hirdetés

Dark vs. Emo

2008. október 18. - Illés Emese

Olyan masszív nyugalom ül ott, hogy a szervezetem nem bír ellenállni és kienged magából minden feszültséget. Csak sétálok, nézem a sírköveket, az emlékek lerakóhelyeit, és egyáltalán nem érzek szomorúságot. Ezért fotózom le. Haza akarom cipelni azt a békét, hogy otthonra is jusson belőle egy kicsi. A temetőben érzem, hogy mennyire magamra vagyok utalva ebben a világban, és ez az egyetlen hely, ahol ez nyugalommal tölt el.
hirdetés

Elegem van ebből az egész ’emo’-cirkuszból. Úgy értem, engem aztán nem zavar, hallgassák, csinálják, szarok rá. Egyszerűen az idegesít, hogy egy jött-ment kommersz stílust összekevernek egy majdnem harminc éves múltra visszatekintő, erős szubkultúra-teremtő, – és ami a lényeg – mondanivalóval rendelkező irányzattal! Mocskosul bosszant ez az egész! Évekig papoltunk furán néző embereknek, hogy mi az a dark, goth meg industrial, milyen zenéket és ruhákat takar, miről szólnak a dalszövegek, milyenek az emberek (korántsem olyan elvetemült barmok, mint azt hiszik róluk). Erre jön egy stílus a semmiből, amit felkap a tévé, mert sokkal egyszerűbben el lehet magyarázni, mint egy darkot, és onnantól kezdve rásütik mindenre, ami fekete, mert ők az emo szót már ismerik. És ha netalán újra megpróbálom elpapolni a különbséget, ennyit kapok: „Ja, de hát ez ugyanaz! Emós vagy, nem?” Régebben még jelentett valamit fekete ruhában vonulni, sötét zenéket hallgatni, legalább a konformisták bután néztek (most úgy beszélek, mint a South Park-gótok). Mára az utca átlagembere okos tévénéző lett, aki megtanulta, hogy létezik az emo, és butánnézés helyett boldog mosollyal éri a felismerés, ha egy fekete ruhás emberkét lát az utcán.
 
Utánanéztem én is ám, hogy még a felvilágosult tévénézőknél is felvilágosultabb legyek. Azt írja, hogy a 80-as években kezdődött, és a hardcore punkból fejlődött ki, aztán a 90-es évek közepén ez az indie-emo keveredés egy újabb hullámot hozott létre. Elmondom, amit én látok (bizonyára tele lesz prekoncepcióval): kurvára nem rohangáltak tupírhajú, anorexiás, feketére sminkelt fiúk a 80-as években, a fenti leírás – az anorexiásat leszámítva – a Cure rajongóira volt jellemző. Kérdezd meg egy mai ’cure-ostól’, hogy emós-e, és egy kiadós oltást kapsz az arcodba. Verekedés nem várható, ők ennél kifinomultabbak. Ha legalább egy pofont szeretnél, tedd fel ezt a kérdést egy ipari arcnak, lehetőleg egy Ministry koncerten, valahol a 3.-4. sor környékén. 90-es évek: könyörgöm, mi volt a 90-es években? A Depeche Mode rockosabb lett, az EBM túlélt, aztán a 90-es évek második felében meg büntetett a ’europop’, legalább is Európában. Az emót pedig már csak azért is Amerikából származtatják, és akkor ugye egy szavam sem lehet. Csak azt tudom, hogy én pont a 90-es évek végéig voltam tinédzser, és akkoriban egyféle feketeruhás embercsoportot különböztettünk meg (nem emónak hívták!). Jó, a black metál egy külön műfaj, ők is feketét hordanak, és én komolyan irigylem őket, hogy az ő feketéjüket valahogy senki nem keveri össze az emóéval. Lényeg, ami a lényeg: elhiszem, hogy valamiben az emo is gyökeredzik – csak hogy kiváltsak némi szimpátiát is -, de azt senki ne mondja már, hogy a mai kommersz emo már a 80-as években kint rohangált az utcán.
 
