hirdetés

Darabokra törik, mint a fazekas korsója

2016. december 30. - Fabiny Tamás

Előkeresem az egykori segédlelkész, Bagár Iván még kéziratos naplóját, amelyben valóban rátalálok erre a részre. A fiatalember arról tudósít, hogy szilveszter este 10 és negyed 11 között érte találat a templomot és a mellette levő evangélikus iskolát. Utóbbi lényegében romhalmazzá vált, de siralmas látványt mutatott a templom is... – Fabiny Tamás evangélikus püspök naplójának utolsó bejegyzését olvashatják.

hirdetés

Karácsony és újév közé többnyire befészkeli magát még egy vasárnap is. Legtöbb embernek ez kevésbé tűnik fel, hiszen ebben a lustálkodós időszakban összefolynak az ünnepek és a hétköznapok. Kivételt képezünk mi, lelkészek, hiszen ekkor újra prédikálnunk kell. Persze, persze, visz minket előre a hivatástudat és a lelkület, de azért hétévente jól jön egy ilyen sajátos keresztény sabbát. Amilyen hajtós a karácsonyt megelőző időszak, olyan nyugis lehet most „a két ünnep közötti” néhány nap. Nálam apró öröm, hogy ilyen szolgálatmentes napokon nem borotválkozom. (A családtagjaim az örömnek ebben a szeletében nem feltétlenül osztoznak.)

Ma azonban már dologidő van: készülnöm kell, hiszen holnap, szilveszter este újra prédikálok. Egyik gyermekem megkérdezi: tulajdonképpen ez egyházi szempontból milyen ünnep? Hirtelen annyit tudok neki mondani, hogy egyrészt hálaadó alkalom, másrészt előestéje újévnek („tyű, ez a bölcsesség eszembe sem jutott”, gondolhatja magában), ami ugye Jézus körülmetélésének napja. Ez továbbvihetne minket a szívemtől éppen nem távoli „zsidó Jézus” témához: megváltónk, amint arról pár napja írtam is, megünnepelte a hanukát, nyolcnapos korában pedig, horribile dictu, körül is metélték. (Lehet, hogy ujjaim egyfajta antijudaista kísértés jegyében tiltakoznak e kétségbevonhatatlan tények ellen? Azt kezdtem ugyanis gépelni, hogy megváltónkat nyolc napos korában megkeresztelték…) A kérdező gyermeknek bővebben is kifejteném mindezt, de látom, hogy telefonján már a menetrendet böngészi: vidékre készül szilveszteri bulira. Ezért immár önszorgalomból fellapozom néhai Jánossy Lajos soproni teológiai professzor 1944-ben írt liturgikai alapművét, ahol valóban azt írja, hogy óév este egyházi szempontból „tulajdonképpen nem ünnep. Mégis, mint a polgári év végének, nagy a jelentősége. Az egyház felelőssége, hogy jól felhasználja ezt az alkalmat, és a karácsonyi evangélium fényével vessen világosságot a mulandóság útjára, és Isten üdvözítő kegyelmének Krisztusban lett megjelenését hangsúlyozva, benne az Örökkévalót, a Változatlant megmutatva hálaadásra és bűnbánatra hívjon”.

Mindezt elolvasva két dolgot rögzítek magamban. Az egyik, hogy ez a derék professzor milyen szép körmondatokat tud írni. A másik: a budavári evangélikus templomot, ahol szilveszter este prédikálni fogok, éppen a mű megjelenésének évében, 1944. december 31-én érte súlyos bombatalálat. A fenti idézetből bizonnyal igaz a mulandóság útjára és a bűnbánat szükségességére való utalás.

