Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen - F. M. netnaplója az idő jegyében
2004. július 4. - Falcsik Mari
A kor, amelynek gyermeke vagyok, egyébként még csak el sincs nevezve. Magamnak így hívom: Dreaming Decade, így, angolul. Az volt a mi partizán-nyelvünk. Mit is kezdtünk volna nélküle: így szólalt meg önkifejezési lehetőségünk, a brit rock és amerikai pop. De kor ez? Egy egész dekád? Vagy csak néhány erős év? Cseh Tamás mondja (persze Bereményi, de a szövegírónevek kimosódásán semmi nem segít) - szóval, egy Cseh Tamás dal mondja ki precízen, hogy tudniillik volt egy-két este.
- 2004. július 4.
Szereted őket, szereted köztük magadat is, és nagyon-nagyon örülsz, hogy most nem hozta magával senki a szüreten készült keskenyfilmjeit.
A gyerekkori színes-szélesvásznak után a kamaszkor keskenyfilmje már fekete-fehérben játszódik vissza bennem. De ez nem jelenti azt, hogy már kamaszkoromban el tudtam volna szakadni a Sztrugackijok Stalkerjának kétségbeesett, tarthatatlan álláspontjától, miszerint mindenki legyen most azonnal és örökre maradéktalanul boldog, Az még sok szörnyű időbe tellett. Az idő kellett hozzá, nem a szörnyűségek: a szörnyűségek kezdetben csak növelik az idillvágyat.
Bohóckodunk azon a kisfilmen fekete-fehérben, 71-ben, egy kietlen tanyasi udvaron. Érintetlen barackok, szembegurulunk a kamerával, belecsapódunk, továbbfutunk. Mintegy 20 év után láttam viszont a filmet. Az a nagy űr, amit a helyszín mutatott, szíven ütött: nem tudtam, hogy a jelen kulisszái utólag ennyire erősen átrendezik az emlékeinket. Micsoda sivárság vett minket körül régen, s milyen evidens volt az akkor! Ha hirtelen zuhanunk vissza valahová 20 évnyit: mintha bombatalálat után, az ismerős tereptárgyak nagyon nincsenek ott. De az igazi döbbenet: az arcok. A pofik vonaltalan sima felülete, a nem-sokat-láttam-mégbutasága azokban a nagy-nagy szemekben. Ennyire látványos gyerekségre nem voltam felkészülve: kifejlett önérzetre, korabús filozófiára emlékeztem, a külsőnkre nem - letaglózott hihetetlen zsengeségünk.
Most ezen dolgozom. Naponta lejárok kamasz önmagamba, pincébe szénért Freuddal (meg Szondival, meg Junggal, minimum). És figyelem, ahogy a versekből egyre erősebben épül ki valami - nem mítosz és a legkevésbé sem nosztalgia. Nem üli meg a leendő kötetet a kor, amelynek gyermeke vagyok.
A kor, amelynek gyermeke vagyok, egyébként még csak el sincs nevezve. Magamnak így hívom: Dreaming Decade, így, angolul. Az volt a mi partizán-nyelvünk. Mit is kezdtünk volna nélküle: így szólalt meg önkifejezési lehetőségünk, a brit rock és amerikai pop. De kor ez? Egy egész dekád? Vagy csak néhány erős év? Cseh Tamás mondja (persze Bereményi, de a szövegírónevek kimosódásán semmi nem segít) - szóval, egy Cseh Tamás dal mondja ki precízen, hogy tudniillik volt egy-két este. Adja magát a folytatás is: ami nincs megnevezve. (Nagy szerep jut majd a dalszövegeknek, ha valaki rászánja magát, hogy komolyan bemérje a korszak mentalitását.) De mit is jelentenének itt a pontos évszámok? Csak annyit, mint Homérosznál a trójai háború dátuma: az is a mítosz része, míg nem jön egy Schliemann. (Jöjjön. Teremtsen igazi kultot ebből a pár évből, mielőtt beindul a legendagyár, és elkezdi - hogy is mondtuk akkoriban? - baszni a mítoszt. Az ám a hálás munka, a misztifikáció: egyszerű eljárások, nagy hatásfok, sekély gyökérzet, gyors növésű, mutatós virágok.)
