hirdetés

Csak a naplóm ért meg

2008. július 21. - Czapáry Veronika

Mert a nem alvástól egy egészen különleges lelkiállapotba kerültem. Valami révületbe vagy nem tudom mibe, éreztem saját energiáimat és hogy van valami energiamező amiben élek, mozgok és lélegzem és ez körülvesz és vigyáz rám, nem vagyok egyedül. Ezek hangzatos szavak megint, de átélni egészen más.
hirdetés

Az utolsó pillanatban jött ez a felkérés. Nagyon fáradt vagyok, a vasárnapi napból a hétfőire nem aludtam semmit. Régen sokat írtam naplót, nagyon sokat, több millió karaktert ütöttem be (ebből is - a gépembe), a naplóírás mindig bizonyos időközönként jön rám és akkor szenvedélyesen, mert úgy érzem csak a naplóm ért meg, senki más, hogy a naplóm a legkedvencebb barátom.
Szóval tegnap nem aludtam semmit, mert egy barátságos hostelben dolgoztam és felhasználtam a rám kimért időt. Ebben a hostelben a felkérés, hogy mikor menjek dolgozni, mindig kb. aznap vagy pár nappal előtte jön, ezt sosem lehet tudni. Az Andrással, mert így hívják a tulajdonost, (az apámat is így hívják amúgy), tök jót veszekedtünk már aznap telefonon, hogy szerinte egyértelmű, hogy én vasárnap megyek dolgozni, de én emlékszem, (az eltűnt idő nyomában haladva), hogy az úgy volt, vasárnap felhív, menjek-e. Mivel már párszor megígérte, hogy ekkor és akkor majd szükség lesz rám, és nem hívott, ezért halál nyugodtan mentem ki egy munkamegbeszélés után a Luppa tóhoz fürdeni, mivel szép idő volt és ezt terveztem. A munkamegbeszélés a szentendrei performanszfesztivál ügyében volt, amit 3 emberrel csinálunk rajtam kívül, a lakásomon volt a találkozó, hogy a hangeffekteket Enikővel el tudjuk próbálni, amihez két zseni, a Bence és a Stoci (ez a beceneve) írtak programot. A munkamegbeszélés szigorúan csak arra az időre szólt, amíg a munkáról beszélgettünk, nem volt benne semmi lelkizés, azaz ez a rész kimerült az állataim, a cicus (Cirmi) és a papagáj (Goffi) megcsodálásában és annak kérdezgetésében, amit már nagyon unok, hogy
  • Nem eszi meg a cicus a papagájt?
  • Nem, nem eszi meg.
  • Hogyhogy?
  • Hát, mert megtanítottam rá.
De tényleg. Mindig az orrára koppintottam, amikor úgy éreztem, hogy ez már több mint játék, ez már vadászat. Az elején a cicus nem értette, mit is jelent ez, de én értésére adtam sima szavakkal, hogy ha a papagájomnak valami baja lesz, akkor neki két lehetőse van. Egy: kirakom az utcára és neki annyi, ismét lehet kóbor cicus, az élelmet neki kell megkeresnie, plusz bujkálhat mindenféle autók alatt. Vagy megölöm. Ebből a cicus hogy-hogy nem, értett. Hiszen az állatok értenek az emberek nyelvén, csak tudni kell velük beszélni. Jó nagy közhely. A Goffika ezt simán ki is használja, ő a sérthetetlen és nem levadászható madár, például a cicus vizében fürdik, leszáll és eszik a macskatápból és mindig megy a harc azért, hogy kit fogok jobban szeretni és ki ül ma a vállamon, vagy ki fekszik a hasamon. A kettő együtt ritkán megy, az egyik mindig elmenekül, demonstrálva hogy ők mégiscsak ellenségek, csak én, ÉN kényszerítem egy légtérbe őket.

Egy finn barátom szerint én terrorizálom a macskám, mert szerencsétlent erre kényszerítem, ha jó cicus akar lenni, ezt meg kell tennie és mondogatom is neki, nem, mi olyan cicus vagyunk, aki nem eszik papagájt, minket nem érdekelnek a madarak, mint csemege. Most már egészen betartja, nem is próbálkozik, nem úgy mint régen.
Volt olyan sztori is, hogy a cicus és papagáj egy ágyon vannak és a cicus keze elindul a Goffi felé, aztán eszébe jut, hogy ő olyan cicus, aki nem szereti a madarakat megenni, sem elkapni játszásiból és szégyenlősen visszahúzza a kezét, többször is, közben cicus-szenvedő hangokat ad ki. Nekik ez a sors jutott, mindenkinek megvan a maga sorsa, nekik ez.