Berakok egy kis Cinema Strange-et és újra elkezdem a papolást. Az a baj, hogy nehéz úgy a darkwave/goth/industrial hármasról beszélni vagy írni, hogy egy gót vagy egy ipari arc bele ne kössön az emberbe. Szóval én csak arról fogok írni, amit itt belül érzek. Emberenként változhat kicsit, hogy ki mit lát benne, de remélem, hogy sikerül elkapnom a lényegét. Előrebocsátom, hogy összefoglalóan ’darknak’ fogom nevezni, és ide fogom sorolni a darkwave-et, a goth-ot, az industrialt, és sok egyéb mást is. Ha másnak magyarázom, a hovatartozást általában feketeruha-kompetencia és borús/melankolikus hangulat alapján ítélem meg. Talán ez így túlontúl leegyszerűsített, de nekünk, akik félszavakból is értjük egymást a szubkultúrán belül, gondolnunk kell a kívülállókra is. Bizonyos szemszögből kívülállóknak inkább mi számítunk. Ez sajnos főleg a kirekesztők sara.
 
Ha pár éve, még az emo eljövetele előtt írtam volna a fenti bekezdést, szereztem volna egy-két haragost a dark szubkultúrából. Ott bizony mindenki foggal-körömmel védi az érdekeit, és harap, ha egy kicsit is benézik a stílusát (lásd az ld50.hu „Benézték a stílusom” fórumát. Mi az az ld50? Én még egyszer az életben ugyan le nem írom, kérdezz meg onnan valami nálam okosabbat. A lényeg hogy sok ott a szélsőség, és már emók is vannak.) Most talán már vállvonogatva egyeznek bele, hogy a sorok között simán legótoztam magam. Régebben még talán vitáztak volna, hogy „ugyan, te miért vagy gót?”. Érdekes jelenség volt, amikor mindenki tagadta magáról a szubkultúrához való tartozását, valahogy ez volt az elfogadott. (Ugyanezt teszi ma az emo.) Még akkor is, ha az illető nem lépett ki az utcára fekete rúzs nélkül és hetente legalább egyszer fotózott temetőben. Azért hiányoznak az emo előtti idők. A mai viták már csak erről szólnak, és mindenki a saját sebeit nyalogatja. Ennek a kommersz szarnak köszönhetően kezd szétesni egy olyan, komoly múlttal rendelkező közeg, ami régebben az összetartásáról volt híres. (Persze, itt is voltak klikkek, Duranos-Depeses, satöbbi, de hát hol nincs egy kis sárdobálás meg „az enyém jobb, az enyém ortodoxabb’ vita?)
 
Ha most elkezdeném a méhektől, valószínűleg jövő hétig is blogolhatnék ide, meg teljesen felesleges húzás lenne, hiszen már annyian megírták előttem, sokkal jobban és összeszedettebben, mint azt én tenném most. Úgy döntöttem, hogy egyszerűen és kényelmesen linkeket fogok ajánlani, aztán megosztok egy-két saját gondolatot:
 
A rock horror-kabinetje – Zene.net: elég leegyszerűsítetten láttatja a dolgokat, és Mansontól elég sok dark emberke kap sikítófrászt, de azért rendben van. Kelemen Anett, alias Fjusha még szakdolgozatot is írt a dark szubkultúráról, ami becsülendő dolog, tekintve informatív mivoltát mind a zene, mind az egyéb meghatározó tényezők, általánosítások és összefüggések terén. Aki viszont nem akar ennyit olvasni, annak ajánlom még az ld50 ősatyjának, Damagenek, alias D4m4g3nek cikkét arról, hogy mit is jelent ’gothnak lenni, darknak lenni’. Terjedelmét tekintve ugyan rövidebb, de tömör és velős. És hogy egy ellenpéldát is felhozzak, avagy hogyan kell buta és sértő cikket írni egy témáról, íme a Magyar Hírlap példája 2004-ből.
 
