hirdetés

Belépés

2006. október 01.

Combray

2006 október 02. - Dunajcsik Mátyás

Ezután az Eötvös Collegium felé veszem az irányt, hátra van még egy Mallarmé-Apollinaire kurzus és egy kis nyelvészkedés Rabelais Gargantuájában. Ahogyan hágok fölfelé a budai lejtőkön, az egyik kerítés padkáján találok egy félig megevett tortát, a napnak ezen a pontján már én is pontosan így érzem magam: még édes vagyok, színes és rózsaszín, de már nem valami gusztusos.
          Sokáig későn feküdtem le, hajnalig olvasva és dolgozva, nyakig egy-egy végtelen regényszöveg bűvöletében; úgy tetszett, én magam vagyok az, amiről a könyv beszélt: egy templom, egy vonósnégyes, I. Ferenc és V. Károly versengése, a balbeci templom perzsa stílű oromdíszei, Serenus Zeitblom szorongása, az írás nullafoka, Nádas Péter saját halála (apu halántékon lecsurgó jeges verítéke vagyok), Margarita szerelme a Mester iránt, a kihalt utcán kétszer végigszaladó fekete macska, a hiba a Mátrixban.
          Ma már öregebb is vagyok, tapasztaltabb is, tudom, hogy az alvás legalább annyira a lélek tápláléka, mint az irodalom; jobb pillanataimban apu arany középútra törekvő napirendje vagyok, korán fekszem, magamtól ébredek, mint ma reggel is, amikor az itthon töltött hétvége még meleg takaróként borul rám, kinyitom a szemem, igen, itthon vagyok, ez itt Combray, vagy más néven a pestszentlőrinci birtok, itt vagyok honn immár több, mint tizennyolc éve, az aranyfényű koraősz bemosolyog az ablakon, beszűrődik az előkert szökőkútjának csobogása, úristen, ezen a héten én írom a Netnaplót.
           Legutoljára Nemes Z. Márió litera személyében láttam hús-vér Netnaplóírót, sőt tanúja is lehettem Szigligeten kettejük heroikus birkózásának, és mondhatom, úgy gyűrték egymást, mint Ady és az ős Kaján. Krusovszky Dénes naplóját már csak virtuálisan követtem, de a szövegeket olvasva az a benyomásom támadt, hogy a Netnapló azon az istentől elhagyott hétfő reggelen úgy ülhetett oda Dénes ágyára, mint Embólia kisasszony Hajnóczyéra, amíg Dénesünk finoman, szomorúan és poroszos eleganciával az asztal alá nem itta őt a hetedik napon.
          Kinézek az ablakon, vizsgálgatom a vadonatúj kilátást, apám vasárnap különös kegyetlenséggel metszette meg a szobám előtt álló bangita burjánzó ágait, mert már a ház homlokzatára festett MVSEVM feliratot is eltakarta, ezt pedig nem lehetett hagyni, mégiscsak a Horizont Kutató Intézetszékháza volnánk, a világ egyetlen talált múzeuma. Meg aztán jön az ősz is, nem árt, ha kényelmes könyvtárszobámba több napfény érkezik. Nézem az utcát, a fák levelein egyensúlyozó harmatcseppeket, jó lesz ez így, jó lesz, megfelel télire, mondom magamnak. Ilyen hát a kilátás egy netnaplóíró szobájából kétezerhat október másodikán.
           Aztán arra gondolok, hogy ha napló hát legyen napló, legyen ez az aranyfényű pestlőrinci reggel mindenkié. Kezembe fogok egy digitális fényképezőgépet, túrára indulok a kertben és a lakásban, turista vagyok a saját életemben, akár a Memento című film hőse. Utam során a nyomomba szegődik az egyik macska, agátszemét pizsamás alakomra szegezi, tudom, hogy most te vagy a Netnapló, suttogom neki, gyere, rögzítsünk együtt, tömjük csak bele azt a rengeteg emléket, képet, illatot, színt, örömöt és bánatot abba a leendő kis madeleine-süteménybe, hadd bomoljon ki belőle egyszer majd ez az egész évszak a kerttel, a házzal, a várossal együtt, mint abban a japánoktól annyira kedvelt játékban, ahol egy vízzel telt porcelán edénybe egyforma apró papírdarabkákat vetnek, s amelyek a nedvességben kinyújtózkodnak, összecsavarodnak, megszíneződnek, szétosztódnak, virágok lesznek vagy házak, megfogható és felismerhető alakok.