Na szóval a Luppa tó, miután elmentek a munkatársaim, amit sajnáltam, mert még szívesen töltöttem volna velük időt, de hamar rájöttem, ez ma nem fog menni, mindenkinek kurva sok dolga van még aznapra, még további megbeszélésekre mentek tovább, lévén dolgozó emberek így maradt az üres délután. Gondoltam töltsem a gép mellet, de mennyivel nagyobb kedvem lesz ehhez, ha megadom a testemnek amire szüksége van, a napfényt és az úszkálást. Utána ugyanis mindig dinamizálódom, mint mindenki, kivéve, ha elfáradok totál (de az ritka). Fél kettőkor mentek el és fél négyre sikerült összeszednem annyira magam, hogy kimenjek egyedül a Luppa tóhoz, közben szomorkodva, hogy senki nem ér ma rá erre és egyedül kell kimennem, de kevés embernek van biciklije, és kevesen vállalkoznak ilyesmire. Legalábbis az én barátaim közül. Nagyon büszke voltam magamra, hogy idén immár harmadszor sikerül oda kimennem a Hévvel és azt szoktam csinálni hogy egy szál fürdőruhában vizesen biciklizem vissza (az vagy harminc kilométer), közben a bőrömön, meg a fürdőruhámon megszárad a víz, átfúj a szél, az bizserget és a narancsbőrnek is jót tesz, eléggé fantasztikus érzés így visszaszáguldani a biciklin, a fák, meg a Duna-part engem mindig mélységes nyugalommal töltenek, mert itt van ez a víz, ami több ezer év óta itt folyik, és minden olyan semmisnek tűnik, az emberi lét és a problémáim: minden nagyon király. Óbudánál már fel szoktam öltözni, mivel egy szakaszon, ami már nem a római-fürdő, hogy-hogy nem, egy fürdőruhás lányra a biciklin dudálgatni kezdenek az autósok. Gyönyörűnek tűnt az idő, bár kissé felhős, de gondoltam, oda se neki. A Héven találkoztam Virágékkal, (ismerőseim) és Virág, aki pszichológus is egyben, nagyon gratulált, hogy ilyesmire vállalkozom, egyedül kimegyek egy tóhoz; ők biciklizni mentek Visegrádra és Pomáznál szálltak le, én Budakeszin. Az még pont az a terület, ahol nem kell jegyet vennem és ellenőrök sem jönnek. Mivel az ellenőrök mostanság a bejáratnál szoktak állni, Budakeszi után pedig fel-alá mászkálnak a Héven, jegyvásárlásra kényszerítve az utazókat, helyben lehet tőlük venni, ezért vagy a Batthyányi térnél, vagy a Margit hídnál, vagy a Szépvölgyi útnál szoktam felszállni, orv módon addig megyek, amíg nem találok ott senkit a bejáratnál, aki két jegyet, azaz ötszáz forintot követelne tőlem. De ha sietek, ez nem működik, megveszem a jegyet. Most nem voltak a Batthyányinál ellenőrök, így ott szálltam fel nagy örömömre. Virágnak elújságoltam a nagy hírt, amit megkaptam egy nyomtatott papíron is, amit aznap magammal cipeltem, mert lemenetelnél találtam meg a ládában, hogy beválogattak a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület 15. őszi konferenciájára előadónak, az Idő a pszichoanalízisben - A jelenben elbeszélt múlt és jövő a téma, (www.psychoanalysis.hu) hogy ez milyen jó, de kiver a víz, ha erre gondolok, hogy ott kell előadnom a nagy analitikusok között, végül is ha engem is ott helyben analizálni kezdenének (ez a kedvenc elfoglaltságuk) akkor bocsi, én író vagyok, és mint írót hívtak meg erre, direkt megkérdeztem tőlük ugyanis hogy lehet-e irodalmi témával jelentkezni és azt mondták igen, az előadásom címe az Idő, mint írás, avagy a körkörös idő, ami a Borges-i örök visszatérés mítosza és az analitikus praxisban fellépő traumák ismétléséről, azaz mechanizmusok idővisszatéréséről fog szólni, megspékelve azzal hogy Freud és M. Kelin hogyan képzeli el az időt. Klein: az időképzet jelentkezését a nappalok és az éjszakák váltakozása adja, Freud szerint pedig az érzékelő tudatrendszer úgy működik, mint egy papír, azaz nyom és írás, (ez már kicsit derridás is – ő írt is egy tanulmányt Freud: Feljegyzések a Varázsnoteszről című munkájáról), hogyan képződik a lenyomat a külvilági tapasztalatokról. Számomra roppant érdekes téma, írtam már egy esszét erről, Az idő és az írás címen, amit a Szőrös Kő hozott, de persze sokkal mélyrehatóbban ki fogom dolgozni. Mindenesetre az időben elmerülni kedvenc foglalatosságaim egyike, ha érthető mit értek ezalatt. De ha nem, mivel ez a tanulmányom része, nincs hely kifejteni. Szóval örültünk és mondtam, szívesen előadnám a Szalonban szeptemberben vagy október elején ezt (amit ő szervez), ez október 10-én lesz, mert gyakorolnom kéne az előadást, a 20 perc betartását is, amit ott aztán nagyon szigorúan vesznek. Mérik az időt és aki nem tartja be, azt könyörtelenül félbeszakítják. Nincsenek további mondatok, pont (Ezt nem minden konferencián veszik komolyan – van ahol a 20 perc fél óra, de én, mivel eddig csak angol konferenciákon adtam elő angolul, kettőn, ezért….) Megkérdeztem továbbá milyen volt az előző Szalon. Ez a Szalon nevezetű ügy egy baráti kör tulajdonképpen, ami mindig valakinek a lakásán zajlik kéthavonta, valakit, aki tetszik nekik, meghívnak az ismerőseik közül előadni, van étel, ital, (de hozni is kell), utána kulturált bulizgatás, nagyon exkluzív hely. Mivel pszichológusok csinálják főként, ezért általában pszichológusokat, vagy piédzsdi hallgatókat hívnak meg, akik powerpointtal vetítenek, miközben beszélnek a témájukról. Most rendhagyó módon legutóbb egy jógit hívtak meg (állítólag nagyon híres), amire nem mentem el, mert nem volt hangulatom, és csak késve tudtam volna odaérni. Virág azt mondta ez pont jó lett volna a rosszkedvemre, mert a jógi mindenkivel személyesen elbeszélgetett.

  • De mit?
  • Hát hogy kinek hol vannak elakadásai.
  • Ja, ez érdekes.

