Csillebérctől Pepys Road-ig
2006. március 13. - Tim Wilkinson
Egy másik Sámuel - a híres szótárszerkesztő, Doctor Johnson – szavait kölcsönözve, egy angol, aki magyarul ír: ez “olyan, mint egy kutya, ami a hátsó lábán megy. Nem jól csinálja, de az a meglepő, hogy csinálja egyáltalán.”
- 2006. március 13.
Rejtély számomra, miért egyeztem ebbe bele. Eddig soha nem éreztem szükségét annak, hogy naplót vezessek. Nemigen tudok bármit is vezetni: sem autót, sem karriert… még vonalat sem. De nyilván valahol kell kezdenem (amellett, hogy már kezdtem), s talán az segítene, ha próbálnék megmagyarázni, hogy egy Angliában született, ott felnevelt gyerekből hogyan lett magyart ferdítő-fordító naplóíró.
Elég régen történt, s a részletekbe nem megyek bele (ugyanis ez nem memoár), de Magyarországra először 17 évesen, 1964 augusztusában kerültem egy Magdi nevezetű, magam-korabeli leányhoz kb. másfél éves szórványos – talán azért is, mert francia nyelven eszközölt ill. erőszakolt — levelezőtársi alapon kialakult ismeretség révén. Évekkel később kiderült, hogy inkább az édesapjával leveleztem, s mentségemre legyen mondva: teljesen ártatlan volt a levélcsere, ami túl sokat nem feszíthette az ÁVÓ-nak az érdeklődését, mert lám, beengedték! E látogatás során 2 hetet tölthettem az egyik balatonfüredi üdülőnél. Ott minden este Magdával társaságban lementünk a mólóra, s ott találkoztam többek közt Jancsival, akinek Orkán-nevezetű rock együttese volt, ami még bátor dolognak számított (bár a Beatles időszakában a név már egy kicsit régimódi volt: Johnny and the Hurricanes).
Jancsival megbeszéltünk, hogy Pestre visszatérve elmegyek meg hallgatni a zenekarát, ha jól emlékszem, valami Ganz MÁVAG-buli volt. Ez meg is történt, csakhogy előtte Jancsi lakásánál találkoztam Irénnel, a húgával. Kicsit végezetes találkozás volt, mert alig hat év múlva, 1970. október 3-án összeházasodtunk egy nevetséges polgári esküvőn, másnap a fasori református templomban is (azóta házasok is maradtunk). Október 5.-én pedig kezdtem az új munkahelyemnél: a Központi Fizikai Kutató Intézetnél.
Angol nyelvű lektor – az állt a munkakönyvemben, keresetemre nem emlékszem pontosan: talán havi 1800 forint, veszélyességi pótlékkal együtt. Azt hiszem, hogy a kb. egy wattos kísérleti atomreaktor volt a néveleges veszély, de számomra sokkal veszélyesebb volt a reggel 6-kori kelés. Pláne télen. Az új földalattival a Népstadiontól Deák térig, aztán a Madách téren átgyalogolni a Dohány utcáig, fel a K-buszra, ami a Szabadsághegyre felvitt… Nyolcra kellett ott lenni, ötig dolgoztunk (ill. háromnegyed ötkor a főkapunál kezdtek sorba állni a kollegák). Hosszú nap volt, de a nagy dolog az volt, hogy szabadszombatosok voltunk. Egy egész hétvége, amikor a másod- meg harmad állásokat lehetett (kellett) űzni, eleinte természetesen angol nyelvű lektorként, de idővel, ahogy belejöttem a nyelvbe, fordítóként.
Nem egészen két és fél éven át az volt a foglalkozásom, s annak ellenére, hogy a fizikát az iskolában utáltam, nagyon érdekes volt az egész. Főleg a kollégákra gondolok vissza szeretettel, mert általában jó hangulat volt az osztályon, meg az embert békében hagyták, s nekem főleg a heti szakszervezeti gyűlésekre nem kellett elmennem.
Minden jó dolognak egyszer vége lesz persze. Angliába 1973. áprilisában mentem vissza, gyanútlanul pont egy ijesztő inflációs időszaknak a kezdetén. Mindegy; de harmincvalahány évvel később itt vagyok, dél-kelet Londonban. A magyar nyelvet még mindig töröm immár mint úgynevezett műfordító. S naplót próbálok vezetni. Eszembe jut, hogy a legünnepeltebb angol naplóíró, Samuel Pepys (ejtsd ‘pipsz’) példájából kellene ihletést merítenem. A mi utcánk ugyanis egy Pepys Road nevezetű utcával kereszteződik…
*
A fentiekhez talán csak annyit, hogy az kifejezetten az én ötletem, hogy közvetlenül magyarul írjak s nem fordítón keresztül. Valaki (Irén) estleg az érthetetlen hülyeségeket, a legdurvább hibákat kifésüli, de azon vagyok, hogy így írok én magyarul, s az egy másik én, mint az, aki angolul ír. Szóval nem angol fölényeskedésből (“Johnny féktelenül örült a kilátásban lévő viadalnak…”), hanem így talán egy autentikusabban tudok magamból valamit kifejezni. Egy másik Sámuel - a híres szótárszerkesztő, Doctor Johnson – szavait kölcsönözve, egy angol, aki magyarul ír: ez “olyan, mint egy kutya, ami a hátsó lábán megy. Nem jól csinálja, de az a meglepő, hogy csinálja egyáltalán.”
Így tehát ágyba.
Hozzászólás
Kedves Tim! Írása üde színfolt a literán. Ön hátsó lábaira állva is legalább olyan jó stiliszta, mint Churchill, a brit bulldog. Gondolom, miniszterelnöknek se lenne utolsó! Talán hallott róla, Magyarországon nemrég hirdették meg a miniszterelnöki állást... Minket azonban valami egészen más foglalkoztat! Kérem, írja meg nekünk: mi történne Angliában akkor, ha egy internetes irodalmi szavazás végeredményét a szavazást lebonyolító internetes portál meghamisítaná - és a hamisítás ténye minden kétséget kizáróan bebizonyosodna? Topicunkat, ahol egy hasonló eset miatt harcolunk igazságunkért, "Versmetró szavazás" néven találja a litera fórumán. E topic a magyar internet első netforradalma. A minket, internetes szavazókat ért igazságtalanság ellen "harcolni fogunk a tengeren, a levegőben és a szárazföldön, és ha az a szerencsétlenség ér minket, hogy szigetünket elfoglalják, folytatjuk a háborút a tengerentúli dominiumokból". Ha kell, egy lábra állunk, és úgy vonyítjuk el dalunkat a minket ért méltánytalanságról! Mint öntudatos netpolgároknak, ez kutya kötelességünk...