Halkan mondom: elvittem a biciklit a Wallenbergbe, átnézetni a szezon előtt. És többet egy szót sem: még a végén elpénecolom ezt a tavaszféleséget…
Ma reggelig azt sem tudtam, hogy létezik a világon egy Chacabuco nevű hely, Chile északi részén, az Atacama sivatagban. Chacabuco a számos „nitrát-város” egyike; 1924-ben alapították, és virágzott egészen tizennégy évig, amíg a nitrátbányászat is. És akkor vége lett; a város kiürült (százhetven másik nitrátvárossal együtt). 1971-ben, Allende idején kezdték helyreállítani, majd a puccs után Pinochet koncentrációs tábornak használta 1974-ig. Aztán pusztult tovább, mígnem 1991-ben egy volt politikai fogoly, bizonyos Roberto Saldívar odaköltözött, hogy megvédje a fosztogatástól és pusztítástól. Ott élt 2006-ig, akkor elment, és egy Pedro Barreda nevű férfi vette át a kihalt város őrzését. Ma is ott él, teljesen egyedül. Vigyázza a várost – és a színházát, merthogy van benne egy működőképes színház, egy kísértetszínház. Innen tudok az egészről: egy ismerősöm mesélte, hogy odautazik. Ide:
Nem lett „narancsnap” a mai sem; cikket nem írtam, szakdolgozatokkal bíbelődtem, telefonálgattam, próbáltam elintézni, hátha a kaposvári végzősök vizsgaelőadását el lehetne játszani Budapesten is, hogy megnézze a szakma. Fontos lenne, hogy megismerjék őket – és nemcsak azért (persze elsősorban azért), hogy munkát, szerepet kapjanak, hanem azért is, mert ebben az egyvárosú, vízfejű országban mégiscsak van élet, színházi is, vidéken. Nem lehet, hogy ezek a gyerekek – akik jottányival sem rosszabbak ám, mint a pesti növendékek – hátrányban legyenek csak azért, mert Kaposváron tanulják a színészetet; amúgy bizonyos szempontból jobb körülmények között, mint a fővárosban tanulók. De más bizonyos szempontból meg rosszabbak a körülmények: ugyan, mikor és hogyan tudnám én például Zsámbéki Gábort odahívni, hogy rendezzen nekik egy vizsgát…?
Délben aztán elhagytam a Falut – egészen éjszakáig; születésnap van ma nálunk, hát megvettem az ajándékot, gyorsan, flottul. Mivel az igazi ünnepléssel megvárjuk a hamarosan hazatérő gyereket, ma csak egy igen kellemes ebédet költöttünk el S.-sel a belvárosban. És mert gyalog indultam el, hát jóval korábban érkeztem; félórát üldögéltem, olvastam és „fejben írtam” egy napsütötte padon – az idejére sem emlékszem, mikor tettem ilyent utoljára. Tán soha még. Ismerős nem járt arra – „idegenben” voltam.
Ebéd után végigsétáltam a Kossuth Lajos utcán; emlékszem, néhány éve még milyen jó környék, milyen kellemes utca volt ez – szomorú látni most az üres üzlethelyiségeket, a lepukkant házakat, a beragasztott kirakatokat, a mocskos kapualjakat, a város kellős közepén. A Rákóczi út eleje kicsit jobb állapotban van – de például külföldi ismerőseimnek ezt sem mutogatnám büszkén. Nem itt van már az igazi belváros – a downtown -, és nem is a Váci utcában; sokkal inkább az Andrássy úton, a Liszt Ferenc téren, vagy a Ráday utcában. Nem tudom, mitől és miért rendeződik át így egy város, és nem értem azt sem, hogy ha egy-egy környék följavul, miért pukkan le szükségképpen három másik.
N. Pistával találkoztunk a Randevú nevű helyen, békebeli nevén az Erzsikében, a főiskola tőszomszédságában. Számos színésznemzedék életében játszott sorsdöntő szerepet ez a presszó: itt folytak a szerződtetési beszélgetések, itt dőltek el életek, pályák. Már nem… Mi viszont jót beszélgettünk; korábban sok évig dolgoztunk együtt a Színház című lap szerkesztőségében, ma már egyikünk sincs ott, de vannak közös dolgaink, tanítás, írás, színház, vagyis az egész világ. De hogy miért ilyen ritkán jut erre időnk?
Sok barátommal vagyok így; fontosak nekem, szeretem őket, hiányoznak is, érdekel, mit csinálnak, min dolgoznak éppen – de ha nem adódik egy közös hosszas autóút, mint például nemrégiben P-vel, hát egyszerűen nincsen időnk. Idő – azt hiszem, ez az én legnagyobb problémám, és kezdem sejteni, hogy önhibám ez nekem. Valamit rosszul csinálok. Még valamit. Ezért aztán csak pillanatnyi öröm, ha Licivel egymásba botlunk a színház ruhatáránál; ölelés, mosoly, aztán a hiány.
Ez a botlás ma este történt a Nemzetiben: ők az én tegnapi Dogyinomra mentek, én az én mai Csákányi Eszteremre. Önálló est, Parti Nagy Lajos néhány novellája monológgá írva: öt különböző asszony, öt élethelyzet, öt sors, Anger Zsolt rendezte. És öt Csákányi, akit legegyszerűbb lenne most átváltozóművésznek nevezni, már ha a változás lenne a lényeg, és nem a változás eredménye.
Csákányi Eszter a „top five” egyike – de ez így nem mond eleget, és főleg nem mond semmit arról, ami közöm nekem van hozzá; bármikor előhívható filmként őrzöm a régesrégi kaposvári Hermiáját, aztán egy jelenetet Uttagangától, a debil királykisasszonytól („pipilni kell”, guggolt le a Katona manézs-színpadán), aztán Aasét, amint Gyabronka Peer Gyntjének a kezét fogva átringatózott a halálba, aztán… tényleg órákig tudnám sorolni. És volt ma is olyan nő, olyan sors, olyan játék, amit fölteszek erre a polcra. Csákányi színészete az egyik magyarázat arra, miért szeretem én a színházat. Na, erről se lesz könnyű kritikát írni, de legalább jó lesz.
És holnap (vagyis ma, írom fél három tájt) az utolsó, halaszthatatlan narancsnap van. Valenciában fürdeni lehet a tengerben. 

Csáki Judit