Ennél többet nem tudtam kiszedni belőle, hogy mit ért elakadásokon. Szóval leszálltam Budakeszin és amint kiértem bicóval a Luppa tóhoz (gyalog harminc, biciklivel 10 perc) be is ugrottam a vízbe és úsztam jó sokat, amit állandóan megzavartak a hülye Jet-skisek, akik mindig természetesen partközelben akartak vakítani a haverjaiknak minél nagyobb hullámokat kavarva és minél veszélyesebb manővereket csinálva, amire kurjongattak, helyeseltek a többiek. Én kitartóan úsztam fel-alá vagy negyven percet, állandóan figyelgetve őket, nehogy elüssenek, néha olajat ittam, belegondoltam a halak sorsába, a végén már feladtam és csak egy kis területen úsztam, pedig előtte elhatároztam, nem adom fel és nem hagyom magam letéríteni a pályámról. Miután jó sokat úsztam és kimentem a partra, kényelmesen leültem, gondoltam itt az idő elszívni egy cigit, meggyújtottam, elkezdett égni és szenzációsan elkezdett ömleni, de tényleg ömleni az eső valahonnan, váratlanul, először csak kicsike finom, aztán egyre kövérebb cseppekben. Kopp-kopp. A Luppa tó vize mindig gyönyörű zöldeskék, pontosabban türkiz és nagyon nagyon szeretem azt a területet. Végül úgy döntöttem, ha nem akarok elázni, jobb ha visszamegyek a vízbe, a ruháimat (amik már kezdtek elázni) becsomagoltam a táskámba és az egészet leterítettem a törölközőmmel, ami végül csontra elázott és úszkáltam tovább, az eső zuhogott, hol csak kicsit esett, hol elállt, hol még jobban. Végül megelégeltem és úgy gondoltam ideje elindulni, nem fog kisütni a nap a felhőket vizsgálgatva és ki tudja hány óráig kell még itt úszkálnom, hogy elálljon az eső. Egy olyan periódusban, amikor kissé kevéssé esett, kimásztam és próbáltam felöltözni, mire elkezdett olyan igazán zuhogni. Két autó is állt mellettem a parton, az egyikben biztonságos fedél alatt ücsörgött az izomagyú csávó és az agyonszolizott csaja és jót röhögtek rajtam mit összeszenvedek hogy minél kevesebb dolgom ázzon el (reménytelen), a felöltözésnél. Mindenem elázott, kivéve egy pólót, mivel a meztelen felsőtestemre rögtön a pulóvert vettem fel, de próbáltam úgy öltözni, hogy senki se lásson meg semmilyen intim testrészemet és ez nem semmi hadművelet volt a szakadó esőben, elindultam felfelé, ahova leparkoltam a biciklimmel, és sár és sár és sár, erről szembe jutott „sár és gyűlölet van az alján minden ….. szerelemnek” és hogy most megtapasztalhatom ezt az érzést, mert le kellett vennem a szandálomat és talpammal a tiszta sárban gyalogolni fel a biciklimig. Többször meg is csúsztam, de szerencsére nem zuhantam bele a ruhámmal a sárba. Az igazán nagy attrakció lett volna. Meg eszembe jutott (volt) régi gimnazista barátnőm is, Nagy Mariann, hogy milyen szenvedélyesen mutogatta ezt a verset nekem akkor, és hogy hányszor elolvastuk, milyen kegyetlen, mondta, és mennyire igaz, sőt, rendes mazochista révén egy levélbe ki is másolta, mert akkoriban állandóan leveleztünk, rengeteg oldalt teleírva és ha találtunk lelkiállapotunkra megfelelő sorokat, kimásoltuk, ő néha öt oldalt teleírt nekem Weöres Sándorral, én akkoriban Pilinszkyre, Adyra és Dsidára voltam rákattanva, a tarisznyámban mindig ott volt valamelyik kötet gyógyírul a depresszióra. Használt, mert felfedeztem más is szenved. Akkoriban kezdtem el én is verseket írni, és az meg fenomenális megkönnyebbülést jelentett. A kamaszkor minden szenvedései.
Elindultam a biciklimmel, miután szarrá, de szó szerint, áztam, a szoknyám és még a bugyim is csurom víz, és a Luppa tavat még láttam mikor kisütött a gyönyörű nap, elállt az eső. Csak még tíz percet kellett volna kibírnom a vízben és nem ázik el semmim. De próbáltam nem sajnálni magam, átértem az Omszki tóhoz és ott már gyönyörű volt a víz, a nap, a levegő és ismét megsajnáltam magam, hogy nem ezen a környéken lakom, de arra gondoltam, milyen pozitív dolgai vannak ennek a dolognak, például, hogy Benjáminnál, (aki a Moszkván lakik) átöltözhetek és kérhetek tőle kölcsön ruhákat, ennek is megvan a különszabású izgalma, amikor felhívott András, (hostel), hogy hát nem úgy beszéltük meg, hogy ma bemegyek dolgozni, miért nem hívtam fel.
  • Mert úgy beszéltük meg, te hívsz fel, ha kell hogy menjek.
De hát habogott, hebegett, szerinte nem úgy beszéltük meg, hanem fixre a vasárnapot, de gyorsan mondtam neki, kész, ezen nem vitatkozunk, de mivel későn szóltál csak fél 9re érek be.
  • Jó, de ne 9 legyen.
Mivel állandóan fél órákat szoktam késni, ez a minimum (bővebben később a késéről) és ezen nagyon ki szokott ő is akadni, ezért már mostanában nem kések annyit és nagyon büszke vagyok magamra, ha sikerül. Mostanában csak 5 perctől 10 percig kések. Benjáminnál minden a terveim szerint alakult, ott kezdődött, hogy felhívtam a hévről (most kivételesen hévvel mentem vissza, ilyen még nem volt), hogy most megyek és ő rögtön megkérdezte.
  • Eláztál?
  • El.

Roppant furcsa, hogy a Héven a biciklis kocsiban a biciklisek számára kijelölt helyen, kettő ilyen is van, úgy tekintenek a biciklisekre, mint furcsa állatkákra, a számukra fenntartott helyen nagyon nehéz az emberek számára helyet szorítani nekik, kifejezetten küzdenek ez ellen, hiába a tábla, oda ülnek és ha odatolom a biciklimet, ahova az egyedül való a Héven, mert ha nem ott van, a kalauz basz le, felháborodnak. Szóval még itt is. Nem elég hogy az autósok dudálnak, ha nem a járdán mész, de ha a járdán mész, a gyalogosok szólnak be, még a biciklis kocsiban sem lehet nyugodt és biztonságos helye a biciklinek, mivel úgy néznek rád, hogy mit jössz te ide. Hihetetlen egy város. Egy Balkán, de ez nem újdonság. Én ilyenkor fennhangon elüvöltöm magam a Héven, valahogy így: - Nem igaz, hogy a biciklis kocsiban sem tudnak nyugodtan leülni a biciklisek, és erre van aki arrébb megy, de van aki nem és ilyenkor külön meg szoktam kérni őket. Ne haragudj, de arrébb mennél, szeretném valahol elhelyezni a biciklimet. Egészen elképesztő. A babakocsisok rémálmait ne is említsük.



