hirdetés

Délután az iskolában

2011. november 4. - Pályi Márk

Igen: az volt a megnyerő benne, hogy bár tisztában voltam vele, hogy minden szavában kételkedni kell, talán – pont emiatt – nem volt édesebb annál, mint kicsit mégis elhinni, amit mond. - Pályi Márk netnaplója.
hirdetés

M. adott a kezembe múlt héten egy kötetet – nem láthattam, honnan kapta elő, miért volt pont elöl nála… Persze ismertem, öt éve, amikor megjelent, én is megvettem (ő dedikálva kapta). A könyv előszavában Géher István László fölsorol néhány verscímet és azt írja: „Jegyezzük meg ezeket az egyelőre nem sokat jelentő címeket. Egyszer majd mindannyiunknak ismerősen fognak csengeni.” Ami engem illet legalábbis, ez bevált – ugyanis, amikor M. a könyvet elővette, rögtön odalapoztam, szagra megtaláltam, ahhoz a vershez, ami a legjobban tetszett annak idején, s (ez az egyik, ami G. I. L. fölsorolásában szerepel) akkor még nem sokat jelentett – most pedig milyen ismerősen csengett!

Az osztályteremben víziószerű
Takarítónők sepertek,
A táblán valami írás,
Járkáltam fel-alá a folyósón.

Közönnyel lep mindent a krétapor,
Ajtó csapódik valahol,
Egy matekkönyv itt felejtve,
A sarokban fél pár cipő.

A mosdónál kicsit megálltam,
Itt nagy béke, templomi félhomály van,
Csak a húgy ragyog.

Ez a Délután az iskolában című vers, Konrád Áron Mostanában című 2006-os kötetéből. A szerző mostanában, úgy látszik, inkább fest, a képeiből egész albumnyi lelhető föl a Facebookon.

Szóval ezek a jó budai iskolák. Ő a Toldyba járt, ott talált rá (nyilván – máshogy nem lehetett) G. István László mentortanárára; nekem ugyanez a Majorban Lázár Juli volt. (Mondjuk, a részemről ő talált rám, úgyhogy lehet, hogy náluk is fordítva volt, igaz is.) Csakhogy én sosem hittem annyira azoknak a „felnőtteknek”, akik a „műveimet” (akkor még voltak…!) készséggel kielemzik, úgyhogy kicsit nagyobb maradt köztünk a távolság – mármint szakmailag. (Talán azért is, mert a szakmai közösségieskedéstől irtóztam – talán – mindig is a legjobban. Tanítvány-alapon már sokkal szívesebben barátkoztam, s amikor először voltam Juli zuglói óriáspaneljében, időre az lett nekem a kánaán – maga a kifejezés, ahogy hívtam, „óriáspanel”, grandiózus otthonosságot kívánt kelteni.)

Szóval ezek a jó budai iskolák. Talán az volt benne a jó, hogy az ember a saját birodalmának érezhette. Noha innentől csak a magam nevében beszélhetek. Ahogy kiskoromban Varsóban neveztük el a diplomata lakótelep különféle zugait – s, ugyebár, aminek nevet adunk, az már… –, kamaszkoromban az iskola épített (és természetes) környezete jelenítette meg ezt. Fölfedezésre váró rés(z)ek, amikről idővel gondoskodni is akartam már. Amikor a húgy ragyogott a folyosón, midőn megszüntették a pissoire-ok önöblítős rendszerét, felhívást helyeztettem ki a gazdasági irodával, hogy erre figyelmeztessék diáktársaimat is. Abban az időben már „bármit” megtehettem az iskolában, vagyis végre megkaptam a minimumot, ami jobb helyeken mindenkinek járna: polgárnak érezhettem magam – miután egy elmérgesedett pitiáner konfliktus után sorban álltak a tanárok az igazgatónál, hogy engem nem lehet kirúgni.

