….azonban semmiképp nem szeretnék olyan látszatot ölteni, mintha kizárólag keserű poharakat emelgetnék, hárítanék el – a Balaton szeletek kizárólag belül szivacsos, kívül a szürke bevonatot is magukon viselő, étcsokis ostyák volnának. Nagyon jól meg lehet lenni kocsma és a part nélkül; a nyár, a klímaváltozási vetélkedő kiemelkedő győztese a hegyen is nyár. Sok mindent lehet csinálni: például nyaralóként Chandlert olvasni (erről később bővebben), kritikusként Bernhardot (erről is, de máshol és másképp), íróként meg, nos íróként általában írni szokás, akkor biztosan író az író, amennyiben ír. De ha nem teszi, akkor is az, van aranyfedezete; csellengései, bámészkodásai, ötölése-hatolása, flangálása nem büntethető. Néha felrémlik a gondolat, hogy talán ezért kezdtem írni, ezért lett az eddigi két könyv, hogy a rendes életben nehezen elszámolható, igazolatlan órák igazolhatók legyenek, sok más mellett ez, mi Ottliktól tanulható volt – az örök szabadságolás. Ám annak, aki úgy képzeli, hogy aktivitása és passzivitása egybeesik, létezésének formája és tartalma ölelkező rímként tartja karban azt, amiről azt hiszi, ő maga személyesen, visszatérő élménye mégis az önnön teremtette kiszolgáltatottság; az élet hagyományos formáiból sikeresen végrehajtott kikapcsolódásban rejlő bekapcsolódási kényszer, hogy a végtelenített vakáció is munkahelybe-időbe válthat, amelyből ismét menekülni muszáj – be kell kapcsolni a számítógépet. Dédnagyanyám óvott tőle, ha nem leszek rendes ember, mehetek Kukutyinba zabot hegyezni. Nem ijedtem meg nagyon. Jó Kukutyinban zabot hegyezni.

 

Az is zabhegyezés volt, amikor a minap a balatoni állomás restijében vettem meg a cigarettám, és, mint oly sokszor, ezúttal sem mulasztottam el leülni a peron padjainak egyikére. A vágányoktól elválasztó vastag díszláncokat stíroltam, a láncra fűzött fémgolyókat, amelyeket – közhely – gyerekkoromban ágyúgolyóknak láttam, hatalmas és súlyos  lövedékeknek, akkor még pirosak voltak és a lánc fehér, ezek a színek megmaradtak a háború előtti divatból, a piros és fehér, emlékszem, a házban is voltak piros-fehér fürdőlepedők, piros szekrények és asztalok, amiket anyám egyszer csak fehérre festett, és az akkoriban, a hetvenes évek közepén szédületes népszerűségre szert tett tapétából vágott az ajtókra szegélyeket, akkori szavunkkal: dekorált, anyámon dekorálási szenvedély vett erőt, festett és ragasztott; ha már a bútorok elhelyezkedésében, ad absurdum kicserélésében szava nem lehetett, igyekezett valami „lendületet” adni az ódon és rozoga monstrumoknak. Tehát a peronon ültem, vártam a következő vonatot Tapolca felől, Pest felé, ami majd megint nélkülem megy tovább a fővárosba; minden alkalommal elfog valami szédítő melegség, amikor az almádi állomásról végignézhetem a fővárosba tartó vonatok méltóságos kigördülését, ez az érzés még szívbe markolóbban ragad magával, ha ősz, tavasz vagy éppen tél van; a hó fedte, a pályaudvar némaságába berobogó, megálló, majd búcsúzó mozdony nálam a boldogság egyik biztos forrása.

 

Ellenben most ugye nyár van, a vonat még nem futott be, a mellettem lévő padon viszont megszólalt egy rádió, később kiderült CD, a tulajdonosa talpig khaki-szín ruhadarabokba bújt, pilincka-törékenységű nő volt, oldalt fésült, összetapadt, hosszú hajjal, különböző nagyságú, olcsó reklámszatyrokkal körülrakottan ült félfenékkel a padon, a rádiót az ölében dédelgette, és dúdolta valamelyik strandröplabda-zenekarral a cselédrímeket: szeretlek-feledlek, ha lábam elhagy / a szívem megfagy, ha elfogynak a szavak / megszólalnak a szívek, stb. körülbelül ilyesmi szólt a dobozból, aztán a lemez megakadt, dadogott a nóta, mire a nő elkezdte pofozni a szerkezetet, abban megint megszólalt a szám az elejéről – megfagy-elhagy -, a nő rossz cigarettára gyújtott a csikkről, kicsit fészkelődött és, ahogy kell, merengve dúdolt tovább. Látszott, hogy gondol valakire. És én is próbáltam gondolni valakire, jelesül rá magára, a nőre, ott mellettem, próbáltam kitalálni, honnan jön, a szerzetére voltam kíváncsi, azt szerettem volna kitudni, de bevallom, semmi nem jutott az eszembe, csak az igényes szegénységet láttam, valami halvány, főleg az öltözködésében tükröződő magabízást, noha remény nélkül. Úgy képzeltem, vár valakire, a khaki-öltöny is alkalmi, randevúra tartalékolt anzúg, mára vette elő - eddig jutottam. Elővette, de honnan, hol van az a honnan, mikor jött, balatoni-e, netán pesti, a hajléktalanság-látszat mögött valóban egy fóliasátor bújik a kiserdőben? Kire vár? Az utóbbit még kivárom, gondoltam. Bejött a piroska Fehérvárról, megvárta a pestit a Déliből, a nő ugyanúgy ült; cigi, strandröplabda-sláger, félfenék, dúdolás. A szerelvények nekilódultak megint, kiürült a peron, az aluljáróból ketten jöttek a padok felé, de röviden a restibe fordultak – maradtunk ketten a padokon. Nem tudtam eldönteni, azóta se tudom, soha nem tudtam, hogy a képzeletem hagyott-e cserben, vagy elfogytak a fogódzóim, eltévedtem végérvényesen, a turistajelzéseket megfejteni már nem tudom. Vagy arról van szó, hogy egyes egyedül az érdekelt, honnan jön, kit vár, ki ez a nő ténylegesen.

 

Kicsit cigizgettem tétovázva, aztán elindultam a pék felé, akiről lesz még szó, ne féljetek!