20.40re be is értem a Hostelbe és aggódva kérdeztem, mennyit késtem. Az András furcsán lazán reagált, mit tudom én, mondta, a felesége Adrienn magyarázta el nekem az aznapi dolgokat, teendőket, mit kell takarítani, ki hova jön, kit várunk még, ki fizetett és ki nem és kitől kell még mindenképpen ma éjjel beszednem, ami később félreértésekre adott okot, mert az András reggel lebaszott hogy az Adrienn miért nem magyarázta el nekem még ezt és ezt, hogy mit hova kell beírni.
- Nem mondta. – mondom.
- De hogyhogy nem mondta?
- Ez ne az én problémám legyen már, hogy nem mondta. - és András ingatta fejét, mert mindig ingatja és mindig valamivel nincsen megelégedve és én már mindig tudom előre, hogy mivel, négyszeri találkozás után is simán kiszámítható, tudom már mire mit fog reagálni, ezért sokszor ezt meg is tudom előzni, hogy előre mondom neki.
Például, tudtam, hogy vissza fog még térni aznap éjszaka, mert annyira aggódik hogy valami nincsen rendben a hostellel, de ha meg ott van akkor meg azon aggódik, hogy rate-k, mivel mindenki beírhatja utólag hogy mit gondolt a hosteli ellátásról és a barátságosságáról, a good service-ről, egy külön weboldal van ennek szentelve, ahol rangsorolva vannak a hostelek és András nagyon jó helyen van, pár hónapja még a nyolcadik volt, most a negyedik a sorban, de mindig aggódik, hogy lejjebb csúszik. Azt mondta, ha lejjebb mentél, nagyon nehéz visszaszerezni. András úgy beszél mindenkivel, hogy ő jó rate-t fog-e adni vagy sem és ez rám is rámragadt, az emberek szemében látom, ahogyan potyognak a rate-k. Nagyon vicces és furcsa világ ez. András ingatja a fejét, kaptunk 4 rossz rate-t mivel koszosnak tűntek a fürdők, (tudod a hajszálak – a hajszálak tényleg őrjítőek egy ilyen helyen, mindenhol ott vannak és mindenhonnan ki kell kaparni), és a wc-k, ezért mindenki után takarítani kell egyenként sajnos. És András ingatja a fejét, rosszallóan, de ironikusan is (szerencsére van öniróniája), hogy micsoda helyre keveredett és mit üzemeltet ő. Jó, mondom, amit meg is próbáltam éjszaka, kétszer kitakarítottam a fürdőt, de mivel este egymás után mennek be az emberek sorban, nem lehet mindenki után takarítani. Betettem a ruháimat a szárítóba és amikor visszajött A., mondtam neki.
  • Betettem a ruháimat a szárítóba, de tudom Te ezt nem helyesled. – mivel tudtam, hogy nem helyesli.
  • Miért ne helyeselném?
  • Hát mert fogy a villany.
  • Dehogyis. Csak éjszakára kapcsold le a villanyokat.
De biztos voltam benne, ha nem mondom neki, akkor lecsesz, hogy mit használom saját ruhaszárításra a villanyt, mikor, mikor.-.-.. annyira már ismerem, nekem nem tudom mit kéne tennem. Kétszer hívtam fel aznap éjszaka és ő a második után jött vissza, de biztos voltam benne, hogy visszajön és bekukkant, ezért amikor megláttam, mondtam neki.
  • András. Micsoda meglepetés, tudtam hogy visszajössz. Kicsit most itt bent rendetlenség van, mert a papírjaimat kiteregettem, ugyanis eláztak.
  • Milyen papírokat? – kérdezte.
  • Érdekel? Megmutassam?
És megmutattam neki a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület országos konferenciájának a lapját, ahol szerepel a nevem és láttam rajta, rögtön az istenek honába emelkedtem a szemében.
  • És mit adsz elő? – mert az A. nagyon okos és nagyon érdeklődő. Felesége külföldi és éltek már Kanadától kezdve Moszkváig mindenhol. De nem azért okos, mert felesége külföldi, hanem mert vágja az egész kultúrát, a történelmet, az irodalmat, a művészeteket, az általános műveltsége messze sokoldalúbb és mélyebb, mint nekem például, olyan dolgokat mesélt nekem, amiről még sosem hallottam és szeretem hallgatni amikor mesél. A nagyapja állítólag valami nagy főépítész volt és egy hatalmas villában nőtt fel kiskorában, amit aztán elvettek tőlük is sajnos, mint annyi embertől. Egy olyan villában, ami most hivatalosan az építészeti remekei miatt múzeum. Elfelejtettem a nevét neki, mert a neveket mindig elfelejtem, bizonyos dolgok után bennem az érzületek maradnak meg, de nem a nevek. Nem értem miért, de így működöm. Talán a nagyapám túl sok névvel traktált kiskoromban, ami tény.
  • Az idő, mint írás, és a körkörös idő.
  • Mi az hogy körkörös idő, hogyan lehet ilyen címet adni? – nagyon kritikus is.
  • Tudod mit, megmutatom. – és leszedtem a netről a szinopszisom, amit elkezdett olvasni, aztán rájött, ez most nem olyan időpont, amikor pszichoanalitikus szinopszisokba bele lehet merülni.
  • Küldd át, jó?, majd elolvasom. - Aztán elment.
    Én kedvelem őt, mert ismerem és mert be lehet neki szólni és én is megmondhatom a véleményem. Már kb.- úgy veszekszik velem, mint a feleségével, sosem jó neki valami és mindig azt képzeli átvágják, megcsalják. Például az éjszaka folyamán a második telefonnál nagyon súlyosan lecseszett azért, hogy én hogyhogy nem tudom annak a taxinak a számát, ami kiviszi az embereket a reptérre, ráadásul kívülről.

