hirdetés

Darabokra törted

2015. augusztus 30. - József Attila Kör

Idén mi is visszakaptuk Szigligetet és a kastélyt. Erre az egy hétre ez volt a mi presszóasztalunk. Kicsit fehér, kicsit drága, kicsit messze van, kicsit inog az egész ügy, de gondoljatok bele: kikkel ültünk már ennél a mi asztalunknál. – Az utolsó bejegyzést az idei JAK-táborból Czinki Ferenc írta.

hirdetés

„Holnap végre elhúznak innen ezek a jakosok.”
(Ismeretlen szigligeti adatközlő)


A tavalyi vasárnapi JAK-naplót valahogy így indítottam: „Úgy ébredek, mint akit visznek.” Ez idén is majdnem igaz, csak az a különbség, hogy ezúttal én viszek valakit, a nemzetközi workshopok szerb résztvevőjét, Tóth Kinga társaságában, egy értelmezhetetlenül korán induló vonatra a Badacsonytördemic–Szigliget állomásra. És ez a héten már nem először fordul elő (másodszor), tehát egyre inkább úgy érzem, jövőre egyszerűen közölni kell a külföldi vendégekkel, hogy Magyarországon délelőtt nem közlekednek a vonatok. Ez egy ilyen ország: nem termelünk ki focistákat, nem tudunk sört gyártani, és délelőtt nem közlekedünk.

Pedig dehogynem. Alig múlik el tíz óra, mire összeáll a fehérvári transzfer, megtelik a sokat látott kombi Škoda, ami lassan szintén JAK-tagságot érdemelne, és búcsút intünk a felújított Esterházy-kastélynak, hogy aztán nagy lendülettel Kapolcsra hajtsunk, a keretes szerkezet és néhány presszókávé kedvéért. A Szigliget-vége táblánál emlékeztetem útitársaimat, hogy jó lenne ha produkálnának valami sztorit az úton, mert én írom a mai netnaplót, de aztán Hegymagasnál (7,3 km Szigligettől) megkérem őket, hogy inkább hagyják abba. Az elmúlt éjszaka öten aludtunk összesen nyolc órát. Azért Győrfi Katának még előadom régóta dédelgetett találmánytervem, a székely focikapu ötletét, ami ezért jó, mert ha két méterrel mellé lősz, még akkor is kapufa, nem is beszélve a pozitív nemzetpolitikai lehetőségekről, és amikor azt érzem, hogy nem csap tarkón gigantikus pénztárcájával, látom, hogy azért még nincs minden veszve.

Az utolsó napról írni azért jó, mert lehetőség adódik némi visszatekintésre. A tavalyi balatonszemesi kitérő soundtrackje számomra a Ha eljönnek a tornacipős fiúk volt (köszönhetően Nagy Gabi hitetlenkedésének), de szerencsére idén is felbukkant egy gyöngyszem. Alig telik ugyanis el néhány szigligeti nap, amikor kiderül, hogy Hartay Csabának abszolút hallása van. Egyetlen rövid dudaszó alapján megállapítja a parkolóban, hogy bizony a Darabokra törted a szívem is pontosan így kezdődik, és már dúdolja is a fúvósszólamot. Ekkor rájövök, hogy Hartay Csaba abszolút hallása csak egyetlen hangra vonatkozik, arra is csak egyszer. De nem baj, így is meghatározza az elkövetkező teraszos fröccsözés hangulatát, a tematikájáról már nem is beszélve, és nekem már ennyi is elég, hogy ez a dallam ne is menjen ki a fejemből a tábor teljes ideje alatt. És ahogy ezt leírom, most újra előjött, szóval ide is linkelem, nehogy már az olvasónak könnyebb napja legyen, mint nekem: 

Garacziék legendás tetőteraszos reggelijét ezúttal kénytelenek vagyunk kihagyni, és a presszó teraszára sem térünk vissza búcsúzkodni, kicsit olyan, mintha máris hétfő lenne. És amúgy is: most már újra a helyieké a terep. Nem mintha nem éreznénk otthon itt magunkat, de mégiscsak vendégek vagyunk. És igyekszünk jó vendégek lenni. A fenti mottó szerzője, a hosszú, rőt szakállú biciklis vendég ugyanis már feszengve áll a terasz szélén, egyik cigire gyújt a másik után, toporog és le nem veszi a szemét arról az asztalról, ami az övé. Csak húznának már el onnan, akárkik is azok. Hát nem volt elég egy hét? A falu lassan visszaveszi a teraszt, a főteret, kastélyt. A rőt szakállú végig sem szívja a cigit, amikor az asztal végre fölszabadul. Ez a presszóasztal nem tökéletes, ahogy a presszó és ahogy a világ sem az, de ezt ő is tudja. A presszóasztal billeg, a szék kényelmetlen, az árak magasak, és folyton a szemébe süt a nap a villanyoszlop mögül. De ez a presszóasztal most visszatért, visszakapódott, és a ez a presszóasztal most a világ.

Idén mi is visszakaptuk Szigligetet és a kastélyt. Erre az egy hétre ez volt a mi presszóasztalunk. Kicsit fehér, kicsit drága, kicsit messze van, kicsit inog az egész ügy, de gondoljatok bele: kikkel ültünk már ennél a mi asztalunknál.

Czinki Ferenc

Portréfotó: Oláh Gergely Máté
Cikkfotó: Győrfi Kata

 

 

József Attila Kör

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.