Cserebogarak, franciák
2008. október 9. - Molnár Krisztina Rita
... erről azonnal Jean-Marie jut eszembe, az én Jean-Marie-m, akivel, tizenhat évvel ezelőtt ismerkedtem meg a Karlsruhéből hazatartó vonaton. Szomorú voltam, mert Gy. ottmaradt a pályaudvaron, és nekem vissza kellett jönnöm Pestre. Amikor kigördült a vonat, csak álltam a vonatfolyosón és vagy húsz percig folytak a könnyeim, a kicsit testes német lány, aki mellettem állt, részvéttel teát kínált nekem a termosza kupakjából.
- 2008. október 9.
Milyen üres ez a lap, mintha a csütörtök ilyen hótiszta lenne, egy távoli jövő ismeretlen csütörtökje, úgy néz ki. De az igazi csütörtökök nem hótiszták, lényükből fakad ez, már gyerekkoromban sem kedveltem ezt a napot. Szerettem a szerdát és a pénteket, nem volt ebben semmi különösebb ráció, nem az aznapi órarendemtől és nem is attól függött, hogy van-e aznap zongoraórám vagy sem. A csütörtök undok nap és kész. A mai is telezsúfolódott megint, egymástól egészen hihetetlen módon távol eső dolgok kerültek egy csütörtökbe, mint egy nagy olvasztótégelybe.
A zsinórtanítás után a délután úgy pörgött, mint egy megháborodott cserebogár. A fiúk iskolai papírgyűjtése, konténer, mérés, vágta Gyurkóért a vendégségbe, csipkebogyóág Marcinak az osztályba, egy kanyarban találunk, ez is megvan, futás korcsolyacipőért az egyik szomszédba, másik szomszéd érdeklődik, van-é nekünk itthon Új Zrínyiász, van, jön érte mindjárt, Peti felmondja a honfoglalást, közben harmadik, a szívemnek oly kedves szomszéd, Erika betoppan, csodaszép csokor frissen a kertből szedett kaprot hoz, tudja, hogy szeretem a kaporlevest. Kedvesen nyújtom felé a kikészített könyvet, kicsit megütődve néz. Tényleg, ezt nem ő kérte, de megnyugtatom. A mi családunkban ez a szokás, aki kaprot hoz, annak Új Zrínyiászt adunk.
Közben sikerül beszélnem Lackfi Jánossal, elküldi sms-ben Sutarski Konrád telefonszámát és Sándor Csilláét is, olyan jó, hogy ő mindenkit ismer. Így meg tudom hívni a kötetbemutatóra Györgyi nénit, egykori zongoratanárnőmet, aki amúgy a lengyel költő felesége és hűségesen követi egykori tanítványai alakuló életét. Ezen kívül el tudom hívni a Csodaceruzát a KOKUKK által november végére tervezett gyerekkönyvfesztiválra. Annamária már meghívta az egyszervolt.hu-t, és jön Turbuly Lilla is a most megjelenő gyerekverskötettel, a Titkosírással. Remélem, Cilinek sikerül elérnie Szegedi Katalint, a nem mindennapi illusztrátort. Nem egy mesekönyv volt már, amit csak és kizárólag az ő rajzai miatt vettem meg. Kovács Eszterrel is beszéltem, örült a Pagony meghívásának, hoznak könyveket, lehet, hogy programot is.
Hihetetlen, hogy a KOKUKK, ami most már több mint öt éve működik, mi mindent szervezett már. Pedig csak a civil kurázsi működteti, természetesen csupa nemes cél érdekében, és szintén természetesen csupa elfoglalt, amúgy is zajló életű polgár tevékenykedik benne. Méghozzá maroknyi sereggel. Szombaton például az illegális szemétlerakókat fogjuk felszámolni a falu környékén. De ültettünk már – a faluba költöző holland férfiútól ajándékba kapott – ezer tulipánhagymát, szerveztünk irodalmi esteket, fotó-, vers-, és novellapályázatot, parlagfűgyűjtő-akciót. A szombati megmozdulást igen nagy készülődés előzte meg, többek közt fényképek készültek az erdőben lerakott hulladékról, amik az iskolában lettek kiállítva. Hétfő este Peti megállt mellettem a konyhában és szemrehányó hangsúllyal szegezte nekem a kérdést: Miért fotóztátok le a bunkit? A mit? A bunkert, hát nem érted, a bunkerünket. Lefotóztátok, de az nem szemétlerakó, az a bunkerünk. Ácsferis tekintetéből látom, hogy ezt túlkapásnak tartja, egy anya nem tehet ilyet a gyerekével, a bunker, az bunker, egy rendes anya megvédi a fiai bunkerét. Igaza van. Felületesek voltunk, bedőltünk a látszatnak, holott tudnunk kellett volna, hogy nem minden téglarakás lelkiismeretlen építkezők konténerspórolásából kerül a bokrok alá, vannak ott építő szándékkal létrejött kupacok is.