  • Hát ott van a füzet - mondta - nézd meg.
  • Milyen füzet - kérdeztem.
  • Hát az asztalon, nézd meg a T-betűnél.
  • De honnan gondolod, hogy ezt nekem kívülről kéne tudnom?
  • Hát úgy, hogy minden vendégnek rögtön kell válaszolni és segíteni, pikk – pakk vágni a dolgokat.
  • Oké – mondom – most már tudom, hogy a taxi számát hol kell keresnem.
  • De ezt tudnod kellett volna. – maximalista.
  • Oké, nem mondtad eddig, hogy van füzet.
  • De mondtam.
  • Ne cseszegess, oké? – nálam itt telt be a pohár, ezt már üvöltöttem és abbahagyta. Már kb. majdnem azt mondtam neki, amiket jobb csak a legvégső esetben bevetni. Ugyanis volt olyan vele, hogy valami 6 órán át beszélgettünk munkaidőn kívül és akkor megnyílt nekem, és elmesélte a fél életét. Én már kb. a legvégső esetnél jártam, de szerintem ő is. Ezért jött vissza. Aztán amikor visszajött, minden a legnagyobb rendben lett és nagy mosolygás közepette váltunk el. Azt hiszem nagyon kedvelem őt és főleg azért, mert olyan jókat lehet vele veszekedni, aztán elfelejti és abbahagyja, nem bosszúálló típus. Kevés emberrel lehet jót veszekedni, sok ember rögtön megsértődik, de neki akármit mond az ember, nem sértődik meg. És én is feledékeny vagyok.

