Kövezzetek meg: nem szeretem az öregeket. Valószínűleg magamat sem szeretném öregen. Nem szeretem, ha beülnek trécselni az orvosi rendelőbe, néhány recepttel órákig piszmognak a dokinál, és letelik a rendelési idő, mire sorra kerülhetek. (Azt már csak mellékesen merem megjegyezni, hogy utána én dolgozni mennék, kenyérre valót keresni, hasznára válni a társadalomnak, nem haza / piacra / szomszéd-asszonyhoz / temetőbe.) Nem szeretem, ha nyolc óra munka után egy nyugdíjas klubbal kell felszállnom a villamosra, pedig milyen jól jönne az a bűntudat nélküli tíz percnyi üldögélés. Nem szeretem őket, mert legtöbbjüknek régi gyógyszeresfiók-szaga van; ha mégis akadna mellettük hely a tömegközlekedési eszközön, jó zöngéseket köhögnek fel-felszakadó tartalommal, rosszabb esetben húsz másodpercenként csapnak egyet a nyelvükkel, hogy helyére igazodjon a protézis. Szóvá természetesen nem tehetem, mert ők egyszerűen csak Öregek. A legrosszabb, ami történhet, hogy beszélni kezdenek hozzám dáliákról/röntgenről/tályogokról, miközben a kedvenc dalom segítségével próbálom szüneteltetni létezésemet, és elfelejteni, hogy valaha szembe kell néznem velük: a dáliákkal, a röntgennel és a tályogokkal. Az irónia: éppen egy buszon ülök, és a mellettem ülő néni tollával írok. Egy papírzsebkendőt gyömöszölt a fülébe, mikor odafordultam hozzá. Erős gyógyszeresfiók-szag van. Anyámékhoz utazom vidékre. Szüret lesz.

 

Hát nem szégyellem magam, hogy juthat eszembe ilyesmi, nem gondolok a saját felmenőimre? Anyai nagyanyámat alig két hónapja vesztettem el. Közel álltunk egymáshoz. Ő nem volt az a tipikus Öreg. Csak az utóbbi időben kezdett rajta megmutatkozni a sztenderd beszédtémákhoz való ragaszkodás, és a gyógyszeresfiók-szag. Itt érdekességképpen jegyezném meg, hogy nagyapámnak, és még jónéhány idős bácsinak masszív vaskohó-szaga van. Nagyapám esztergályosokat tanított. Meggyőződésem, hogy a szerszámai között eltöltött idő pácolta őt ilyenre. A jó munkásember szaga. A házukban két hónapja a vaskohó-szag uralkodik. Nagyon szerettem mamámat és borzasztóan fájt a halála. Egy ideje tudtam, hogy mennie kell, ő döntött így. Ő döntött így, mikor gyenge állapotban a borospince felé indult. Kifordult a válla, teste összezúzódott. Még egy hetet töltött kórházban. Meg kellett látogatnom, hogy utoljára láthasson. Tiszta szívvel mondom, nem akartam bemenni hozzá, egyedül az ő kedvéért csináltam végig, és tettem úgy, mintha semmi baj nem lenne. Mintha nem ő feküdne ott pucéran, nőiségét kitéve a kórterem többi lakójának, és nem ő gennyedzene a takarójába több nyitott sebből. Mintha még mindig palócosan tudná mondani: anyukám, gyüttél?

 

Hiszem, hogy véletlenek nincsenek. Hiszem, hogy azt az életet éljük, amibe bele kellett születnünk, hogy elég bölcsek lehessünk. Hiszem, hogy minden akkor és ott történik velem, amikor és ahol annak történnie kell, és az utamon szabad akaratomból megyek végig. A temetésen mégis kiszakadt belőlem minden. Még soha nem éreztem ilyen erősen azelőtt. Nem tudtam, hogyan nevezzem, próbáltam behatárolni, mint mondjuk a szerelmet, vagy a dühöt, aztán rájöttem, hogy ez a Gyász. Most először súllyal telt meg a szó. Olyan, mint amikor a zeneszerkesztőben egy dalból lenémítok egy sávot, és nélküle valahogy nem ugyanúgy szól az egész. De persze nélküle is működik. Aztán majd valamikor, egy jobb időszakban ráteszek egy másik szólamot, ami visszaadja a régi ízt. Nagyapámnak már egy nagyon üres dal szólt és most az éneket is levették róla.