(Na, püff. Ez tényleg csütörtök. Most telefonált Enci, hogy Fűri Anna mégsem ér rá november 4-én, de hát akkor ki fog zongorázni, de hát akkor hogy fog Enci énekelni, de hát már megjelent néhány lapban, hogy ők működnek közre az Írók Boltjában. Nem, nem fogok kétségbeesni, meg fog oldódni, ebben biztos vagyok. Ez csak a csütörtök csínye, de nem dőlök be.)
Az autóban tudtam meg a rádióból, hogy az idei irodalmi Nobel-díjat francia író kapta, Jean-Marie Gustave Le Clézio. Amikor hazaértem, beültem a gép elé egy szelet pirospaprikával finoman meghintett kacsazsíros kenyérrel, paradicsommal. Gy. utálja ezt, azt mondja, elvtelen vagyok, a gyerekeknek nem engedem, hogy a számítógépnél egyenek, és hiába mondom, hogy de én nem morzsázok bele a klaviatúrába, rosszallóan néz, és a példára hivatkozik, a tényleg rossz példára, amit mutatok. Megnéztem, hogy néz ki a választott író, nagyon rokonszenves az arca, nagyon szerethető. A szemembe néz a monitorról, nem félnék kicsit sem tőle, ha találkoznánk, még az is lehet, hogy megigazítanám a pulóver kivágásába akadt gallérját, csak aztán mondanám neki: Bonjour, Monsieur.
Nem tudom, miért örülök, hogy épp francia, úgy látszik, javíthatatlan Európa-drukker vagyok. Meg amúgy is reménytelen, beszorultam végképp a vak dióba, mert erről azonnal Jean-Marie jut eszembe, az én Jean-Marie-m, akivel, tizenhat évvel ezelőtt ismerkedtem meg a Karlsruhéből hazatartó vonaton. Szomorú voltam, mert Gy. ottmaradt a pályaudvaron, és nekem vissza kellett jönnöm Pestre. Amikor kigördült a vonat, csak álltam a vonatfolyosón és vagy húsz percig folytak a könnyeim, a kicsit testes német lány, aki mellettem állt, részvéttel teát kínált nekem a termosza kupakjából. Elfogadtam, és önkéntelenül magyarul köszöntem meg, amire elnevette magát, és elmondta, búcsúzásunkat meghatottan nézte végig, de szép, egy francia szerelmespár búcsúja, gondolta magában, én pedig bevallottam, hogy németnek néztem őt. A vidító félreértés után már volt erőm megkeresni a helyemet, ahová a jegyem szólt, mint később kiderült, Jean-Marie mellé. Ő öregedett, én bánatos voltam, hasonló bugyorból valók, jót beszélgettünk Budapestig. A fiatalságát keresni jött ide, a rendszerváltó Budapestre, ő a francia diáklázadások idején volt annyi idős, mint én. Emlékszem ez mennyire megdöbbentett, féltem, hogy csalódni fog, féltem, nálunk nem fogja megtalálni a hatvanas évek Párizsát. Tőle tudtam meg, hogy kedvencemet, a francia hagymalevest ők macskajajra eszik, mint mi a korhelylevest. Egyszer ki is próbáltam. Bevált.
Lefekvés előtt töltök egy bögre citromfűteát magamnak, még listát írok a tennivalókról, illetve listákat, kis csoportokba rendezem a tennivalókat, külön az írni-, külön az olvasnivalók, fontos telefonok, egyéb elintézendők, házimunkák, kerti munkák, gyerekek el nem felejtendő feladatai, befizetendők. A listák listáját is megírhatnám, így létrejönne saját feladatkatalógusom, majd az előző napiról átmásolhatnám az el nem végzett feladatokat a másnapi lajstromba. Ennek egyetlen értelme a sikerélményt nyújtó hetyke pipa elhelyezése a kivégzett tennivaló mellett. Utána, úgysem olvastam évek óta krimit, előhalászom Maigret első nyomozását, legyen ez az este a költői kalandokat kedvelő franciáké.
Hozzászólás