Már éppen nekidurálnám magam, hogy a holnapi prédikációmra érdemben készüljek, amikor a Bécsi kapu téri templom e szomorú története így beúszik a gondolataim közé. Előkeresem az egykori segédlelkész, Bagár Iván még kéziratos naplóját, amelyben valóban rátalálok erre a részre. A fiatalember arról tudósít, hogy szilveszter este 10 és negyed 11 között érte találat a templomot és a mellette levő evangélikus iskolát. Utóbbi lényegében romhalmazzá vált, de siralmas látványt mutatott a templom is: „Megsemmisült az oltár, a szószék darabokra zúzva lógott a levegőben, a papipad és a keresztelőkő darabokban hevert, a padsorok szétforgácsolódtak, az első emeleti karzatok teljesen megsemmisültek, a második emeleti karzat is éppen csak lógott a levegőben, az orgona sípjai összezúzódtak, a ritka értékes hangszer tönkrement. Az ablakok szinte tokkal együtt elrepültek, a csillárok leszakadtak, a sekrestye romokban hevert.”

Megrendít ez a fájdalmas leírás. A lakók a templom alatti barlangban húzzák meg magukat. Sréter Ferenc lelkész vagy Bagár Iván segédlelkész igyekszik bennük a lelket tartani. Alkalmi portyák keretében élelemért és vízért futnak el, betegeket és sérülteket ápolnak, a kis templomkert fagyott földjébe eltemetik a halottaikat. Bagár Iván minden áldott nap, gyertyacsonk mellett, írja a naplót. Míg aztán vízért menve őt is gránáttalálat éri, aminek következtében hamarosan meghal. A naplót más kézírás fejezi be.

Ez után az érzelmileg persze megterhelő kitérő után lapozom fel a holnapra kijelölt bibliai szakaszt. Ézsaiás könyvének 30. része egyebek mellett így jellemzi az ember életét:

„úgy jártok bűneitekkel,
mint a magas kőfal, ha megreped,
és megdőlve leomlással fenyeget:
bármely pillanatban összedőlhet.
Darabokra törik, mint a fazekas korsója,
melyet kíméletlenül összetörtek:
nem lehet találni törmelékei között
akkora cserepet sem,
amivel parazsat lehet venni a tűzhelyről,
vagy vizet meríteni a tócsából.”
(Ézs 30,13-14)

Nehéz lesz erről az igéről prédikálnom. Ilyenkor – a textus és a kontextus közötti hídverés jegyében – szívesen fordulok írókhoz, költőkhöz. A következő verstöredékek szélesítik az asszociációs horizontot:

„mást sem ismersz, csak egy csomó tört képet” (T.S. Eliot: A Halottak temetése)

„A centrum gyönge; minden szétrepül,
a világ csupa zűr kívül, belül”
(W.B. Yeats: A második eljövetel)

„Minden egész eltörött”
(Ady E.: Kocsi-út az éjszakában)

„Ezer darabra törtelek, te tág
elbírhatatlanul zavart világ.
Jobb is nekem nem nézni az egészbe,
beléfogózni egy-egy csonka részbe”
(Kosztolányi D.: Kétségbeesés)

Vagy eszembe jut az idén elhunyt Csoóri Sándornak ez a néhány sora:

„Egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
Fejemben hó emléke,
Hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
Hullna csöndben.”
(Hó emléke)

Ez azonban megint eltérít az igehirdetésre való készüléstől, hiszen magamban csendben számba kell vennem veszteségeinket. Csak a művészeket végiggondolva meg kell állapítanom, hogy a lassan mögénk kerülő utálatos 2016-ban meghalt egyebek mellett Zsigmond Vilmos, Umberto Eco, Psota Irén, Kertész Imre, Esterházy Péter, Csoóri Sándor, Andrzej Wajda, Kocsis Zoltán, Leonard Cohen…
A halál és az elmúlás ilyen brutalitásával szembesülve az igehirdetései alapige utolsó versében találok menedéket:

„De még vár az Úr,
hogy megkegyelmezhessen,
még hallgat, hogy irgalmazhasson.
Mert bár ítélő Isten az ÚR,
boldogok mindazok,
akik benne reménykednek.”
(Ézs 30,18)

Mindazonáltal még korántsem tudom, miről fogok prédikálni szilveszter este a Bécsi kapu téren. 

 

 

Fabiny Tamás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.