hirdetés

Deregula és műfogsor

2008. június 19. - Csordás Gábor

A vidéki könyvkiadás feltámasztásának terve persze régi nóta volt, a kádári restauráció egyik engedékenyebb pillanatában rövid időre létre is hozták a Magvető helyi fiókját Pécsett, Jelenkor-Magvető néven, de aztán hamar véget vetettek ennek a vircsaftnak. Ám maradt a bolha a fülben -- a méz emléke a madzagon --, és valahányszor elmentem a Pécsi Napló Irodalmi Kiadóhivatal rogyadozó téglaépülete előtt, nekem is eszembe jutott, de jó volna kuglert venni.
hirdetés

Mostanában tizenöt éves a Jelenkor Kiadó. Igaz, a cégbejegyzés dátuma november 12. -- de hát akkoriban ilyen lassan dolgoztak cégbíróságok: 1993 a gründolások éve volt.

      Mulatságos volna, ha itt most elmesélném, hogyan képzeltem el akkor a kiadó jövőjét. Csakis a jövőjét, hiszen a jelennel kapcsolatban nagy illúzióim már nem lehettek. 1989 óta adtunk ki könyveket a folyóirat mellett, és mindjárt az elsőkkel hatalmasakat buktunk. Tadeusz Konwicki fanyar humorú politikai szatíráját, a Kis apokalipszist például hétezer példányban nyomtuk ki. A nagy könyvterjesztő hálózatok utolsó napjaikat élték, az eladhatatlan könyvekkel telezsúfolt könyvesboltok pangtak az ürességtől, csak az utcai könyvárusoknál volt forgalom, ők viszont, tisztelet a kivételnek, mihelyt kissé megszedték magukat, más vállalkozásokba pumpálták át a pénzt, majd csődöt jelentettek. 1993-ban még négyezer eladatlan példányunk volt a Konwickiból, és sokáig hurcoltuk raktárról raktárra, míg egy szívességből kapott ideiglenes tárolóhelyen, a múzeum pincéjében meg nem penészedett az egész.
       Szerencsére a nyomda is olcsó volt még, így az a hárommillió forint, amit a folyóirat a könyvkiadás beindításához a minisztériumtól kapott, éppen elég volt tanulópénznek. Nagyjából 1993-ra fogyott el, amikorra már mi is rájöttünk, hogy "a normális piaci viszonyok kialakulása" nem okvetlenül a jövő hétre várható.
      Az egész valamikor 88-ban kezdődött, az Ágh Attilla vezette ún. deregulációs munkabizottságban, amely naiv fantaszták és céltudatos kalandorok tarkabarka gyülekezete volt. (Magamat, így utólag, az eredmény felől tekintve az előbbiek közé számíthatom, habár, mi tagadás, inkább az utóbbiak közé tartozónak szerettem volna hinni magam, egy Troppauer Hümér-szerű virágnak, mely gyökereit a rendszer repedéseibe fúrva bontogatja az omladozó falat.) A vidéki könyvkiadás feltámasztásának terve persze régi nóta volt, a kádári restauráció egyik engedékenyebb pillanatában rövid időre létre is hozták a Magvető helyi fiókját Pécsett, Jelenkor-Magvető néven, de aztán hamar véget vetettek ennek a vircsaftnak. Ám maradt a bolha a fülben -- a méz emléke a madzagon --, és valahányszor elmentem a Pécsi Napló Irodalmi Kiadóhivatal rogyadozó téglaépülete előtt, nekem is eszembe jutott, de jó volna kuglert venni.
       Most viszont, 88-ban, a deregulás diskurzustól felbátorodva, el is kezdtem nyomulni ezirányban a minisztériumban. Akkoriban lett tele pipázó úriemberekkel, ami nagy változásnak számított a korábban ott tanyázó népiesch bolsevikokhoz képest. Az ő segítségükkel a következő évben meg is kaptuk a Kiadói Főigazgatóság engedélyét (nem sok engedélyt adhatott ki a továbbiakban, hamarosan megszüntették), sőt nem várt ráadásként a fentebb említett hárommillió forintocskát az induláshoz, ami nagy pénz volt akkoriban. A szisztéma ismeretében biztosra vehető, hogy ehhez helyi garancia is kellett, valószínűleg a megyei tanács elnökhelyettese, Takács Gyula vállalt kezességet értem, az egyetlen becsületes pártállami hivatalnok, akit ismerni volt szerencsém.
       Az első szabad helyhatósági választások után aztán egészen másfajta hivatalnokokkal hozott össze a sors. A Jelenkor folyóirat a megyei tanács intézménye volt, ilyenformán a megyei önkormányzat örökölte meg, melynek kulturális alelnöke az a K. Csaba lett, ha jól emlékszem, a Kisgazdapárt színeiben, akit sajna én ütöttem el attól, hogy az SzDSz pécsi polgármester-jelöltje legyen. Képzelheted, kedves naplóm, hogy ezek után milyen olajozottan működtünk együtt. Két súlyos kifogás merült fel a munkám ellen minduntalan. Az egyik, a könnyebben kivédhető – ó, áldott hárommilliócska! –, hogy a folyóirat fenntartására kapott pénzt könyvek kiadására pocsékolom el. A másik, hogy rendszeresen fumigálom a megyei intézetek igazgatóinak birkagulyás-fogyasztással és pincelátogatással összekötött értekezleteit. De volt egy másik, titkos okom is arra, hogy kiszabaduljak az intézményi lét édes kötelékéből. Egyre kevésbé jöttem ki a helyettesemmel, Csuhai Pistával. Lényegében az agyára mentem a folytonos újításaimmal. Érzékeny, lelkiismeretes, kiváló szerkesztő volt – most is az --, de nem óhajtotta megváltani a világot, legalábbis nem az én instrukcióim szerint. Ezt többször meg is mondta nekem, de beletelt néhány évbe, míg elhittem, hogy ilyesmi lehetséges. Így aztán 1993-ban boldogan hagytam rá a folyóiratot.
      Az egyeztető tárgyalások hónapokig tartottak. Éppen túl voltunk a legzaftosabb privatizációs botrányokon, egy magánvállalkozás kioperálása egy megyei intézményből igen kockázatos vállalkozásnak tűnt, mindenki frászt kapott tőle a hivatalban, a közgyűlés kurucai árgus szemmel figyeltek. Szerencsére sokan szerettek volna már megszabadulni tőlem, H. Jánosban, a kultbiz. akkori elnökében pedig őszinte segítőkészség is volt.
Aztán a Jelenkor Kiadó kiadott ötszázötven könyvet, és pályára állította a magyar irodalom mai középnemzedékét. Néha eltűnődöm, kedves naplóm: nem volt még elég?
    Mary Zsuzsi a tévében tegnap műfogsorragasztót reklámozott. Ez nagyjából rendben is van.

Csordás Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.