Nem mondom, hogy a darkok között nincsenek címeres barmok, mert az bizony minden közegben előfordul. Például az a szerencsétlen, aki 1-2 éve meztelenül fotóztatta magát egy síron, és azóta visszafordítják a ’feltűnően feketét viselő’ fiatalokat a Kerepesi temető bejáratától. Egy jót sétálni sem lehet már, fotózni pláne, csak ha turistának tettetem magam. De a temetőgondnokságot sem értem: mi van akkor, ha gyászolok? Egyik kis barátnőm mesélte nemrég, hogy hosszú fekete szoknyában és bakancsban, de amúgy teljesen sminktelenül szeretett volna beljebb sétálni, és megállították az őrök, bevitték valami igazgatóhoz, aki sátánizmussal vádolta és kivitette a temetőből. A galád eretneket! Mi ez, inkvizíció? Miért nem ítélték mindjárt máglyahalálra?
 
Tudom, nehéz átlátni, hogy mi a jó a temetőkben, hiszen az az egészséges, ha valakit nem dob fel a látványa. Engem egyszerűen megnyugtat, ha ott lehetek. Több rokont is veszítettem el, és hétfőn beszámoltam arról, hogy már ért komolyabb fájdalom, nem is olyan rég. De nem tudom egyszerűen másképp látni, a szememben minden temető gyönyörű marad. Nem a halál miatt; nem ez az, amire bukok. Nem vagyok sem nekrofil, sem sátánista. Azt is írtam már, hogy szeretem a depresszív helyeket, zenéket, satöbbi. Egyszerűen nem tudom jól elmagyarázni. A Kerepesi temető a belváros legzajosabb részén fekszik, mégis: sehol nem tapasztalni olyan csendet. Talán még némelyik régi gyárépület tudja ennyire kikapcsolni az agyam zajközpontját. Olyan masszív nyugalom ül ott, hogy a szervezetem nem bír ellenállni és kienged magából minden feszültséget. Csak sétálok, nézem a sírköveket, az emlékek lerakóhelyeit, és egyáltalán nem érzek szomorúságot. Ezért fotózom le. Haza akarom cipelni azt a békét, hogy otthonra is jusson belőle egy kicsi. A temetőben érzem, hogy mennyire magamra vagyok utalva ebben a világban, és ez az egyetlen hely, ahol ez nyugalommal tölt el.
 
Ugyanezt érzem a zenékkel kapcsolatban. Sokan mondják, még a Depeche Mode-ra is, hogy lehangoló, érfelvágós. Nekik üzenem, hogy a DM-nél kevés felemelőbb zenekar jutott el a popularitásig. A legtöbb hasonlóan pozitív, melankolikusnak bélyegzett banda dalai el sem jutnak a nagyobb rádióadókhoz. Első hallásra borúsnak tűnik, de érdemes meghallgatni, hogy miről énekelnek. Azzal tudom talán a legjobban leírni, hogy a sötétből szólnak a dalok, de mindig a fény felé. Ezért annyira megkapó, ezért húz magával annyi rajongót, ezért képes annyira mélyen érinteni.
 
Talán már nem vagyok dark. A fekete ruhák mellé becsúszott néhány színes darab, a sminktechnikám megváltozott, és a zenéket sem eszerint osztályozom. Inkább már szakmai füllel próbálom hallgatni, ha nem nagyzolás ilyet állítani. Mégis otthon, a munkahelyen, vagy idegen közegben meglátják rajtam, hogy más vagyok, másabb mint ők és kérik, hogy magyarázzam el, miért érzik ezt. Megjegyzem, hogy ekkor szokott becsúszni náluk az emo kifejezés, amitől kettő perces merevgörcsöt kapok.
 