De még évekkel korábban, 1999 októberében találtam egy üres szekrényt, a 43-ast. Kicsit távolabb az osztálytársaimétól. A magam részéről hamar em is gráltam, és áthívtam A.-t is, akinek épp abban az időben hagyták abba az osztálytársaim a gyepálását, de még kicsit tartott. Amikor másfél évvel korábban, hetedik félévkor A. az osztályunkba érkezett, nem voltunk sznobok, és nem úgy néztünk rá, mint Molnár Ferenc ükunokájára, hanem mint problémás gyerekre, akit nem kell elfogadnunk. Noha rám is így tekintettek, ebben mégis benne voltam én is. De volt ennek talán egy súlyosabb oka is. Már gyerekkorában „szégyenbélyeget” égetett rá, hogy meghalt az anyja. Azzal is szembe kellett néznem minden alkalommal, amikor vele találkoztam, hogy az enyém nem halt meg. És ez micsoda különbség. (Amikor az egyik osztálytársunk bedühödött rá, és azt mondta: „Az anyád!”, ő azzal válaszolt: „Azt már kilőtték, próbálkozz mással…”) Azt is mondhatnánk, ő maga volt a veszteség. Talán ezért is volt a legelejétől valami leküzdhetetlen bűntudatom vele. És ezért kezdtem elfogadni, aztán megszeretni is az állandóan piszkálódó modorát. Úgy emlékszem, én voltam az első, aki a nevét, az ő kérésének megfelelően, nem a hivatalos magyar formájában, hanem angolosan-archaikusan kezdtem írni.

De hogy mennyire nagyon elfogadtam és szerettem, azt csak most érzem igazából, amikor ezt írom. Már évek óta Angliában él és igen naprakész iparágban helyezkedett el. Azonban még tíz évvel ezelőtt kirúgták az iskolából, nagyjából pont abban az időben, amikor legálissá vált a szekrényünk, és kulcsot kaptunk hozzá. A. Máris szomszéd modorára játszott rá a legjobban. De azt is imádtam, amikor a fogaskerekű töltése mentén dohányozva meggyőződésesen állította, hogy négyszáz oldalas könyvet ír Hitlerről, amiből már nyolcvan oldallal elkészült – s borzadozva kérdezte, miért hitetlenkedem. Igen: az volt a megnyerő benne, hogy bár tisztában voltam vele, hogy minden szavában kételkedni kell, talán – pont emiatt – nem volt édesebb annál, mint kicsit mégis elhinni, amit mond.

Addig volt nekem ilyen víziószerű, hugyos templomi félhomály az iskola igazán, amíg A. a szekrénytársam volt. Ha az osztálytársunk marad, bizonnyal nem rúgják ki – kilencedik elején azonban átment a szomszéd osztályba, ahol az osztályfőnök nem viselte a nehéz gyerekeket. Az elválásunk után egy-két évvel a Fény utcai piac zebrájánál pillantottam meg legközelebb – „Mit csinálsz? Hát nem látod, hogy az autó az erősebb?!” – ripakodott rám, amikor, az ottani zebra szokásainak megfelelően, a piroson is úgy mentem át, mintha zöld lenne, s az ő hangja közvetlenül az autódudát követően harsant föl a másik oldalról.

Fél évvel a közös szekrénykedésünk vége előtt, azon az estén, amikor először aludtam B. Marcinál, aki az egész kamaszkori „művészetem” középpontjában állt, s így ez az este a kamaszéletem fordulópontjaként vésődött be az akkori „kánonomba”, a késő esti 56-os villamoson A.-val együtt utaztunk két megállót. „A., van csajod?” – kérdezte Marci. (Abban az időben engem már nem szívattak ezzel.) „Van” – felelte ő. „Na, és hogy hívják?” – szívatta tovább Marci. „Andrea” – vágta ki rá fahangon A. Majd kisvártatva megszólalt: „Viccelsz? Egy ilyennek, mint én?” Kábé ezért szerettem: mert ő – ebben a kasztráló tébolyban, amit magunknak és egymásnak gyártottunk le ott – be bírta mondani, hogy „Andrea”.


Pályi Márk

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.