Ez az utolsó naplós napom, ez az esős vasárnap, melyet már Budapestre visszatérve töltöttem, délelőtt a ház körül piszmogva, délután meg csendben olvasgatva.

          Mivel lányaink nálunk ebédeltek, még a délelőtti főzésbe is besegítettem, pontosabban egyik fogást én készítettem, a többit a feleségem, mert a közös főzés nálunk mindig veszekedésbe torkollik. Mikor előkészítem a fazekakat meg nyersanyagokat, rendszerint felhívom Kaposváron élő szüleimet – mindketten jó szakácsok – hogy ők hogyan készítenék a tervezett fogást, és nem is hiába, mert ilyenkor mindig sikerül megidéznem valami gyerekkori ízt. Ma meg a recept előtt mindjárt anyák napját is köszöntöttem, kétszáz kilométerről, virág nélkül, mint rendesen, de majd, ha találkozunk, a jövő hét végén, bepótolom, ígértem anyámnak.

          Aztán délután megint a régi idők cirkuszáról olvastam, jegyzeteltem, mivel a készülő könyvem hőse az ezernyolcszázas évek végén egy vándorcirkusszal járja az országot. Először óvatosan, majdhogynem finnyásan nyúltam ehhez az egész cirkusz témához, az ötvenes-hatvanas évek vándortársulatainak olykor izzadságszagú produkciói jutottak eszembe, de minél mélyebbre ástam magam a műfaj múltjába, annál izgalmasabbnak találtam, aztán mikor olvasni kezdtem Trencsényi Zoltán napjaink cirkuszairól szóló kritikáit, már tudtam, hogy meg kell néznem néhány előadást.

          És nem csalódtam. Nemrégiben a Fővárosi Nagycirkusz műsorát láttam, ahol egy holland csapat a száz év előtti előadások hangulatát idézte, felfuvalkodott fehérbohóc – azaz clown – leckéztette Dummer Augusztot, Hacsatran úr és bájos leánya a magas dróton nemcsak egyensúlyoztak, de táncoltak is. Balettoztak, latin táncot lejtettek. Akkor jöttem rá, hogy én eddig csak kötéljárást, kötélbillegést láttam. Ez volt a kötéltánc.

          Tisztelt naplóolvasó, mielőtt fintorogva továbbállnál, kérlek, hallgass meg!

          Egy sikerült cirkuszi előadás a legpompásabb alkalom, hogy félresöpörd a benned szunnyadó, vagy akár már szépen felhizlalt intellektuális gőgödet!

          Gondoljunk csak Picasso, Touluse-Lautrec, Fellini, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Eduard Bass cirkusszal kapcsolatos műveire! Popper Leó a giccsről értekezve ezt írja: „A cirkusz végső hatásaiban éppoly magasrendű, mint a művészet, csak abban különbözik tőle, hogy benne nem lehet szélhámoskodni. Egyoldalú a legmélyebb értelemben, mint a nagy műalkotás: csak a teljesítményt ismeri, és a hatásáról csak annyit tud, hogy vele áll és bukik. Nincs pszichológiai vagy egyéb kibúvója, és a sikertelenségnek nincs más neve, mint hogy ’rossz’… Csak a formát ismeri, a tartalmakkal nem tud mit kezdeni.” Aztán Popper levezeti, hogy miben különbözik az igazi cirkusz a giccstől, érveket ad azoknak, akik a huszadik század elején a sok rafináltságtól elfáradt művészet megváltását, „a szépség királyságának új Hírnökét” látták a cirkuszban.

          És akkor hogy is vagyunk ezzel? Miért is húzzuk az orrunkat?

          Ha belegondolunk, a cirkusz semmiféle intellektuális kihívást nem jelent a közönségének, de annál inkább megköveteli, hogy a néző gátlástalanul engedje szabadon játékosságát. Az artistaképző intézet tanára, H. Orlóci Edit – aki a cirkuszművészet elméletéből doktorált, és maga is „kerekeken”, egy vándorcirkuszban nőtt fel – disszertációjában megállapítja, hogy minden artistaeszköz valamely gyerekjáték továbbfejlesztése: a trapéz a hintáé, az ugródeszka a libikókáé, a zsonglőrszámok a labdajátékoké. De akkor sem túlzok, ha azt állítom, hogy a cirkusz egész narratívája a mesékből táplálkozik, csupa mesehős mozog a manézsban, akik képesek repülni, az állatok nyelvén beszélni, vagy mint a csalimesék figurái, trükkösen túljárni a másik eszén. A manézs mesevilágában megszűnnek a hétköznapi élet törvényei, az emberek csontjaiktól megszabadulva hajtogatják tagjaikat, madárként szálldosnak, vagy épp a gravitációról megfeledkezve ugrálnak.

          Miről van tehát szó? Hogy a cirkusz élvezete olthatatlan játékosságot igényel, mely játékosságot egyrészt az egyszerű, iskolázatlan embereknél (itt a maga szűzi naivitásában), másrészt a magasabb intellektussal rendelkezőknél (de itt már az ösztönélet rafináltságában gyökerezve) találjuk meg igazán.

          E két réteg között található az a filiszter, akiből már kiölték a gyermeki naivitást, aki nem képes rá, hogy szabadjára engedve a benne szunnyadó homo ludenset átadja magát az ősi játékok varázsának. Fanyalog, ha cirkuszról hall, bár talán soha sem járt a porond közelében.

          Szívből ajánlom neki, hogy csak egyszer hagyja egy jó cirkusz ruhatárban hangya munkával gyűjtögetett intellektusát, aztán engedje el magát bátran – segítenek ehhez a körülötte tomboló kiskölykök – és remek estéje lesz.