Csak a hús
2006. augusztus 28. - Nemes Zoltán Márió
Rakosgatom a cuccaimat az utazótáskámba, minden eshetőségre fel kell készülnöm, hiszen a postakocsi holnap hajnalban indul. Beteszem a szalonkabátomat, mert ez az egyenviselet, civilként nem engednek be, vagy elnéző, bánatos szemmel írófeleségnek titulálnak majd. Az úszónadrág is hasznos lesz, nem mintha használnám, csupán a stégparti csoportképekért viszem, nem hinném, hogy például egy nyugatos író is tudott volna úszni.
- 2006. augusztus 28.
„Today I’m dirty, but tomorrow I will be just dirt”. - Carl Panzram
Már egy hónapja a Dunántúlon élek, hiszen a medikus korában versekkel is kacérkodó (Kórházi Szemle hetvenes évek) háziorvosom legalább négy hetes tisztító kúrát javasolt, mielőtt (holnap) elindulnék a szigligeti JAK – táborba. Nem egy poszturbánus utópia, de van hús, meg van kenyér. Igaz, hogy néha el kell rejtőznöm a paplak mögé, ha meglátok néhány tájjellegű embert, de a fehér férfi paranoiája a legkisebb gond. Weltfurcht: ne lássa senki, ahogy eszem. Mert itt csak hús van. Szeretnék igazi férfi lenni, ezért az - itteni kultusz szerint – egy marha koponyából (?) kell kiszívnom a velőt. Hát nem vagyok egy ficskupál, de itt ez úgysem mérvadó. A húsipar a Kisalföld tudatalattija. Nem tudunk róla semmi biztosat, de megalapítja az álmainkat. A szalámigyár vörös húskockája, ahol csonka és speciális gyönyörök várnak. A sertéstetemek közötti haláltánc elűzi a rontást, a ligetekben kollégistalányok mutogatják egymásnak örömhírt hozó stigmáikat, míg lassan lehull a vérköd.
Mióta itt vagyok, jurátusnak mondom magam, mert ez passzol a középkor-paradigmába. Bajtai András kortárs költő szerint „itt verik az értelmiségit”, de szerintem csak azt, aki nem látszik olyan okosnak, mint egy ispán. A táj egyszerre üres és túlírt. A szorongást keltő történelmi kisvárososok intertextusa pánikrohamot idéz elő bennem, nem merek kimenni az utcákra, félek, hogy befalaznak egy templomba. Ennél emberibb a panel, a létezés nullpontja, történelem nélküli (?) belakható tér: Észak-Pest, Ajka meg a többiek. Errefelé a Bakonyból lekocsizó szerzetesek purgálják a hibás női testeket „ördögűzés” címén, és a helyi huszáregylet kártyacsatái tartják izgalomban a várost.
Rakosgatom a cuccaimat az utazótáskámba, minden eshetőségre fel kell készülnöm, hiszen a postakocsi holnap hajnalban indul. Beteszem a szalonkabátomat, mert ez az egyenviselet, civilként nem engednek be, vagy elnéző, bánatos szemmel írófeleségnek titulálnak majd. Az úszónadrág is hasznos lesz, nem mintha használnám, csupán a stégparti csoportképekért viszem, nem hinném, hogy például egy nyugatos író is tudott volna úszni. Távcső is kell, mert az irodalmat csak „alulról” lehet látni, mintha egy légifolyosó alatt élne az ember. Nagy, teherszállító aparegények, ironikus stukák. Közeledőben és elmenőben. A hierarchikusan szerveződő monolit alakjai túl nagyok, és egymáshoz vagy önmagukhoz dörzsölődve nem látják „felülről” az infravékony különbséget a szövegben: túl sokat olvasni és mégis túl keveset. Már amikor az éjszakai kínzó köhögések engedik.
A mosdóban kiszenvedek némi fekete sarat a torkomból, híven ahhoz az elképzeléshez, hogy nincsen személyiség. Felriadok, mert hangosan recseg a redőny, a búcsúba menet kaviccsal dobálják az ablakokat a svihákok. Búcsú másnapja van a faluban. Kiemelt mulatság: „A falusi kurtanemesek véresre borotválják az arcukat a borbélynál, senkinek sincs disznózsírral megkenve a haja: hanem pomádéval.” (Krúdy Gyula) Jurátusként figyelem a tömeget, hidrogénezett hajú kamaszok próbálnak biciklilánccal verekedést provokálni, a helyi szokásjog szerint újra meg kell rendezni a búcsút, ha nem történt véres incidens. A parasztbarokk házak árnyékában lecsúszott menyecskék állnak, talán van még éjszakai járat a városba, talán van még kijárat a libidóból.
Sürgető telefonok az éjszakában. Egyes írócsoportok váltott lovakkal próbálják elérni Szigligetet, de mindig eltévednek Tatabánya környékén, mert ott állítólag motoros bandák vadásznak az alanyi költőkre. Sopotnik Zoltán tagadja a hírt: Tatabányán egyedül ő vadászik alanyi költőkre, neki meg babettája van, az meg nem motor(?). A Dunántúlon költőnő csak apácának vagy „vászoncselédnek” öltözve juthat át (Karafiáth Orsolya a híresztelések szerint már mindkettőt próbálta), de még így is lehetséges, hogy férfinak nézik őket. Nádas Péter természetesen idegvonaton érkezik majd, a többi néma csend. A legnagyobb izgalmat az kelti, hogy többen már egy hét óta látni vélik Kertész Imrét a szigligeti strandon begombolt zakóban kutyát sétáltatni. Magányosnak tűnt - állítják. De ezt egyelőre nem erősítette meg senki.
A sár újra elkezdi irritálni a torkomat, de most nem engedek a kísértésnek. Lesz még elég idő a sárral foglalkozni. A búcsú hangjai a távolban fenyegető hangmasszává olvadnak, az irodalomra gondolok és elkezdek izzadni. De mivel nem tulajdonítok jelentőséget a test külön életének, csak arra a konyhából kiszűrődő monoton zajra figyelek, ahogyan apám marhát eszik.
(A képen Halász Károly egy akciója látható.)
Hozzászólás