Erről ennyit. Éjszaka bájologtam a vendégekkel, meg egy amerikainak elmeséltem mi hol van Budapesten, a németeket pedig az Ellátó új helyére a Kertembe irányítottam, amit nagyon szeretek. Bulizni akartak, de végül nem oda mentek, hülye helyekre, amúgy vasárnap este minden bezárt és ráadásul esett az eső egész éjjel. Nagyon boldogok, ha rájuk mosolyogsz és elmondasz nekik dolgokat, azaz segítesz, duplán mosolyognak vissza, hiszen egy idegen országban vannak, ahol nem ismernek semmit és általában a hostelekben nem szoktak kedveskedni. De hát a rates. Jól ki van ez találva. Minél több rates-ed van, annál jobban tele van a hosteled. De mi egy budapest giude is vagyunk a számukra, az András mindig minden új vendéggel leül beszélgetni egy fél órát egy térképpel és elmagyarázza a nevezetességeket, hogy hol lehet élelmet szerezni, mindenkitől megkérdezi, hogy van, ezért nagyon hálásak és én is szeretem ezt csinálni, mivel az egész világ hozzám jön, sok helyről és nem én hozzájuk. Olyan kicsit mintha utazgatnám körbe a világot, vagy különböző világokat. Iszonyú izgalmas megfigyelni, hogy egy külföldi agyában hogyan konstruálódnak meg a dolgok, milyen szokásrendszerük van és mik a reakcióik Budapestre. Egy japán csajjal egészen egymásra kattantunk, nem is beszélgettünk szinte semmit, de ahányszor megláttuk egymást mindig rettenetesen elkezdtünk mosolyogni, gyönyörű volt az egész, ami nekem nagyon nagyon jól esett (a kis lelkemnek) és amikor reggel elindultam, és mondtam neki, én nem jövök addig már, amíg ő itt van, odajött hozzám és nagyon-nagyon megöleltük egymást és sajnálkoztunk, hogy nem látjuk egymást többé, azaz lehet hogy csak én sajnálkoztam, de úgy tűnt ő is. De így van ez jól.
Úgy terveztem alszom, de elkezdtem, miután mindenki lefeküdt és elcsendesedett a terep, a gépen dolgozni, a Nárcisszus és Echo nimfa szerelmén, pontosabban a Tükröződés kettősége Nárcisszus és Echo nimfa pszichéjében című pszichoanalitikus indíttatású tanulmányomon dolgozni, amit a Thalassának írtam, és 5 oldalról nyolcra bővelkedett, de extázisba estem. Úgy éreztem egyre több gondolat jut eszembe és az Anti, meg a Feri is arra biztatott, hogy ne idézgessek sokat, meg hagyjam a kisiskolás hangnemet, hanem írjam bártan a saját gondolataimat és úgy éreztem szenvedélyes tanulmányt írtam, pontosabban javítgattam az eredetit át meg át, amit aztán titkos másolatként jó sok embernek elküldtem. Ezt megbántam kicsikét, de hát kaptam pozitív visszajelzéseket, hogy örültek neki, és amikor elküldtem még tartott az extázis: annak öröme, hogy valamit, amin olyan nagyon régóta dolgoztam, 2004-ben kezdtem és intenzíven tavaly ősztől télig 3 hónapot napi 6-8 órában egy bővített esszén, amiből ez egy kiragadott részlet, végre befejeztem. Ez nem Lou Andreas-Saloméről szól, ami nagy témám, és nem is a nárcizmus pszichoanalitikus értelmézéséről vagy az arról szóló elméletek összehasonlításáról (Reich, Kohut, A. Freud, Grünberger … satöbbi), hanem arról az ősi görög mítoszról, ami a tudattalanban játszódik és annyi rémület, öröm, bánat és könny van benne, szenvedélyes, félelmetes, tele rettegéssel és paranoiával, szerelem, halál, minden. A görög mitológia mindent tartalmaz, az összes narratívát, ami fellelhető az emberi pszichében, nem hiába nevezett el Freud annyi pszichés folyamatot a görög mitológiától ihletve, ödipális komplex, elsődleges és másodlagos nárcizmus… satöbbi. Most is révületbe esek, ha erről írok, úgyhogy be is fejezem.
Éjszaka elszívtam egy doboz cigit, mert amikor nálam voltak a Bencéék, tőlük kértem, meg az Enikőtől és kicsit ciki volt, viszont ha veszek magamnak egy dobozzal, azt el is szívom, egy az egyben, ma éjjel is elszívtam egy dobozzal, míg ezt írtam, le kéne szoknom, de olyan nehéz. Így éjjel amikor elkezdtem írni, pontosabban, átjavítani a szöveget, rájöttem kb. négykor hogy ma nem fogok lefeküdni aludni és nem tudom, hogyan csinálom a következő napot végig, reggeltől estig rohangálnom kell megbeszélésekre, mivel el akarom adni a lakásomat és három hiteltanácsadóval beszéltem meg aznapra találkát, plusz két órát a pszichológusomnál, plusz egy házat amit eladásra kínálnak megnézek Csillaghegyen és még egy tanításról való beszélgetés is van. A reggel volt különösen nehéz, az A. megérkezett 9re, kicsit veszekedett, de mindent rendben talált, szerencsére addig már befejeztem és elküldtem mindent mindenkinek. Még a performanszunkat is át kellett fésülnöm és elküldenem. Meg írtam a Ladik Katinak a közös projektünkkel kapcsolatban, és a 9-től 11-ig tartó időszak volt nehéz, úgy éreztem összeesem, de bementem a McDonaldsba, ettem egy reggelit, ittam egy félliteres narancsdzsúszt és attól helyrerázódtam, meg úgy döntöttem, ez csak akarat kérdése, mozgósítani a maradék tartalékaimat és végigcsinálni az egész napot. Asszem ez ilyenkor csak döntés kérdése. Most már biztos vagyok benne. Este fél 9-re is volt egy találkám, egész nap hivatalos találkozóim voltak kivéve egyet, de végül az is nevezhető hivatalosnak. 10 óra Orczy út, 11 Szondi út - körút sarka, fél 1 Óbuda, 2 Bartók Béla út, fél4-f6 Katalin – a pszichológusom, fél 7 Csillaghegy, fél 9 Zichy Jenő út és ezt mind biciklivel. A harmadik hiteltanácsadónál már elsírtam magam a kimerültségtől, azért mert az előző kettő olyan szörnyű dolgokat mondott, ha nem fizetem, elárverezik a házam, meg hogy 800.000-et a lakásom árából kapásból be kell fizetnem adóba, illetéknek, a földhivatalnak, ügyvédi költségnek, a közjegyzőnek, a biztosításra, ráadásul a harmadiknál rájöttünk, az A1-esnél, hogy mivel a nagyszüleim ezt 4 éve vették és az összegen 5 millió van feltüntetve (bár magasan a piaci ár fölött 7 millióért vették, nagyon rossz környéken, a VIII. kerületben) 400.000 kapásból megy adóba, tehát ha eladom 7 millióért, akkor 1 millió 200.000 csak úgy simán lejön belőle az államnak, és már a végén ott tartottam nem is adom el. Szerencsére az A1es csávó, aki úgy tűnik nagyon értett a dologhoz és megkínált 100%-os mangóitallal, ami nagyon jól esett, közölte, hogy ott azon a környéken piszkosul fel fognak menni az ingatlanárak pár éven belül, mivel az egészet újjáépítik a környékemen, majdnem minden házat lebontanak, nem érdemes most eladni. Az Otthon Centrumos csávó pedig lízinget akart nekem ajánlani, amit ha nem fizetek, három hónapon belül egyszerűen csak kilakoltatnak, míg ha egyszerű hitelt veszek fel, a ház zálogosítása nem olyan egyszerű, több évig is elhúzódhat, közben mindenféle rémtörténeteket mesélt az egészről, hogy emberekkel hogy elbántak és akkor a ház értékének 70%áért lehet lakáshoz jutni az árveréseken és egész maffia van erre kiépülve. Úgyhogy egészen megijedtem, hogy itt tényleg arra megy ki a játék a bankok és az állam részéről is, hogy neked minél kevesebb pénzed legyen és rajtad egyesek nagyon jól járjanak. Erről meg az egész fogyasztói társadalom kegyetlensége eszembe jutott, hogy a világ leggazdagabb emberének egy éves jövedelméből egész Afrikának minden problémája megoldódna vagy öt évre, egyesek csak halmoznak a bankszámlákon, hiszen egy idő és az ikszedik milliárd dollár után már nem lehet vele mit kezdeni, megenni végképp. Nem baj, hogy a föld fele éhezik, egyesek a rövid távú haszon érdekében feláldoznak mindent, levegőt, légkört, az északi sarok jégburkát, a földet, tök mindegy, csak jól járjanak egy emberöltőre, a világ meg rohadjon meg 1000 évre előre. Vásárolj, vásárolj, vásárolj és termeljél minél több szemetet. Akkor ugyanis AZ ANYAG körforgásában biztos, hogy abból hogy valaki nem jut ivóvízhez, valaki iszonyú sokat kaszál. Ez számunkra Európában nem nagy tét. Nem jutni ivóvízhez, el sem tudjuk képzelni milyen és hogy esetleg pár évtized múlva mekkora harc fog folyni az ivóvízért és hogy azok, akik megveszik a vízlelőhelyeket, mennyiért fogják árulni. Hiszen a víz a legjobb üzlet. De a föld él, és Gaia fellázad. Persze mehetünk a Marsra, de ott is csak az a tükör vár mindenkire, hogy egyesek másokat rabszolgának használnak és eladják a testét, a lelkét, szóval FELhasználják az emberi lelkeket, testrészeket, üzemanyagokat, emberdarabokat. Ki mekkorát tud szakítani magának. Átéltem, hogy a föld fel van parcellázva és az állam tulajdona. Te nem építhetsz csak úgy akárhol egy házat, meg kell venned az állam bácsitól. És mivel?, pénzzel, papírdarabokkal pontosabban. Nem éppen egy emberséges bolygón élünk, a humanitás fogalma már rég kihalt. Ha mindenki felelősen gondolkodna, mindenki jól járna. Ám a világ, de melyik világ?, közhelyesen szólva, az ördögé és amíg ez van, zajlik a nagy kizsákmányolás a fogyasztói társadalom és a kapd meg és mard el elvei szerint, kezdve az állatok leölésétől a nem tudom miig. Bizonyára hangzatos szavak ezek, de én vegetáriánus lettem, mert rájöttem, jobb, ha nem ölök állatokat. Tisztábban élek, ha nem rajtam szárad a vérük, és nem eszem meg az ereiket, és akkor döntöttem így, amikor egy idegen galamb (ráadásul fehér) meghalt a kezeim között Pécsett, pont az első írásbeli szigorlati napom előtt. Amikor meghalt, azt éreztem, kiszáll belőle valami, hogy valami könnyebb lesz benne, a 21 gramm és szerintem a lelke szállt ki. Mindenesetre, ha egy idegen galambnak is lelke van, ezek szerint és hogy erre rájöjjek, a halálát kellett megélnem (és nemcsak a közeli háziállatoknak érzem a lelküket, vagy az érző valamijüket, cicus, papagáj) akkor úgy tűnik ezek szerint, minden állatnak van és abban viszont nem akarok részt venni, hogy lelkeket eszem. Persze azóta megszegtem ezt többször is, elborított a húsevés őrülete és nagyon kívántam a húst, de már egyre kevésbé kívánom, le tudok szokni róla. Mentálisan láttam be, hogy hülyeség a húsevés. Hogy értelmetlen öldöklés. Most ha bemegyek a boltba és meglátom a hússtandot, undor fog el; arra tudok csak gondolni, hogy ezek tetemeket esznek, amit ha nem hűtenek, az szétrohad (ez mondjuk sok dologgal van) és hogy ki tudja honnan van és mit érzett az a lény, amit ő megeszik. Fogalmunk sincs róla. Nem tudom meddig fog tartani ez az állapot, mert voltam már két évig vega és visszatértem, de most tetszik ez a gondolati háló.