          Az eltűnt időről szóló gondolatmenetet a telefonom csörgése szakítja félbe, a bátyám hív, ő már bent van a belvárosban, a szmogtól fekete Mátrix közepében. Arra kér, hogy a tetőtérben indítsam újra az egyik szervert, mert nem fér hozzá a Népszínház utcai kihelyezett főhadiszállásáról. Hát igen, gondolom magamban miközben fölfelé baktatok a lépcsőn házunk digitális szíve felé, ami nekem Combray, az neki Zion, az emberek városa, a hús-vér élet utolsó menedéke. Miután helyretettem odafönt a testvérem virtuális köldökzsinórját, én is felkészülök az indulásra, bepakolom a táskámba Voltaire keleti meséit, Apollinaire kalligrammáit, a saját fehér kis kiberdekkemet, és irány a Mátrix.
          A föld alatt vagonba rakva menekülsz, mint a drótban az áram; a kis bogárkák pörögve, szakadva ellobbannak a biztonsági sávban, idézem saját magamat a metró féregjáratában suhanva, ahonnan felbukkanva máris az Egyetemen találom magam, ami most leginkább Mos Eisley-re, a Tatuin bolygó sivatagi kereskedővárosára hajaz. Ismeretlen rendeltetésű gépezetek, állványok, gumicsizmás munkásemberek keverednek öltönyös történelem szakosokkal, deres halántékú klasszika-filológusokkal, japán karaoke-sztárnak öltözött esztétákkal és Marylin Monroe-kinézetű filmesekkel.
          Meghallgatok egy szemináriumot Maurice Sceve-ről, kedvenc belga költőm, William Cliff kedvenc reneszánsz poétájáról, aztán rohanok találkozni Márióval marionettt.fw.hu, aki egy málló vakolatú egyetemi lépcsőfordulóban vár rám, mint egy szociohorrorba oltott film noirban. Sietősen csencselünk az információkkal, átmásolok egy filmet tőle a laptopomra, belepillantok az új Kalligramba, benne vagyunk mindketten, meg a Pollágh is, végre megjelent az esszém Turányi Tamás kötetéről, olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Egy gyors cigaretta után repülök tovább, Uránia kávézó, munkakávé Zeldával, aki mellett most már mindig Párizsban fogom magam érezni; megbeszéljük a jövő heti Ködlámpás felolvasóestem programját, megint szerelmespárt fogunk játszani, mint annak idején a Szajna partján, de ezúttal versekben, felelgetve. Ő lesz a passzív-agresszív barokk femina, én a saját pszichózisaiba zárt, intellektuális ködlovag.
          Ezután az Eötvös Collegium felé veszem az irányt, hátra van még egy Mallarmé-Apollinaire kurzus és egy kis nyelvészkedés Rabelais Gargantuájában. Ahogyan hágok fölfelé a budai lejtőkön, az egyik kerítés padkáján találok egy félig megevett tortát, a napnak ezen a pontján már én is pontosan így érzem magam: még édes vagyok, színes és rózsaszín, de már nem valami gusztusos. Miután átlépek a Collegium balbeci templomokat megszégyenítő bélletes kapuzatán, az óra előtt még elszívok egy cigarettát a dohányzóban, nézem az Szent Margit Gimnázium iskolaudvarát az utca túlfelén. Tavasszal, amikor szerelmes voltam valakibe, aki oda járt, sokszor álltam itt, ezerszer elképzelve a pillanatot, amikor az udvar ösvényén sétálva felnéz, és meglát.
            Hazafelé a Határ útnál apám felvesz a kocsijába – hatalmas, ezüstszínű monstrum, igazi apamobil –, és együtt suhanunk végig az Üllői út sötét, fényekkel kivert alagútján, vissza Combray felé. Közben apám felvilágosít a politikai helyzet legújabb fejleményeiről: sötét felhők gyülekeznek Budapest felett, a nyugtalanság fekete zászlója lobog az ország égboltján. Hazaérve hosszan nézem a szekrényemben Hemingway haditudósító-kabátját, melyet még évekkel ezelőtt vásároltam egy brüsszeli árverésen. Remélem, nem kell felvennem az elkövetkező napok semelyikén sem, remélem, biztonságosak maradnak az utcák. Részemről továbbra is naiv és nevetséges irodalombarát akarok lenni. Fölkapcsolnám a lámpát, behúzódnék a sarokba, olvasgatnék. Ezt mért nem lehet?
Dunajcsik Mátyás
hirdetés