Midőn ezt írom, tiszta az ég. De reggel a mi utcánkban  esett az eső. Az eső, a könyvheti sátrak szemszögéből nézve nem túl szerencsés, a szélvihar meg pláne nem. De a balkonon virágzó muskátlit tekintve más a helyzet. Sőt, hogy továbbvigyem a gondolatot, ha most túlöntöm a cserepet vízzel, és lecsöpög az alattam lakó ajtaja elé, senki sem fog rájönni, hogy ebből mennyi az eső, és mennyi az én saram. Jaj, de jó, hogy esik, nyakló nélkül lehet locsolgatni! Nem ez a pozitív gondolkodás? Ha igen, itt az ideje, hogy írjak valami népszerű füzetet Mondj igent az agyaggalamb-lövészetre! címmel. Nekem a családom úgyis állandóan tanácsokat osztogat. Miért nem írsz gyerekkönyvet?, kérdezi a pecás bátyám. Tényleg, felelem, te miért nem horgászol rájára?
 Biciklivel megyek ma mindenhova, döntöm el, bordó biciklivel. Elég dögös kis jószág, az extrákkal együtt /csengő, lámpa, szoknyavédő/ alig került többe nettó, mint egy novellám bruttó. Tízre megyek templomba. Lelki barátnőmnek ígértem ezt-azt, ezek felét otthon felejtem. Az f-i gyülekezet frontembere tartja az istentiszteletet. Rajongunk érte, mint egy rocksztárért a rockerek.  Fáradtan, erőtlenül ülök le, ő mindig nagyon magát adja, a könnyekig hatódom meg szavaitól, de nem merek sírni.  Már megint megtörténik a csoda, erő költözik belém, hit és békesség.  Érzem örömmel, lelkesedéssel nézhetek egy újabb gyönyörű nap elé. Köszönöm Neki.  Szégyen, nem szégyen, elmondom, miért nem merek sírni, miért fogom vissza könnyeimet, pedig de jó lenne egy kiadósat bőgni. Azért, mert reggel befestettem a szempillámat feketével. A templomból a Szent István téri rádiószínpadra megyek egyenest, hogy néznék ki szétmázolt szemmel. Ecce homo! Hát ha ezt anyám olvasná, megint ugyanazt mondaná: Fiam, ezért kár templomba járnod. De, Mami én tényleg …!
 A Szent István tér úgy öleli körbe a könyvhetet, mint egy szerető anya a gyermekét. Jó a hangulat, felbukkan az unokahúgom és a kedvese. A húgomon Platon-póló. Jól áll rajta, nem is csoda, filozófiát hallgat az egyetemen.  Bátyám is megjelenik, és egy jól ismert ücsörgő írócsoportra mutat: Nem rád várnak, hogy dedikálj?, kérdezi.
 Mindenki azzal jön nekem, hogy de kicsi ez az ország, itt minden második ember ismerős. Öhöm, mondom, persze, de biztos, hogy a Tigris piacon is ezt éreznéd?
Egyik kedves ismerősöm panaszolja, hogy az írók között sok a pökhendi.  Ő odament egyikükhöz, beszélgetett volna szívesen vele, de az író  az elefántcsonttorony ablakából nézett le rá. Azzal volt elfoglalva, hogy  harangozzon magának. Verejtékezett rendesen, mert nehéz volt megkondítania azt a böhöm burát. Onnan meg ugye eléggé nehezen jön le a hang, egy szó, mint száz, nem értették meg egymást. Pedig  nem bábelból volt a torony, mondom, csak csontból, elefántcsontból. Meg azt is említette még a szóban forgó férfiú, hogy ő néha úgy érzi, hogy az író nem tiszteli eléggé az olvasót. Hát, érdemes lenne elgondolkodnunk. Egy bibliai idézet jut  eszembe: „Aki első akar lenni, legyen mindenek között utolsó, és mindeneknek szolgája”. That’s it ladies and gentlemen!
 Dedikálós anekdotákat mesélünk egymásnak, miközben várjuk, hogy felvehessük a munkát, azaz valaki elébünk tegyen egy Novellisták könyvét, hogy aláírhassuk. Én elmesélem, hogy egyszer egy hölgy odahozott egy Shakespeare szonett-gyűjteményt. Alig kaptam levegőt, elkezdtem dadogni, hogy én nem Shakespeare vagyok, eltéveszthette a sátrat.  De akkor is írja alá, erőszakoskodott. Hát én vettem egy nagy levegőt, és dedikáltam. Hallottam olyan esetet  is, hogy egy olvasó egy lexikonnal szaladgált a könyvhéten, és az életrajzoknál aláíratta. 
 Szép volt ez a nap. A bordó biciklimre támaszkodva indulok hazafelé. A kosaramban frissen szedett eper, egy kedves több mint munkatársamtól kaptam. Alig várom, hogy eprésszünk a fiammal. Lassan elhagyom a könyvsátrakat. A legutolsó úri sátor után egy középkorú férfit pillantok meg.  Kempingasztalkára rakott saját kiadású könyveit árusítja. Kisasszony,…! Persze, hogy megállok, persze, hogy veszek. Miért? Nos, sajnos annyira önző az ember/én, hogy a tizenvalahány évvel ezelőtti könyvhétre emlékszem, amikor Egerben én is egy kempingasztalról árultam a saját kiadásúmat. Még szélvihar is jött, leverte az asztalról az egészet, eléggé megalázó volt.  Nem bolondultam meg, hogy  csak úgy ripsz-ropsz elfelejtsem az egészet. Jól kinéznék. Az maga lenne a vég.

Halász Margit