aztán továbbra is egyoldalúan kommunikálunk. Ő persze nagyon megértő – nem kéne, ráadásul ott van gyermekei édesanyja, B.É, aki szintén író, őt is olvasom, meg a különleges gyerekeiket is imádom, K-t, aki már diplomás, és Ungvár kulturális, vagy inkább szubkulturális életének megpezsdítője, meg Cs-t, aki egy csoda, fekete körömlakkal, bőrcuccokkal (bár rég láttam, lehet már nem így néz ki), maximális pontszámokkal az ELTE padját koptatja. Na, a blogcímét legalább ideírom.
De nemcsak ő talál meg, hanem F.P. is, Kölnből, aki eme portál főszerkesztőjével közös barátunk, együtt jártunk hárman a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Budapesti Kihelyezett Tagozatának magyar-történelem szakára, és nagyon szép könyve jelent meg a nyáron a Magvető gondozásában, Nyolc perc címen, amely címen B.D.K is töprengett, így érnek össze a barátaim, szóval F.P. meg megnyugtat, nem vagyok randa. F.P-vel ritkán találkozunk, ám hogy mit lát a szobája ablakából, azt épp a literának köszönhetően tudom.
És nem írom meg az egész napom, a fönt említett agyösszeomlásom okán, de annyi mindenképpen említésre méltó, hogy találkoztam U.A-val, és kiélhettem vele fecserészési szenvedélyem. Ehhez ürügyként K.Zs. fölkérése szolgált, hogy csináljak U.A-val interjút a kultura.hu-ra, aminek persze, örültem, mert nagyon érdekelt, hogy dolgoznak ezek az emberek, akik az Urbi et Orbi című csodálatos előadást csinálták Szabadkán, és néha látható a Sirályban is, a VI. kerületben. Négy színész (B.M, E.A, M.Á. és M.I.E.) semmi térben, alvócuccokban, vagyis a két pasi pizsamában, a két nő pedig izgató kombinészerűségben. Semmi színház, közülük hárman kérdeznek a nézőtérről, egy pedig felel szemben velük, bár különleges történetek bomlanak ki – de nem ettől lesz színház. Történik köztük és a nézőtér között valami, amit nyilván meg lehet színház-szakmaiul fogalmazni, de az akkor sem tudja megmagyarázni, hogy mitől lesz szorongató egy egyszerű, semmi-közöm-hozzá-történet. U.A. a szabadkai K.D. Színház igazgatója, van négy színésze (!), öt műszakja (díszítők, világosító, hangosító), két titkársági dolgozója, fél jegyárusa és fél takarítója. És ezzel az Urbi et Orbival most a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) versenyprodukciói közt vannak, mert az idei válogatónak, egy költőnek, K.E-nek is megtetszett. Bár P.J. darabjából indultak el, de a végső forma végül is azokból a beszélgetésekből alakult ki, melyek a próbák címén történtek meg köztük, és azt mondja U.A., máig nincs véglegesen rögzített szövege az előadásnak. Gondolom, most megfogom, hiszen tudom, fesztiválokon, meg otthon is játsszák szerb és angol fölirattal is: ez akkor hogy lehet. „Úgy – válaszolja –, hogy az elején közlik a nézőkkel, hogy a fölirat nem pontosan követi az előadást, a színészek eltérhetnek ettől.” Ő maga is bíztatja őket, hogy ha úgy érzik, alakítsák másképp a játékot. „Kegyetlen, de mélyen emberi előadás. Élet-színház.” – írja G.L. róluk a Hídban.
Aztán elköszönök U.A-tól, ők indulnak most éjjel haza Szabadkára, én meg még megiszom egy pohár bort J.P-vel, akinek a lelkére kötöm, olvassa a litera.hu-n a netnaplót. Ezért hát ma esti befejezésül most az ő monogramját is megörökítem.
Hozzászólás