Néhány percig úgy volt, hogy lesz nekem itthon egy tőkém, vagyis Marxom, vagyis Marx A tőke című műve, igaz, németül, végtére azon a nyelven született – de aztán nem lett nekem Tőkém, mert a kijáratnál szépen vissza kellett adni a Marx-Engels-összes huszonharmadik kötetét.

Ez már a nap vége volt, a Düsseldorfer Schauspielhaus vendégjátéka, vagyis a Rimini Protokollé a Nemzeti Színházban. Dübörög a Tavaszi Fesztivál, minden estére jut valami nézni- és hallgatnivaló, mégis más ez, mint a szokásos színházi menet, a „minden héten öt színház”. Valahogy olyan, mintha külföldön lennék – ott szokott ennyire jól esni a sokféleség: egyik este Botho Strauß, a következőn Haydn, utána Bartók, ma meg a Marx. Meg a vándorlás, a helyszínek sokfélesége is „külföldi”; a Vasúttörténeti Parkban speciel sosem jártam (a gyereket nyilván valaki más vitte el), és tetszett a vonat, a Nyugatiból indult, szép régi darab, plüssel borított ülések, csodás rézkilincs, de még a nyaktörő lépcső is. És a hatalmas csarnokban egymás mellett sorakoznak az ipari műemléknek számító vagonok, mozdonyok, egyik-másik még ismerős. Kovalik Balázs ide rendezte a Philemon és Baucist; jó, hogy nem értek a zenéhez, beledőltem, bámultam, jó volt.
De ez már két napja volt, azóta volt egy Kékszakállú a MüPában Polgár Lászlóval és Komlósi Ildikóval; nagy dráma volt, hátborzongató, elgondolkodtató, vonzó-taszító színház (a háttérben Mundruczó Kornél egy másik színházat rendezett, ezt nemigen bírta a közönség, én sem), mondom, nem értek hozzá, csak élveztem, nagyon.
Ezt a mai Rimini Protokollt is, bár nem annyira; sorsokat csatlakoztatnak rá a Tőkére, vagyis non-fiction élettörténeteket hallunk, és hát az élettörténetek ilyenek: olyik unalmas, olyik kevésbé. „Igazi” szereplők vannak, egy vak férfi például Braille-írásos Tőkét olvasott – én meg a színészre vagyok vevő a színpadon, rontott néző vagyok, színikritikus. De megtudtam, hogy a rigai feketepiacon Marx könyvét ezer euróért lehet kapni, míg Hitler Mein Kampfját húszért. Ötven Mein Kampf egyenlő egy Tőkével. És most azon töröm a fejem, hogy jó-e ez.
„Nagy ház” volt este a Nemzetiben; igazi fesztiválház, lehetett találkozni, beszélgetni – és épp Forgách András barátom mellett ültem, akivel lassan fél éve halasztgatjuk azt a bizonyos kávét. Micsoda marhaság, ennyire nem lehet rohanni.
A fesztiválnak persze össze kell férnie a hétköznapokkal, vagyis ma még a holnapi órákra is készülni kellett; Brecht Kaukázusi…-ját a másodéveseknek, Racine-t az elsősöknek tanítom, vagyis felelőtlenül (esetleg épp nagyon is felelősen) Phaedrát lehetett, sőt kellett olvasni. De előtte, reggel teniszezni kellett – hétfő reggel dől el, milyen lesz a hét; ha jól megy a játék, jó lesz. Elég jól ment, na.
Rohangálós nap volt, még egy csudaszép autóban is ültem, próbaúton – hátha lecserélném a tízéves, érdemben megőszült kocsimat egy középkorú, jó karban lévő ötévesre; nagy mutatvány lenne, ha pénz nélkül sikerülne, nem?
Aztán „Alexandra” is volt; az Örkény Színház remek előadásáról, a Jógyerekek képeskönyvéről beszélgettem lelkes közönség előtt Für Anikóval, Bíró Krisztával, Ascher Tamással (ő rendezte) és Mácsai Pállal, aki, ugyebár, az Örkény igazgatója, és ebben a minőségében volt ott, de az előadásban olyan alapos maszkot visel mindenki, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtam: lehet, hogy ő is játszott, csak nem ismertem föl? Szeretem ezeket a beszélgetéseket; nemcsak azért, mert kedvet lehet csinálni a közönségnek valamihez, ami nekem tetszett, hanem azért, mert büntetlenül lehet jó laikus dolgokat kérdezni, például hogy mennyi idő alatt készülnek azok a bonyolult maszkok, melyek mögött alig fölismerhető a színész…
Nagy tavaszvárásban vagyok – hol a francba késik, föl nem foghatom; én úgy vagyok meteoropata, hogy a napnak sütnie kell, legjobb lenne, ha mindig, de legalább nappal. Hát ma is csak várakoztam – és miközben botor én, kocsival araszoltam a belváros felé a délutáni csúcsban, vágyakozva gondoltam a biciklimre. Biciklizni jó – városban autózni nem jó.
Az éjféli rítus van még hátra: „frissíteni” kell a Revizort; négy új kritika kerül ki minden nap, most persze főleg fesztiválos. Rengeteg szerzővel dolgozunk, jók és gyorsak, és hát a szerkesztők is – ezért örömzene ez, de ezzel majd valamikor később dicsekszem.
Éjjel van, és erről az jut eszembe, hogy általában évente kétszer fogadom meg, hogy éjfélkor legkésőbb abbahagyom a munkát. Azt hiszem, abbahagyom a megfogadást.
Holnap Kaposvár, tanítás – és pont két hét múlva kiegészül a család: hazajön a gyerek Madridból. Végre.

Csáki Judit