 

Anyám nem tud nyilvánosság előtt sírni. Egyszerűen lenyelte az egészet a szertartás alatt. A földelésnél kezdett csak összeesni, aztán a toron már ismét épnek tűnt. Egyébként emelt fővel viselte az egészet, mint mindent. Mikor mamám már eszméletlen állapotban haldoklott, a kórházban a fülébe súgta: „Ne félj! Jézus vár!” Mamám erre állítólag összeszorította a száját, mint aki sírni szeretne. Eleinte nagyon haragudtam anyámra, hogy volt képe ilyet mondani. De aztán lassan rájöttem: a tőle telhető legjobb mondatot súgta akkor. Ő tényleg hiszi, hogy Jézus várja. Talán mamám is hitte, mindenesetre akkor már kétségtelenül látta, mi vagy ki várja odaát. Neki ez csak egy jel volt, hogy indulhat, mi elengedtük. Az összeszoruló ajkak pedig talán csak annyit jelentenek: „Köszönöm.”

 

Szóval mindezek tükrében sem szeretem az öregeket. Úgy érzik, hogy a Gyász mélyen hozzátartozik az életünkhöz, és egyébként igazuk van. Hadd írjak arról a Gyászról, amit éreztem: vaskos és sötét, mint az iszap, húz lefelé magával, és aki egy bizonyos ponton túl merül, azt hiszem, az bizony ott ragad. A nagy Öregek úgy gondolják, a Gyászból tanulni lehet. Az ő Gyászukból. Szerintem igazából egy valamire jó: ihletet meríteni, mert a Gyász hangulat. Egy szar hangulat! Körülbelül nyolc évesen éreztem először. Dédnagyanyám úgy érezte, bölcsebbé válok, ha a két utcával arrébb lakó barátnőjéhez, Bözsi nénihez visz egy kis fejtágításra, hagy tudjam, mi volt régen, és miről beszélnek a felnőttek. Az első, halvány rémület akkor jött rám, mikor dédnagyanyám egyedül hagyott vele. Azóta néha úgy érzem, én is megéltem a 2. világháborút, és láttam a gödörbe dobált, elzsákolt embereket, akiket épp temetni készültek. „Némelyik még mocorgott” – mondta Ő. Tíz évvel később valószínűleg én kértem volna tőle hasonló történeteket. Tíz évvel később, de akkor ő már nem élt, ahogy dédnagyanyám sem. Viszont olvastam akkortájt egy érdekes darabot: A mesék bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, Bruno Bettelheim könyve. A pszichológia szak egyik ajánlott irodalma volt a felvételihez, talán ma is az. Haragudnom kellene, hogy az öregasszony elcsukló hangú háborús beszámolója néhány napos álmatlanságot okozott nálam. De valójában nem rémálmaim voltak, egyszerűen csak pörgött az agyam. Érdekes folyamat, ahogy a mesék, és felnőtt szemmel ijesztőnek vélt karaktereik által a gyermek azzá válik, amit személyiségnek nevezünk. Így torzulhattam visszaeső temetőjáró/fotózó dark-goth-elhagyatott arccá, de erről bővebben majd egy másik napon.

 

Szóval szüret. Kellemes hangulatú, hurkazabálós, borozgatós szüret. Lehetett volna. Hárman szedtük a szőlőt: anyám, vaskohó-szagú nagyapám, meg én. Megfigyeltem, hogy az Öregek csak a nagyon fiataloknak nyilatkoztatják ki Gyászukat, középkorúaknak vagy más Öregeknek nagyon ritkán. Gyanútlanul üldögéltem egy hokedlin, amíg anyám hazaugrott teregetni. Nagyapám a teleszedett vájdlingokat bámulta. Vészesen nagy volt a csend, majd egyszer csak előtört. „Szart sem ér ez az egész!” Ez volt a vezénymondat, innen már csak rosszabb lett. Felváltva sírt és nevetett, ahogy a múltjáról beszélt, ami – mint a szüret további órái alatt kiderült – neki ugyanolyan szar volt, mint a jelen. Összegezve csak azért fog elégedetten meghalni, mert tudja: ő végig becsületes volt, lelkiismeretesen dolgozott annyit, mint egy igásló. Halkan sírdogált, amikor mamám került szóba („teljesült a vágya, ő halt meg előbb…”), aztán újból felemelte a hangját, ahogy a legatyásodott ifjúkoráról beszélt. („Laci, te hogy mersz ijjjen világban becsületesnek lenni?”) Ahogy járt a kezem a metszőollóval - olyan gépiesen és meditatívan, mint amikor pattanásokat böngészek a tükör előtt - folyamatosan nyitva volt az agyam minden gondolatára, és estére ismét tele lettem Gyásszal. Ültem az ágy szélén és csak bambulni volt erőm. A fülemben az utolsó mondata csengett, amit hetykén, a borospinceajtónak dőlve mondott: „Nagyon szar öregnek lenni, Mesi. Ne tudd meg, de nagyon szar.”