Ha a külsőségeket vizsgálom, valóban nem vagyok már annyira dark. De belül nem fogom kinőni. Gyerekes dolog, igaz? Én még mindig hiszek azokban a dolgokban, amikben pár évvel ezelőtt. Még mindig rajongva szeretem a régi zenéimet, és újra meg újra előhúzom őket. Rendszeresen hiányzik az a régi, dohos, borongós hangulat, ami a magasba emel. Nem, azt hiszem, soha nem fogom már kinőni ezt.

Illés Emese

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Csillus Csillus 2009-08-19 11:12

amíg most minden a zene és a divat körül forog, addig elfeledkezünk az igazi értékekről. azt hogy a fiúk elnőiesednek vagy másképp feminizálódnak, elfeledkezünk arról, hogy ezt a divat diktálja nekik és persze a média ahol terjesztik a sminkelt lányos fiúkat

tki tki 2009-07-01 09:26

Hogy engem mi bosszant, arról tudnék mesélni. Egyik kulturális izé védelme a másik nevében, aztán egy harmadik a negyedik ellenében és így tovább - röhejes. Világnézet? Útkeresés? Á, csak alapvető ösztönök kiélése. Hiszen azért forog az egész az úgynevezett zene meg az öltözködés körül. Különben más lenne a közös pont. Olvasókör, színjátszókör, repülőmodellek. :-) De nem, nyakig a híg akármiben... És művészeti portálon. De persze majd ott tartunk, hogy ez blog, bármi elmegy. És nemhogy a kultúra, de kinek kell a zene (bármilyen könnyűzene), mikor ott a zeneművészet? Csak a zeneművészetre különösen kevesen fogékonyak (és számuk viszonylag állandó), még a másban jó esztétikai érzékűek is. Pedig előélettől függetlenül tehetnének érte, mindenki jobban járna, a zeneművészetből különösen töményed árad mindaz, amiért a művészetre kíváncsiak vagyunk. Azt különösen imádom, mikor saját területükön szerzett tekintélyüknél fogva olyasmiket is megpróbálnak művészek vagy szerkesztők eladni, amihez semmit sem értenek. Az irodalmár inkább a betűkkel zenéljen, a szöveg maga zene(művészet)... :-)

Csillus Csillus 2009-06-30 08:32

Érdekes és igaz az a megállapítás, hogy fiús lányok sokkal jobban elfogadottak, szinte most már természetes, ellenben a lányos fiúk, akiknek a száma egyre jobban növekszik, több emberből vált ki elelnérzéseket. De vajon miért van ez? Mert homofób a társadalmunk? Nem hiszem, hogy köze lenne a homoszexualitásnak hozzá, mivel ezek a fiúk legyenek: emo grunge undergound vagy drum and bass zene képviselői, így érzik magukat teljesnek. A metroszexualitás is a mai kor velejárója, mivel a fiúk is törődhetnek többet az arcukkal, a testükkel és persze nem utolsó sorban a higénia is fontosabb lett. Itt csak annyit említek meg hogy egyre több tizenéves fiú szőrteleníti a lábát, mivel a mostani tinédzser lányoknak ez jön be. Ha már szőrtelenítésnél járunk: a fiúk is szőrteleníthetik magukat, pusztán már a higéniai okok mefontolása miatt, de a megjelenés miatt is fontos. A ruházat is egyre jobban az unisex fazonok felé halad. Elég sok helyen Budapesten unisex szoknyát is lehet már kapni. Én lány vagyok és nekem természetes szoknyát húznom nyáron, mivel sokkal szellősebb és nem melegszik rám nagyon. Ezért gondolom azt hogy fiúk is nyugodtan vehetnek fel szoknyát, nincs abban semmi kivetnivaló. Ugyanez a helyzet a nejlonharisnya hordásával is. Ha csak elmész a Margit-sziget körüli futópályára, egyre több fiún látni nejlonharisnyát a sztrecsnadrág alatt. Gondolom ők sem divatból, hanem kényelemből hordják. Nem hiszem hogy egy pasi harisnyát hord, attól ő már homokos lesz!