Uram, nem is képzeli, mily gazdag ez a város lehetőségekben.

 

Ötszáz, bizony, dalolva ment. S még csak vasárnap, amiről, gondolom első pillanatban, szerencsémre nem tisztem írni, de a következő percben eszembe jut, hogy marad viszont a hétfő és a kedd.

     Legyen akkor hétfő.

     (De nem.

     Vasárnap. Egy zárójel, legalább. Hősök tere, Magyar Gárda, díszavatás. Vona Gábor beszédet mond, melyben utal rá, hogy lesznek majd saját egészségbiztosító pénztáraik, s jövőre népfőiskolákat alapítanak, ahol majd a valódi magyar történelmet és rovásírást fognak oktatni.

     Van tehát a valódi magyar történelem, melyet eddigelé nem tanítottak az állami és magánkézben lévő (karvalytőke, fújj!) felsőoktatási intézményekben, s ha már az általános iskolákig nem lehet eljutni, legalább népfőiskolákon tájékoztatják a tudásra éhes magyar népet az igazságról, melyből - mint azt 2007. október 22-re már sokan jól tudjuk, hisz erre szolgáltak az elmúlt századok, a népek által felhalmozott tudás és az információk, készségek és lehetőségek azon amorf összessége, amelyet kultúrának nevezünk, a technikai forradalom, a hírközlés és a világfalunak nevezett jelenség áldásai -, csak egy van. Egy az isten és egy az igazság. E kettő kell nekünk? Kell vagy sem, ezt az egyet fogják majd végre, talán már januártól? oktatni. Aki ismerni akarja az igazságot, most majd megteheti.

     Rigorózus katonai alakzatban vonul be a tömeg, ötszáz új gárdista, az avatására. Szép sorban haladó rovások az aszfalton. Önkéntesek. Dalolva. „Száz gárdistát, ezeret!” – szólhatnánk szabadon(?), szerelmesen(?) Petőfivel, akinek e kettő kellett (s választását jelen pozícióból nehezen tudhatjuk megkérdőjelezni), hogy egy valódi forradalmárt is keverjünk e nedvedző, nyákos kulimászba, ami most, itt (posztmodern forradalom?! Hogy mondod?!), - „Csináljatok, csináljatok! / Hadd fussák be a világot, / Mint a testet az erek. // Ezek a föld erei, / Bennök árad a müveltség, / Ezek által ömlenek szét / Az életnek nedvei.” Bennök, s rajtuk kívül is áradjon a müveltség, nyugodt folyamban, míg fel nem háborodik, mint a gyomor, vagy mint Petőfi egy másik költeményében a Tisza, Budapesten a Duna. Biztos tudásom azonban, ha túlhajtom a képet, csak egy: most valahol a nyári napnak alkonyúlatánál vagyunk, s kanyarog minden össze-vissza.)

     Hétfőn baráti beszélgetésbe merülve töltöttem a délutánt, hét óra körül izgatott telefon érkezett, hol vagyok, de igazából mindegy, bárhol is, véletlenül se menjek a Nagymező utca felé, mert Molotov-koktélokkal robbantják a parkoló autókat, s ezernyi rendőr indult oszlatni.

     Hazaindultam. Nem voltam nyugodt. Hülyeség, persze, miért nem, jó a közlekedés, a busz is, a villamos is járt. S mégsem. Inkább gyalog mentem, a Keleti pályaudvartól a Blaha Lujza tér felé, szinte futva, azt azért mégsem, mondtam magamnak, nyugi, nyugi, semmi gond, időnként sziréna, közel ez is, az is, vajon merre mennek, kiérek-e a körútra előbb, s ha nem jár a villamos, akkor érdemes-e gyalog menni a körúton, vagy valamelyik mellékutca, szemben járókelők, párok, magányosok, az eső csepereg, normális, átlagos, hétköznapi járókelők, egy átlagostól kicsit eltérő hétfő délután, jó, szemerkél az eső, s nem kellett dolgozni, de mégis, átlagosnak is mondható, akár, s mégis, szaporázzák a lábak maguktól, a szemben jövőkön még nem látszik semmi, de a villamosmegállóban néhányan már gondterhelten nézelődnek, fülükön maroktelefon, arcukon hitetlen várakozás vagy kicsit zavart unottság, hátranézek, jön-e a villamos, nem jön, akkor fog-e jönni, amolyan hülye biztonságtudat, mint átlagos hétfő esteken, az nincs, ha nem látom, nem fog jönni, akkor inkább gyalog, s ezért, ezért a hülye, belém fészkelt félelemért vagyok, ha egyáltalán, dühös, s akkor, igen, magamra. S ha csak itt, akkor el innen, ha magammal vinném, akkor viszont dolgozhassam ki valahogy még itthon, s hagyjam, ezt is, magam mögött. Kedd, mikor írom. A Zone Europe-on a Mann családról szóló életrajzi film. Izgalmas. A harmincas években, aki élvezte Huxley-t, vagy megölték, vagy emigrálnia kellett. Egy újszülöttnek minden szép világ új. Új történelem, új rovás. Új írás.

     S mégis. Ha egyszer örökre el kellene hagynom a Várost, aznap megöregednék, mint a heisterbachi szerzetes.