Mindig bűntudatom van, ha sokáig alszom, hát most van miért, tízkor ébredtem – az érettségi botrányra. Utoljára ’89-ben volt ilyen, mikor a nővéremék érettségiztek. Jó volna, ha ez is akkora változások előfutára lenne, mint az volt. És jó volna, ha Magyar Bálint venné a lapot és elkotródna, bár amit az oktatással csinált, azt már nehéz lesz visszafordítani, maradnak a szakmunkástanulónak való, „intelligencia terén hátránnyal küzdő” gyerekek a gimnáziumban, irodalmat nem tudok tanítani, azt se tudják, mi az:
„Szerkezete mindkét műnek a keretje variálódik, ez a keret a klasszicizmusra utal, de azonban, ami variálódik benne, az a romantika korstílusa.” – írja egy tizedikes a Himnuszról meg a Szózatról, melynek „műnemében a líra uralkodik.”
Én meg szépen kijavítom, és nem ordítok. Látom azt a rettenetes szellemi igénytelenséget, ami beborítja az életüket. Nem akarnak jobbak lenni, bármit megértetni velük olyan, mint eltolni egy tehervonatot. Számukra minden fölösleges. Ha bármit mondok, az a válasz: minek? Ilyenkor rájuk tudnám borítani az asztalt. Nem züllöttek, nem konzumidióták, nem értékek nélkül élők. Csak olyan világban élnek, és olyan világ söpört át rajtuk, amely szerint csak annak van értelme, aminek rövid távon haszna van, lehetőleg anyagi haszna.
Néha már azt hiszem, feladom, hiszen valóban „minek a lélek balga fényűzése” a fölösleges dolgok világában. Tanuljunk adócsalást és zsebmetszést. Aztán mégis nyelek egyet, már ki tudja hanyadikat. Elfelejtem, hogy versekről, szerzőkről, művészeti korszakokról kéne beszélnem. Maradok lelki anya, misszionárius és rabszolgahajcsár, tűrök idegbeteg szülőt és korlátolt főnököt, egyetlen tehetséges diákért viszem a vállamon a többi 100-at, és biztatom magam, hogy Zsolt miatt megéri. Végül is a tanítás hatásfoka elég alacsony, az embernek tízévente akad egy olyan diákja, akinek van mit átadni. Anya szokott azzal vigasztalni, hogy ismer egy olyan tanítót, akinek csak 12 volt, három évig éjjel-nappal tanította őket, az egyik mégis elárulta, a másik megtagadta. Ehhez képest nekem öt év alatt már a harmadik jó gyerek kerül az utamba. A többiek meg aranyosak, ha butácskák is - ha nem kell órát tartanom, nagyon jól érzem magam velük.
Most tudtam meg, hogy Zoli barátomnak beteg a kislánya, nem is tudják, mi baja, és megint rájöttem, hogy mindegy, milyen buta valaki, csak legyen egészséges, ha meg egészséges, akkor legyen jó ember; ha van esze is, az már csak hab a tortán. Szóval csütörtökön nyelek egy újabbat, és hálát adok az istennek a gimnazistának csúfolt gyerekekért, akiket nem emészt halálos kór, és talán majd rendes apukák és anyukák lesznek anélkül is, hogy valaha megértenék, mi az, hogy líra.

Háromórás töményélvezeti próbát tartottunk a zenekar (Keleti Átjáró) két tagjával, szóval összesen hárman. Zeneírás éppúgy belefért, mint improvizálni gisz-mollban, az a fuvolistának is jó nehéz, meg nekem is. Néha azt se tudtuk, hol vagyunk, de legalább a dobossal együtt tudtunk maradni, hogy mi szólt ott, az meg más kérdés. Persze nem volt ugyanolyan, mint amikor mind a heten együtt vagyunk. Már az idejét se tudom, mikor játszottunk utoljára teljes létszámban. Nagyon hiányzik. Sosem hittem, hogy ennyire jó emberekkel fogok találkozni. Remek zenészek és nagyon-nagyon aranyosak, néha zavarban vagyok, hogyan kerülhettem közéjük. Amikor valami szakmailag jó, emberileg kezd veszélyessé válni. Amikor emberileg is jó, akkor jönnek a természeti csapások: hangszálgyulladás, ínhüvelygyulladás, meg se merem kérdezni magamtól, mi jöhet még, mert mi van, ha jön. Mert nem jött még kéztörés, lábtörés (a dobosnak), elmezavar, eskór és színpadfrász, ami mind-mind megakadályozhatja, hogy a Keleti Átjáró meghódítsa a világ sportcsarnokait.
De túl az álszerénytelenségen, ez a zene most hihetetlenül sokat jelent. Nyolcéves korom óta zenélek, és mintha eddig nem tudtam volna, mire készülök. Most pedig helyreállt az egész: az éneklés, a hangszer, a zeneírás - most értelme van mindennek, amit eddig csináltam. Minden népdal, amit hároméves korom óta tanultam, most újra felbukkan az agyamban, és egész más értelme van, ha tudom, hogy az együttessel fogok dolgozni rajta, és majd szeretni fogják, akik hallgatják.
És milyen jó lenne meg is élni belőle! De azt már rég eldöntöttem, hogy művészetből nem lehet megélni, ha megpróbálom, csak meg fogok keseredni. Látom azokat, akik művészetből próbálnak megélni, és nem elég jók vagy nem elég felkapottak ahhoz, hogy ez sikerüljön. Tele vannak keserűséggel és irigységgel. Utálják a világot, amit nem tudnak meghódítani, és azokat, akiknek valamiért ez sikerült. Nem szeretnék futni a pénzem után, amikor megírok vagy nem írok meg valamit. Nem vagyok költő, csak szeretek verset írni, és ha még fizetnek is érte, az legyen ajándék. Nem vagyok zenész, csak szeretek énekelni, szeretem a hangszeremet, és szeretem a közönséget.
Munkának pedig megmarad a tanítás. Azt is szeretem. Még akkor is, ha régen nem a szakmámról szól, nem irodalomról, nem színházról, hanem lelkigondozásról és a személyközi kapcsolatok kezelésének alapjairól. Lehet, hogy egyszer azt is megtanulják, mi a líra.

Kiss Judit Ágnes