A korhatárok egyre tolódtak: az én koromban már kulcsszó a gyerekség. Az én koromban a gyakori dzsemborikon érintetlen barack pofácskájú bébik rohangáltak visítozva cigarettával és piával a kezükben, és dúlt az éretlenek testi szerelme. Az én koromban a Nagy Bulival egyazon időben zajlott az Ártatlanság Elvesztésének Nagy Siratása. Innen a sok visítás. Hamvas babák, örök szerelemben Micimackóval és a Kis Herceggel, dohányfüstben, szesz levében, szex hevében. (Ezt az Almost Famous adja vissza igazán: tejfölösszájú srác, angyalka-arcú csaj. És minden más vonatkozásban is, az Almost Famous az a mű, amely a rock-korszak könnyen rekognizálható hangjait és mélyebb regisztereit egyszerre képes megszólaltatni. Kár, hogy ez a film nálunk nem mozikban, csak DVD-n és videón terjed.)
De szó sem volt itt valódi lázadásról. A rókalyuk-öröklés folyamata egy percre fennakadt egynémely dacoló utódon, de ez a tiltakozás sehogy sem volt forradalom, csak egyszerű gyereksztrájk: juszt se venni föl a rendes ruhát, dafke nem menni haza a buliból. Igaz, nagyon jó volt a buli. És nagyon pocsék ajánlat volt az öltönyösöké. S még az ilyen gyerekesen visítozós protestálásnak is mekkora ára van: a legjobb létfoglaló rafinériákra késedelemmel nem lehet egykönnyen szert tenni. Persze azért legtöbb helyen csak várt a háttérben a rókalyuk, s hamar kiegyensúlyozódott ez a kis liaison dangereuse az önkereséssel. De volt egy falkájától (nem is mindig egymással rokonítható okokból) leszakadó kölyökpopuláció, amely ekként a szokásos felkészítés nélkül érkezett a felnőtt vadászterületekre. Ők vonaltalan sima bőrükön tapasztalták meg: ha azt mondom, szabadság, csak más szóval fejezem ki, hogy nem maradt semmi vesztenivaló. És ezt sem én mondom így, hanem Janis Joplin - vagyis egy szövegíró, akinek a neve már régen elveszett. Freedom is just another word for nothing left to lose.
A gyerekkori színes-szélesvásznak után a kamaszkor keskenyfilmje már fekete-fehérben játszódik vissza bennem. De ez nem jelenti azt, hogy már kamaszkoromban el tudtam volna szakadni a Sztrugackijok Stalkerjának kétségbeesett, tarthatatlan álláspontjától, miszerint mindenki legyen most azonnal és örökre maradéktalanul boldog, Az még sok szörnyű időbe tellett. Az idő kellett hozzá, nem a szörnyűségek: a szörnyűségek kezdetben csak növelik az idillvágyat.
Bohóckodunk azon a kisfilmen fekete-fehérben, 71-ben, egy kietlen tanyasi udvaron. Érintetlen barackok, szembegurulunk a kamerával, belecsapódunk, továbbfutunk. Mintegy 20 év után láttam viszont a filmet. Az a nagy űr, amit a helyszín mutatott, szíven ütött: nem tudtam, hogy a jelen kulisszái utólag ennyire erősen átrendezik az emlékeinket. Micsoda sivárság vett minket körül régen, s milyen evidens volt az akkor! Ha hirtelen zuhanunk vissza valahová 20 évnyit: mintha bombatalálat után, az ismerős tereptárgyak nagyon nincsenek ott. De az igazi döbbenet: az arcok. A pofik vonaltalan sima felülete, a nem-sokat-láttam-mégbutasága azokban a nagy-nagy szemekben. Ennyire látványos gyerekségre nem voltam felkészülve: kifejlett önérzetre, korabús filozófiára emlékeztem, a külsőnkre nem - letaglózott hihetetlen zsengeségünk.
