hirdetés

Csak tömören

2017. december 19. - Székelyföld

Ki is vettem ma egy válogatást Kosztolányi novelláiból, s nekiálltam leellenőrizni a mester alkotásait. Nézzük csak, Dide, hány szót tudok kihúzni egy novelládból anélkül, hogy az értelem és érzés rovására menne. – Ezen a héten a Székelyföld írja a naplót a Literán. Másodiként Voloncs Attila bejegyzését olvashatják.

hirdetés

Munkád kitűnő. Talán csak egyet kifogásolnék. Néha túlságosan kielégít. Jobb volna, ha kissé éhesen bocsátanál el. Az írást is akkor kell abbahagyni, mint az evést: amikor legjobban esik. Tehát ahol szükségét látod, húzz egyet-mást. Hogy mit? Ilyesmire bajos felelni. A mi mesterségünkben rombolni annyi, mint alkotni.

Így kezdődik az a Kosztolányi-szöveg, amit Nagy Koppány Zsolt küldött át a minap. Aki csak ismeri, azt mondja, szigorú szerkesztőt kaptam az első regényemhez, de az egyik legprofibbat. A minden egyes bekezdésemhez hozzáfűzött cinikus megjegyzéseken rengeteget röhögök, védekezem, hogy hé, ez még csak az első fejezet, ezt még tizenöt évesen írtam, meg persze reménykedem, hogy állításával ellentétben nem kell kihúzni a fél regényt.

Sűríteni, tömöríteni, húzni. Ezek tehát a vezérelveim mostanában. Egyébként rettentő aljas vagyok, szeretem megtalálni az ellentmondást az emberek szavai és tettei közt. Ki is vettem ma egy válogatást Kosztolányi novelláiból, s nekiálltam leellenőrizni a mester alkotásait. Nézzük csak, Dide, hány szót tudok kihúzni egy novelládból anélkül, hogy az értelem és érzés rovására menne.

A kínai embernél ütöttem föl a könyvet, mert a kancsótól azért mégiscsak féltem, nehogy tényleg tökéletes szöveg legyen, s aztán bajba kerüljek. Remélem, egyetlen filosz sem fog megbotránkozni, ha bevallom, hogy tényleg elkezdtem irtani a szavakat, főképp a jelzőket, ceruzával, halványan, a könyv lapjait kímélve, de Hemingwayt idéző szigorral, s jó úton tartottam afelé, hogy egypercest faragjak Kosztolányi novellájából. Valami húsz sor után feladtam és arra jutottam, hogy semmit sem értek az irodalomhoz. Mintha egy hét oldalon keresztül tekergő, milliónyi ismeretlennel duzzasztott egyenletből szerettem volna egy óvodás barbárságával kirángatni azt a kevés természetes számot, ami a tengernyi x és y közt bujkált segítőkészen. Fokozatosan elkezdtem visszavonni a döntéseimet, nem, nem radíroztam, ahhoz túlságosan csüggedt voltam már, meg aztán, gondoltam a többi könyvtárba járó emberre is, hadd lássák, hogy nini, él ebben a városban egy hülye, aki újra akarta szerkeszteni Kosztolányi Dezsőt.

A regényemhez menekültem, (van Umberto Ecóval egy rövid kis videó, egy interjúrészlet, Advice to the Young, kifejezi benne, hogy nem érti azokat az írókat, akik minden évben kiadnak egy könyvet – szegény aligha örülne, ha tudná, hogy a csekély tizennyolcammal már a másodikat írom) tegnap este sikerült összehozni egy egészen tetszetős másfél oldalt, azt olvastam újra, bele-belejavítottam, egész jónak tűnt, de Kosztolányi után ez erősen relatív.  Húztam, ahol csak tudtam, különös élvezettel pusztítva a mondatokat, melyeket rajtam kívül még senki sem látott. A kezdeti másfélből kis híján egy oldal lett, elégedettebb voltam, mintha hozzáírtam volna még egy felet. Ettől lassacskán megnyugodtam.

Este volt, s ha már műhelynapló ez a valami, hozzá kell tenni, hogy nekem általában inkább műhelyfélnapjaim vannak, sokszor még az se jön össze, mert hát az ember iskolába jár. Ha most olyan szigorú lennék magamhoz, mint amilyen Kosztolányihoz próbáltam lenni, kihúznám az előbbi mondatot, de hát valamivel be kell vezetni azt, hogy tulajdonképpen nincs igazam, az egész élet egy nagy műhely, mert amelyik gondolat a reggeli földrajzórán nem csak kiűzi a szememből az álmot, de mondjuk este nyolcig életben is képes maradni, az talán méltó arra, hogy szavakba öntsék.

Ma is elkezdett pislákolni bennem valami hasonló, de nem a regényhez kívánt csatlakozni, rebellis, szeparatista hajlama novellává óhajtja írattatni magát. Ilyenkor jut eszembe, vajon hányan legyintenek mindarra, amit én szívem szerint egész életemben csinálnék, ahelyett, hogy valami hasznos tevékenységgel örvendeztetném meg a társadalmat. Mondtam anyámnak, hogy le kell szarni az ilyeneket, és valahogy sután belekevertem az érvelésembe azt is, hogy lám-lám, az első publikációmra egyheti pityókaszedés árát kaptam. Erre ő felvilágosított, hogy csak ötnapit, nem annyi a napszám már, mint négy-öt éve volt. Elgondolkodtam, igaza van, Románia jobban teljesít az inflációban, mint hittem, s ezzel arányosan kapnak azóta napi húsz lejjel többet a pityókaszedők. Kár, hogy ezen is el kell gondolkodni egy ilyen netnaplóban, de az igazat mondom, nem csak a valódit, ha már a magyar költészet egyik legnagyobb versét írták meg azért, hogy dülöngélő bekezdésemet alátámaszthassam soraival.

Valahogy be kell fejezni már, mert érezni rajta, hogy kissé ez is túlírt, ki kell húzni még belőle egy-két névmást vagy indokolatlanul patetikus melléknevet. Ezt nem csak úgy leírom, hogy önkritikát színleljek, mint Sosztakovics a Zsdanov-rendelet után, hanem tényleg megteszem. Kész. Még mindig túlírt, de már jóízű. Felmegyek a Literára, megnézem a Látósok naplóit. Varga László Edgár a címet leszámítva 5661 karaktert pötyögött be, Vida Gábor 8834-et. Az én szövegem csak 4896 leütés. Megtanultam húzni, fiúk.

Voloncs Attila

Székelyföld

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.