Citizen Thinker
2008. június 30. - Boris János
...sokan mindig találnak ezt-azt, felszíni életük eseménydús, a saját lelkükben ásnak, feltárják rezdüléseit, elmélkednek aznapi olvasmányaik fölött. Én, érzéketlen tuskó, viszont nem rezgek. Olvasmányaim belém épülnek. Aznap sokszor még véleményem sincs, legfeljebb szakmai. Nézem a Wikipédiát a naplóírásról. Magyarul természetesen semmi.
- 2008. június 30.
Soha nem írtam naplót. Világéletemben távol állt tőlem ez a fajta rendszeresség (olvasónaplóm sincs), hát még amikor úgy éreztem, hogy
igazán
említésre méltó nem is történt. Vagy ritkán. Nem a napi kis történések az érdekesek, hanem
az ívek
, a távok, amelyeket befutunk. Így is öregszem. „It’s not the years but the mileage”, azaz „nem az évek, a kilométerek!” – méltatlankodik India Jones. Ráadásul, mint élményforrás, önmagam érdeklem magamat a legkevésbé. Olyankor viszont, amikor éppen „történelem van”, mindig eszembe jut, hogy naplót kellene írni. Ez persze bizonyára pusztán írói tehetségem és fantáziám hiánya; sokan mindig találnak ezt-azt, felszíni életük eseménydús, a saját lelkükben ásnak, feltárják rezdüléseit, elmélkednek
aznapi
olvasmányaik fölött. Én, érzéketlen tuskó, viszont nem rezgek. Olvasmányaim belém épülnek.
Aznap
sokszor még véleményem sincs, legfeljebb
szakmai
. Nézem a Wikipédiát a naplóírásról. Magyarul természetesen semmi. A magyar Google sem talál érdemlegeset. Az angol Wikipédia viszont nagy és tarkabarka, bár kissé angolszász-centrikus listát ad ki a híres-hirhedt naplóírókról
) John Quincy Adamstól, Boswellen, Bashón, Kurt Cobainen (ki tudta? És vajon meddig írta? Az utolsó adagig? Addig a bizonyos lövésig?), Mircea Eliadén, Gide-en, Goebbelsen, Franz Kafkán és Frida Kahlón, Anais Ninen, Bernard Shaw-n valamint Ronald Reaganen át (még ő is?) egészen Thoreau-ig. Csupa meglepetés. Külön site-ot találok, amely a brit naplóírókat listázza
. Miért nincs ilyen listánk a magyar irodalom naplóíróiról, amikor nem éppen elhanyagolható szereplői irodalmunknak? Vagy van? Mindezt azért mondom, mert amikor szinte gondolkodás nélkül rávágtam az „igent” a kedves felkérésre, hogy egy hétig Netnaplót írjak, legfeljebb egy pillanatra borzadtam el („HONNAN VESZIK EZEK, HOGY EGYÁLTALÁN TUDOK ÍRNI?”), akkor azt képzeltem, úgysem lesz ez valódi napló, inkább elmélkedéssorozat erről-arról. Aztán elvégeztem a házi feladatot, napokon át tanulmányoztam az eddig Netnaplókat (Újabb rémület: ATYAÚRISTEN, EZ A SOROZAT MÁR TÖBB, MINT ÖT ÉVE FUT!), és még riadtabban azt találtam, hogy a többségük igenis „igazi” napló (vagy
annak látszó tárgy
). Beismerem, főleg a hozzám hasonló – legalábbis a számomra – ismeretleneket olvasgattam, hiszen a nagynevű író-költő „márka”, már a nevével figyelmet kelt, megérdemelten megtapsolják, mint a színészt, amikor még semmit sem csinált, csak a színpadra lép), de vajon miről írnak azok, akik kevésbé „nevek”? – nos, hát
tényleg
napról-napra leírogatják, mi történt velük aznap. (Lehet, hogy csalnak, de ezt nem venni észre.) Szóval ott tartottunk, hogy a Netnaplók írása öt éve folyik töretlenül. Ez irodalomtörténetbe átszámítva egy-két évszázad is lehetne. Vagy több. Öt éve még éppen egy website-ot irányítottam (akkortájt mentünk csődbe – vagy tán nem is mentünk volna, ha a külföldi tulaj nem csak a nagy pénzt hajszolja, hanem engedte volna az aprómunkát is). Mindenesetre az Internet egy másik korszakát éltük – bár a vége felé jártunk. A World Wide Web lényegében úgy működött, mint a TV, vagy a rádió. „Tartalmat szolgáltattunk” – a borzalmas kifejezés is jellemző – „webcastoltunk”, „tudományos” összejöveteleinken éveken át „push-mediáról"
