Hazafelé jövet határoztam el, hogy ez lesz a mai napló címe – vívódtam kicsit, ne legyen-e inkább Seitenwind -, ez a szó villogott ugyanis az autópályán, figyelmeztetvén minket: keresztszél van, vagyis oldalszél. Nem mintha nem éreztem volna, de jól esett, hogy vigyázni akarnak rám.
Aztán később is volt oldalszél – pedig jól indult a nap; néhány hallgatónál sikerült följebb tornázni Jane Austen árfolyamát, ez is valami. Műelemzés órán a Tartuffe negyedik felvonása volt soron – amelyben Orgon az asztal alatt hallgatózik, és nem hisz a fülének, ezért kussol; Elmira meg azt hiszi, hogy egy érzéketlen tuskó a férje, holott csak összeborult a világa, és ezt próbálja éppen feldolgozni… Vagy két hete megnéztük együtt a Katona Tartuffe-előadásának dvd-jén azt az extrát, amelyben Spiró György Imposztorában Major Tamás elemzi a Tartuffe-öt – elégedetten nyugtáztam, hogy a gyerekeknek szép sorban leesett az álla…
Hazafelé meg a crosswind, ami itthon átment double-crossba… Dőlnek a cikkek a Tavaszi Fesztiválról bele a Revizorba, szerkeszteni kell, képezni, adatlapozni, linkeket becsatolni; a stáb meg kicsi és sokfelé dolgozik. Jászay Tamás állja a rohamot a frontvonalban, amikor én éppen tanítok; munkabírása végtelen, a memóriája úgyszintén – de most a végtelennél eggyel több cikk jött be, és ezt a plusz egyet ráadásul ő írja; na, ez sok. László Ferenc a zenés anyagokkal küzd – meg a szerzőikkel -, valamint veti azt a bizonyos utolsó pillantást a cikkekre; Miklós Melánia pedig szédülésig levelezik, szerkeszt, adatlapoz, linkel és fazoníroz. Fiatalok és különbözőek – sosem borulunk ki egyszerre. Napi húsz-harminc kör-emaillel szerkesztünk – a többi száz levél „kívülről” jön. Néha nincs kedvem rákattintani az e-mailre.
És akkor a roham kellős közepén egyszercsak ellenem fordult a lakásban található összes komputer; az egyik lefagyott, a másik nem csatlakozott a netre, a harmadiknak meg elvitte az egerét a gyerek Madridba. Egér, ráadásul mérgezett, ez voltam én, ahogy rohangáltam a gépek és szobák között; rögvest ki tudok borulni az ilyesmitől, miközben szegény Jászay Tamást szerettem volna megmenteni a kiborulástól. A szorosan telipakolt napokban (és melyik nem ilyen, kérdem én) egy ilyen „oldalszél” dominóhatást vált ki: minden borul. Én ki, mondom.
Takkra estem be a Rádióba, ahol Tompa Andrea moderálásában szelíden vitatkoztunk Tarján Tamással az Örkény Színház Jógyerekek képeskönyve című előadásáról – ebben most benne vagyok, lásd a hétfői naplót . Aztán rohanás haza, merthogy a Titanic Fesztivál megnyitójára terveztünk menni – de ismét oldalszél lévén, nem mentünk. Ha az ember csak két napnyi családhiányt is pótolni szeretne, ne tervezzen mozizást.
Csont András megírta kemény kritikáját a Mundruczó-féle Kékszakállúról. Bukás volt, mármint a szcenírozásnak nevezett rendezés: „búzott” a közönség rendesen. Színházban ilyesmi nem történik; ott legföljebb az obligát vastaps minőségéből és hosszából hallja ki az ember vájt füle, hogy „bukta” – a komolyzenés közönség jobb, mert őszinte és öntudatos, nem hagyja lenyomni a torkán a blöfföt. Fölteszem és megengedem, hogy olykor téved – ehhez is joga van. A művésznek meg bukni van joga. A fesztiválok szervezőinek meg a próbálkozáshoz, a kalandhoz van joga; aki jár külföldi fesztiválokra, tudja, hogy nincs jó fesztivál bukás nélkül, és hogy a sokáig emlegetett nagy sikereket bizony rendre bukások övezik. A bukás egy felnőtt ország felnőtt művészetének része. Szóval elégedetten néztem a sok fölháborodott nézőt a Kékszakállú… után.
A mai nap színházmentességét drámaolvasással ellensúlyozom: jelentem, szinkronba kerültem a Litera dráma-stafétájával, Háy János két jelenete után elolvastam Tasnádi István öt jelenetét (az utolsó pofátlanul rövid és szellemes!). Most mintha jó kanyart vettek volna a „futók”; Háy az elején szappanoperában tartja a figurákat és a sztorit, életmesélések és banalitások sorjáznak, aztán Tasnádi – kis groteszk átmenet után - befordul az abszurd felé, jókat lehet röhögni olvasás közben, bár színpadon egyelőre nem tudom elképzelni. Nota bene: ebben az elképzelésben én nem vagyok jó. A folytatásra minden esetre kíváncsi vagyok: szűkül az út, már nem háromsávos sztráda, hanem hegyi szerpentin.
Éjszaka van, vagyis meglódul a skype; a gyerek a madridi Francis Bacon-kiállításról áradozik, ott töltötte a délutánt, és nagyon fel van dobva. Örülök, hogy úgy jár múzeumba, mint buliba, vagyis szívesen, önként és dalolva. De a képzőművészeti ízlését nem tőlem örökölte, annyi biztos. Ez tetszik neki:

Csáki Judit