A lakásügyön, amikor átéltem, hogy privatizálnak mindent és én nem építhetek házat akárhol, ebbe előtte soha nem gondoltam bele, az Otthon Centrumos gyerek, aki roppant járatos volt záloghitel ügyintézésben, közölte velem, hogy árverésekre három éve jár hetente többször is, és végre sikerült egy 35 milliós házat 22 millióért megvennie. Fantasztikus mondom. Mire a Bartók Béla úton az A1be értem, már sírva fakadtam, bizonyos a kimerültségtől is, közöltem a sráccal, hogy nagyon fáradt vagyok, elmeséltem a lakásom történetét és a fél életemet, (mindezt a tegnapi megszáradt ruhámban) és hogy szabad szellemi a foglalkozásom, azaz igazolható jövedelmem a nulla szinten van. Tudtam valahogy, hogy ez lesz a nyerő és hogy itt máshogyan lesz minden, mint eddig volt, az egész környezet, meg minden nagyon tetszett. A srác ajánlott megoldásokat, amit most nem részletezek és meg is nyugtatott kissé, hogy nem minden olyan szörnyű, mint amilyennek látom, vannak más megoldások, de nagyon megértő volt. Eléggé gyorsan elég közeli viszonyba kerültünk. Biztos a kimerültségtől. De azért nem tudom mit tegyek, mindenesetre pár évet érdemes még várni. Meg valami olyasmit is mondott, hogy nem kell eladnom ahhoz, hogy vegyek egy másikat. De ezt nem egészen értettem és abban állapodtunk meg, kiszámol nekem mindent és még beszélünk a dologról.
A Lilla írt nekem Tajvanról, egy kolostorba kapott ösztöndíjat egy hónapra és nagyon szigorú napirend szerint minden nap meditál főleg, meg előadásokat kell hallgatnia, de tényleg olyan mint egy katonai iskola, kb. olyan a napirendjük, hatkor kelés, utána meditáció, aztán reggeli, utáni előadások hallgatása, aztán ebéd, utána meditáció, megmutatta még mielőtt elment és elég súlyos. Plusz van egy hét, amikor nem szabad szólni senkihez. Asszem ez az a hét. Amikor elolvastam a képeslapot Tajvanból, elkezdtem sírni, mennyire hiányzik a Lilla, még 10 nap és megjön végre. Rögtön írtam is neki erről egy smst. Írta, hogy az angyal vigyáz rá, amit adtam neki, mert csak én adtam neki egy kabalát, egy kicsit, amit egy ruhaboltban vettem és az volt ráírva Clarity, nagyon kicsi angyal és nagyon fehér és ráadásul csillog is. Mondta, milyen vicces, hogy egy keresztény szimbólummal megy a kolostorba és hogy már vágyott erre, hogy adjon neki valami ilyesmit és hogy annyira örül, hogy ezt megéreztem, én is nagyon örültem, hogy örül, bár már akkor is rohadtul fájt a szívem hogy elmegy, mert tudtam nehéz lesz nélküle. Végtére is a legjobb barátnőm. Az biztos, hogy ő ezt viszont nem így gondolja, de engem ez nem zavar már. Ő ugyanis a legjobb barátnőit egészen kicsi kora óta ismeri, minimum 15 év, ott kezdődik neki ez a legjobb barátnő ügy. Nekem meg ilyen nincsen. Úgyhogy be kell érnem ennyivel, de amikor mondom neki, hogy ő az én legjobb barátnőm mindig mosolyog vagy azt mondta, pont a mai nap. A Lillával ugyanis negyedévente elküldjük egymást a ----ba, de aztán minden visszaáll és letisztul, és vele az a helyzet van, hogy a veszekedésektől, csak mélyül a barátságunk és sosem tudunk végleg összeveszni. Erre az utóbbira én nagyon hajlamos vagyok, de a Lillával ez nem megy és ez nagyon jó, megnyugtató és boldog érzés. A jövőre nézve pedig reményt keltő.
A legvégső megnyugvás Katalinnál következett be természetesen, akinek végre beszélhettem arról, hogy a legjobb dolog az életemben, hogy ismét befejeztem egy tanulmányt, de aztán elkapott a szorongás, mi van ha mégsem olyan jó a tanulmány, mint gondolom? Ha hülyének néznek azok az emberek, akiknek elküldtem, ha nem fogadja el a Thalassa, és ha nem tetszik Katalinnak sem?
Katalinnak szerencsére tetszett és azért küldtem el olyan sok embernek, mert amikor elküldtem a nem alvás utáni extrázásban és öt kávé meg egy doboz cigi után úgy éreztem a művészet örök. És hogy hiába vesztem össze azoknak a felével, vagy negyedével, akiknek elküldtem (Feri, Attila, satöbbi) a művészet örök, a művészetnek ezen túl kell emelkednie és ha én még úgy érzem közöm van hozzájuk, miért is ne küldeném el nekik? Ezt most már nem így gondolom, talán igazán semmi közük hozzá, mármint hogy elolvashatják akkor is, ha megjelenik.