Most ezen dolgozom. Naponta lejárok kamasz önmagamba, pincébe szénért Freuddal (meg Szondival, meg Junggal, minimum). És figyelem, ahogy a versekből egyre erősebben épül ki valami - nem mítosz és a legkevésbé sem nosztalgia. Nem üli meg a leendő kötetet a kor, amelynek gyermeke vagyok.
A kor, amelynek gyermeke vagyok, egyébként még csak el sincs nevezve. Magamnak így hívom: Dreaming Decade, így, angolul. Az volt a mi partizán-nyelvünk. Mit is kezdtünk volna nélküle: így szólalt meg önkifejezési lehetőségünk, a brit rock és amerikai pop. De kor ez? Egy egész dekád? Vagy csak néhány erős év? Cseh Tamás mondja (persze Bereményi, de a szövegírónevek kimosódásán semmi nem segít) - szóval, egy Cseh Tamás dal mondja ki precízen, hogy tudniillik volt egy-két este. Adja magát a folytatás is: ami nincs megnevezve. (Nagy szerep jut majd a dalszövegeknek, ha valaki rászánja magát, hogy komolyan bemérje a korszak mentalitását.) De mit is jelentenének itt a pontos évszámok? Csak annyit, mint Homérosznál a trójai háború dátuma: az is a mítosz része, míg nem jön egy Schliemann. (Jöjjön. Teremtsen igazi kultot ebből a pár évből, mielőtt beindul a legendagyár, és elkezdi - hogy is mondtuk akkoriban? - baszni a mítoszt. Az ám a hálás munka, a misztifikáció: egyszerű eljárások, nagy hatásfok, sekély gyökérzet, gyors növésű, mutatós virágok.)
A korhatárok egyre tolódtak: az én koromban már kulcsszó a gyerekség. Az én koromban a gyakori dzsemborikon érintetlen barack pofácskájú bébik rohangáltak visítozva cigarettával és piával a kezükben, és dúlt az éretlenek testi szerelme. Az én koromban a Nagy Bulival egyazon időben zajlott az Ártatlanság Elvesztésének Nagy Siratása. Innen a sok visítás. Hamvas babák, örök szerelemben Micimackóval és a Kis Herceggel, dohányfüstben, szesz levében, szex hevében. (Ezt az Almost Famous adja vissza igazán: tejfölösszájú srác, angyalka-arcú csaj. És minden más vonatkozásban is, az Almost Famous az a mű, amely a rock-korszak könnyen rekognizálható hangjait és mélyebb regisztereit egyszerre képes megszólaltatni. Kár, hogy ez a film nálunk nem mozikban, csak DVD-n és videón terjed.)
De szó sem volt itt valódi lázadásról. A rókalyuk-öröklés folyamata egy percre fennakadt egynémely dacoló utódon, de ez a tiltakozás sehogy sem volt forradalom, csak egyszerű gyereksztrájk: juszt se venni föl a rendes ruhát, dafke nem menni haza a buliból. Igaz, nagyon jó volt a buli. És nagyon pocsék ajánlat volt az öltönyösöké. S még az ilyen gyerekesen visítozós protestálásnak is mekkora ára van: a legjobb létfoglaló rafinériákra késedelemmel nem lehet egykönnyen szert tenni. Persze azért legtöbb helyen csak várt a háttérben a rókalyuk, s hamar kiegyensúlyozódott ez a kis liaison dangereuse az önkereséssel. De volt egy falkájától (nem is mindig egymással rokonítható okokból) leszakadó kölyökpopuláció, amely ekként a szokásos felkészítés nélkül érkezett a felnőtt vadászterületekre. Ők vonaltalan sima bőrükön tapasztalták meg: ha azt mondom, szabadság, csak más szóval fejezem ki, hogy nem maradt semmi vesztenivaló. És ezt sem én mondom így, hanem Janis Joplin - vagyis egy szövegíró, akinek a neve már régen elveszett. Freedom is just another word for nothing left to lose.

Hozzászólás
Kedves eFri, köszönöm a kiegészítést, ez valóban elkerülte a figyelmem, talán hosszabb ideig külföldön lehettem. Ha moziban már nem is, más módon pótolni fogom... Falcsik Mari