) beszélgettünk a „pull-media” ellenében (vagy fordítva). „Content is King!” – majd egy évtizedig ez volt a szlogen, a honlapolvasó azt kapta, amit tálaltunk neki, legfeljebb a linkek segítségével interaktivizálhatta önmagát, nem kellett neki előre meghatározott útvonalon haladva fogyasztania az egyébként előre gyártott információt. Persze akkor is sisteregtek már az indulattól a különböző fórumok (magam is voltam efféle utcai harcos néhány évig; mára megelégeltem), bár a gyűlölet még nem izzott úgy, mint ma, de erről talán még a hét egy másik napján. Mára azonban a net valami teljesen más lett. Ma itt tartunk: „Content is Dead but Community is King”. A legkülönbözőbb közösségi website-ok, fotó- és videómegosztók, a widgetek és wikik, a hálózatos szoftverek, a Wikipedia és a blogok (azám, a blogok!) korszakában (web 2.0) az internetes tartalmak jelentős részét maguk a felhasználók alkotják. Mit alkotják? Öntik. Sokan – magam is hajlamos vagyok rá olykor – a demokrácia győzelmét látják mindebben. Éljen az öntevékenység! a Time magazin 2006 végén „bennünket”, azaz „önöket” („YOU”) tett meg az év emberévé.
Alkotunk („mint állat”.). Milliónyi ember ILLEGETI MAGÁT
a YouTube-on és a különböző közösségi site-okon, a Facebooktól
a MySpace-en
át a mi magyar iwiwünkig
. Minél kedvezőbb képet igyekszünk nyújtani magunkról, hogy szeressenek minket, sőt szeressenek belénk, előnyősnek vélt fényképünket még előnyösebbre cseréljük,
egzotikus
és
exkluzív
környezetbe helyezzük magunkat, fiatal anyák gyönyörű babáikkal együtt TESZIK FEL magukat (miért éppen „fel”? A net tényleg valahol „fent” volna?), videókon ugrabugrálunk, bungee-ugrás, vagy tandem-ejtőernyőzés közben mutatjuk be magunkat, hadd csodálja hősiességünket
a világ
, idiótán vigyorgunk, mások gyönyörű kedvesüket markolják, ismét mások szexi pózokban kínálják magukat ismerkedésre. Vagy másra. És blogolunk. Lehet, hogy ez a demokrácia csúcsa, de az is biztos, hogy az
egók ámokfutása
, a tomboló exhibicionizmus is egyben – és ugyanakkor az utánzás őrülete. A nagy plebejus demokráciában természetesen semmi sem szent, minden kikezdhető, a „híresség” ádáz kritikát vonz, a „fan clubot” gyűlölői klub egyensúlyozza ki. A különböző médiumokról, TV-ről, sajtóról vizsgálatok, tanulmányok tömkelege szól, a nettel
mint médiummal
még nemigen foglalkoznak, pedig kellene. A nyomtatott és online újságok előszeretettel támaszkodnak a bloggerekre, ez sokszor hasznos, amikor más forrás nincs, például háborús helyzetekben, vagy amikor diktatórikus rendszerek be sem engedik az újságírókat. Nem biztos, hogy tudnánk, mi zajlik az Irrawaddy deltájában, ha nem volnának bloggerek és merész önkéntes fotósok. A CNN „I-Report” rovata mindenkit kér, hogy telefonnal, videóval örökítse meg, írja le, ha érdekeset lát és küldje be, a legjobbakat felhasználják, ezt teszi a BBC éppúgy, mint a New York Times. Erre mobiltelefonnal fotózzák a bankrablást, az iskolai lövöldözést, a hurrikánt, mindent.
Egyszer meg fog halni valaki
. Kifejezés is van már erre, legalább is angolul: „citizen journalist” (azaz nem hivatásos, „állampolgári” újságíró). Ez elgondolkodtat. Lesz-e valaha „citizen heart surgeon”, vagy „citizen civil engineer” is? Ha egyszer érteni nem is kell a dologhoz…
Hát ebben a környezetben írok én „Netnaplót, amely ki tudja hová sorolódik ebben a kavalkádban. Megítéli, aki olvassa. Ha lesz olyan. És hogy a befejezés igazán „naplós” legyen, visszatérek az
én
kedvenc naplóírómhoz: „
And so to bed
.”
Hozzászólás