De aztán estére: mi lenne ha nem feküdnék le soha? Akkor meghalnék? Mert a nem alvástól egy egészen különleges lelkiállapotba kerültem. Valami révületbe vagy nem tudom mibe, éreztem saját energiáimat és hogy van valami energiamező amiben élek, mozgok és lélegzem és ez körülvesz és vigyáz rám, nem vagyok egyedül. Ezek hangzatos szavak megint, de átélni egészen más.

Milyen jó lenne, ha holnap tényleg ötezer lenne és eldöntöttem minden nap egy kép lesz rólam, annak lekövetésére hogy az ember arca minden egyes nap mennyit változik. Hogy minden egyes nap egy örökkévalóság. Belőlem pedig csak úgy ömlik a szöveg, mint Szentkuthyból és nincsen rá mentségem.

Czapáry Veronika

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
veron veron 2008-07-28 23:38

Barack-nak: Mivel a netnaplókat általában nem tekintik műveknek.

veron veron 2008-07-28 23:37

Drága édes Danikám! A csak a naplóm ért meg - et úgy értettem, ami az írás mindenek felett álló, számomra istenségnek számyító hatalma. Ga valaha is írtál, tudod milyen az. Olyan - minthogy saját magadhoz te állsz a legközelebb, annál közelebb amennyire magadhoz állsz, nem állhat hozzád közelebb senki. Nekem ezt jelenti az írás. Sokkal közelebb van, mint mármi más vagy mint én önmagamhoz. :)

tán-csics tán-csics 2008-07-27 10:22

Viccelsz, Barack? A műbírálat csak a Műveket illeti meg. A fércmunkákért nem jár:) Igaza van Veronnak, halottról jót v. semmit...

Barack Barack 2008-07-27 10:19

Az lehet még itten, hogy netnapíró nem hallott a MŰBÍRÁLAT fogalmáról. Google, keresés!!!

B. András B. András 2008-07-27 10:17

Szia Veronika! Nagyon tetszik a naplód! Puszi András

szabodani szabodani 2008-07-27 10:02

Figyu leszarom, hogy neked nem tetszik, van akinek tetszik és ez a lényeg. Minden írónak meg kell találnia a MAGA olvasótáborát, negatív kritikákat irogatni, pedig értelmetlen. Szarni azt lehet, írni nehezebb:) Hogy negatív kritikát írni, értelmetlen, furán hangzik egy "alkotó" szájából. Maradjunk a fura jelzőnél - a kapitális baromság helyett... Szóval szerinted csak a dicsérő kritika a "jó" kritika?! Jesszus! Nem csodálkozom, h "csak a naplód ért meg..."

veron veron 2008-07-25 15:32

Tudtam, hogy ezt fogod reagálni, már amikor beírtam is tudtam. és bocs, de ki is vagy te? A hegedűművész Szabó Dani, vagy akinek zenekara van, vagy a képzőművész?, ugyanis, ha beírom a neved a google-ba, akkor nem igazán világos semmi ezen a téren. Figyu leszarom, hogy neked nem tetszik, van akinek tetszik és ez a lényeg. Minden írónak meg kell találnia a MAGA olvasótáborát, negatív kritikákat irogatni, pedig értelmetlen. Te írtál valaha valamit? Küldd el nekem és elolvasom.... Csak ennyi. Vannak akik teljesen rákattannak és véigiolvasnak minden szövegemet. Ez az egyetlen érdekel. Addig amíg ez így van, érdemes élni és írni. Nem tetszhet mindenki mindenkinek, ez teljesen normális. Az viszont gázos, hogy valaki olyan nagyon biztos magában, mint te, hogy a véleménye annyira nagyon érdekel másokat és a szubjektívet objektívnek tételezi. Bocs, de benned nincsen semmi alázat. Gondolom magad felé sincs, de mások munkái felé végképp. A 'szerintem'-nek pedig köszönöm. Nagyon jól esett. Tényleg, ha beírod a nevem a google-ba kijön egy csomó minden, és eléggé jó dolgok. Szóval köszönöm!

szabodani szabodani 2008-07-25 13:14

"Tudtommal gondolatszabadság van." Biza, Veron, azért írtam le a véleményemet. Hosszú & unalmas. Épp mint az előző.

veron veron 2008-07-25 00:16

Van aki szerint unalmas és van aki szerint pörgős. Több emberrel is beszéltem ma, akinek nagyon tetszett. Talán kicsit hosszú. Sajnálom, hogy te érdektelennek tartod és nem nyerte meg a tetszésedet. Majd talán a litera következő netnaplóját nagyobb örömmel olvasgatod, addig is csemegézz az archívumból. Gondolom akkor végig sem olvastad ezt a szöveget, nem fáarasztottad ezzel a szemed. Akkor meg? :) A Szentkuthyhoz pedig nem tudok mit hozzáfűzni, csak annyit, tudod izlések és pofonok..... Ki ezt gondolja, ki azt. Tudtommal gondolatszabadság van.