Milyen szép az október. Tegnap is például. Este volt. Úgy kilenc óra lehetett. Ölembe vettem egy CD-t. Morcheeba: Big Calm. Próbáltam vízszintben tartani. Érzéssel, mint csipetkét, szaggattam a füvet. Kicsit nedves volt. Sebaj a Marbi jó száraz. Fele-fele. Összekevertem. Meglátjuk. Gondoltam. Papírt vettem elő. Finoman rákotortam a missungot. Csigát helyeztem bele. Felvettem. Végignyaltam a szélét. Becsavartam. A végét összepödörtem. Mestermű. Elég volt hozzá a magas lámpák fénye a parkolóban. Elég volt hozzá a hold fénye. A csillagoké. Elég volt Beethoven és a Holdfény Szonáta. Az első tétel. Mestermű. Passzolt ehhez az éjszakához. Lehúztam az ablakokat. Fújtam a füstöt. Beethovent hallgattam. Basszus. 1801-ből. Csak halkan. Néztem a szinte üres parkolót a koszos szélvédőn keresztül. A csillagos eget néztem. Beütött a hold. Jó lesz ez. Gondoltam. Jó lesz.

Összegeztem. Ez itt az éjszaka. Ezek a csillagok. Ez itt a város széle. Ez itt a parkoló. Ez itt az áruház. És ez, belenéztem a visszapillantóba, ez vagyok én. Elterveztem mindent. Ki fogok szállni. A kocsinak támaszkodom. Picit lazulok. Kiszálltam. A kocsinak támaszkodtam. A közeli autópálya hangjait hallgattam. A vadkacsákat hallgattam. Húztak Afrikába. Kutyák ugatták őket a város utolsó udvaraiból. Elpöccintettem a csikket. Ellöktem magam, és elindultam. Elindultam a neonfényes áruház felé.

A fotocellás ajtó, mintha csak rám várt volna, kinyílt. Vakító fény. Ez már a mennyország. Elfelejtettem miért jöttem. De innen üres kézzel nem megyek ki. Végigjártam a polcokat, a gondolákat, az „utcákat”. Mindent ki akartam próbálni. Legjobban autógumit akartam görgetni. Végiggurítani egyet a „főutcán”, a pékáruktól a kutyakajákig. Ez volt az álmom. De féltem a biztonságiaktól. Elképzeltem, ahogy a nyakamon térdelnek.

Ezen paráztam, amikor eszembe jutott, hogy még mindig nem vettem semmit. A seprűket nézegettem, amikor…, amikor elgurult mellettem egy kiscsaj. Olyan gurulós cipőben. Fekete kabátban volt. Hat éves lehetett. És fekete kabátban volt. Stílusa volt, basszus. Összenéztünk. Kikaptam egy seprűt a többi közül. Tüzeltem. A kiscsaj megijedt, kicsúszott a cipő a lába alól. Hanyatt vágódott. És sírt. Az apja odalépett hozzá a semmiből. Az ablaktörlőktől. Jól lebaszta. Kellj fel és ne rinyálj. Egymás szemébe néztünk. Láttam rajta, haragudott rám. Némán tátogtam: itt a pont. És nincs még egy esély. A halottak nem lőnek vissza. Aztán: olaj. Spuri a pénztárhoz.

Csak a seprű lesz? Kérdezte a pénztáros hölgy. Milyen seprű? Hunyorogtam. Jaaa…, igen. Őőő…, nem. Más nem lesz. Csak a seprű.

A fotocellás ajtó, mintha csak rám várt volna, kinyílt. Letüdőztem a külvárosi éjszakát. Aztán rágyújtottam. Jobb kezemben cigi, bal kezemben seprű. Húztam végig az aszfalton, mint valami puskát a porban. Az égen újabb csapat vadkacsa. Ugató kutyák. Az autópálya surrogása.

Betuszkoltam a seprűt az ülések közé. Egy darabig nézegettem. Cirok. Igazi cirok. Biztosan jó lesz valamire.