Deres fű. A hónak nyoma sincs. Sál. Utálom a sapkát. A plakáton: „ha napsütésre szomjazik”. A lakótelepi reggel szürke. Odalent avar, de a fák lecsupaszodtak, szinte minden ruhát lecibált róluk a szél. Csontkezek. Csontváry cédrusa. Pécsről fölhozták a Galériába. Melyik képet is? A csúf áruház teteje fölött barlangos felhő. Ki néz föl - reggel, siettében - az égre? Az aluljáróból hiányzik a kedvenc hegedűsöm. Mindig Bachot játszik. Mellette egy nagyon szelíd, szépszemű kutya. Nem bírok pénzt adni nekik. Mindig eltervezem, hogy egyszer összeszedem a bátorságom, és kifaggatom. És adok egyszerre egy ezrest. De hogy adjak pénzt valamiért, amit azért becsülök, mert olyan természetesen szép, mint a reggel? Szép és riasztó. Min múlik, hogy ki kerül a hangversenypódiumra? Néhány hónapja kedves arcú, idősebb nő is ácsorog mellette, mintha rendszeresen ételt, kávét vinne neki és a kutyának. Talán mást nem is tud játszani, mindig ugyanazt a Bachot.
          Egy időben versengtek a vak emberrel, aki nem vak. Viszont nemzetiszínű szalag van a kalapján, ugyanaz virít a szintetizátoron, szól a Székely himnusz vagy a Nem csak a húszéveseké a világ. Ő a hangosabb.
          A bent álló metrón már állóhely sincs. Az ablakon fehér graffiti. Kivehetetlen. Mit akar közölni, aki nem közöl semmit? Lehet, hogy ez is csak a dada utánérzése? Körülöttem Nemzeti Sport, Blikk, egy-két színes magazin. Egy szemüveges, harmincas férfi állva alszik. 7.25.
          Nagyon sok ember nagyon álmosan munkába megy. Végre egy piros sál! Különben mindenki szürke-fekete.
          Váltig nem értem, hogy került Magyarországon a legnépszerűbb könyvek közé az 1984. A legkeserűbb könyv, amit valaha olvastam. Orwell rejtélye. A korai regények férfihősei (A fikusz és az Antikrisztus, Burmai napok) nagyon hasonlítanak Winstonhoz. Nyilvánvaló önéletrajzi elemeket hordoznak. Attól azonban, hogy a valóságba ágyazódnak, és tétován tiltakoznak az adott társadalmi rend és a számukra befolyásolhatatlan környezetük ellen, mintha hiteltelenné válnának. Idegesítőek. Mitől elviselhető, sőt kívánatos ma a „negatív utópia”?
          Ugyanígy nem értem, miért nem emlegetjük többet Bradbury Marsbéli krónikáit. A Fahrenheit jelen van. A líraibb, mégis keményebb írás mintha feledésbe merülne.
          Moszkva tér. Az igazi. Lényegesen bonyolultabb és állandóbb, mint a film. „Készüljön a téli örömökre”. „Telefonlelkigondozás” (sic!). „Zorro, az ismerős hős”. Itt mindig történik valami. Az „egyik énem-másik éned” műalkotásból mindig más betű hiányzik. A Gomba mindig eggyel rondább. A tepertős pogácsa jobb.
          Nincsenek árusok. Ma hajléktalanok is kevesen. Idén hányan fagynak meg a szemünk láttára? Egy tanítványom megkérdezte: de mit csináljunk? Vigyük őket haza?  A „metafizikai szakmunkás” keze/kesztyűje mellett a szökőkút, mint egy orrára állított sündisznó. A nyári kertben a süni majdnem nekem szaladt. A vén birsfa alatt lakik egy egész süncsalád. A sünpapa pontban kilenckor vadászni indult. Nyílegyenesen a kamra felé vette az utat, ott ültem én, mert én meg minden nyári este csillagokra vadásztam. Aztán a fal mellett visszasurrant, a kutat vette célba. A birs alatti bozótban éktelen csörgés-zörgés. A kicsik és a mama ott motoztak. A szomszéd padlásán egy nyestpár lakott. Az akácfán harkály. De legközelebb a mókás levelibéka került hozzánk. A fiam csak erőpróbálgatásból elmozdított egy sziklakerti nagy követ, alatta rémülten lapult a békakirálylány. A követ gyorsan visszaraktuk: korai még a lagzi.
          Kitanítottam magam. Ez lopás G-től. Belém ivódtak a szavai. Élni tanultam tőled, tanár úr, és a legjobb, amit tehetek, hogy tőlem telhetően továbbadom.

Lázár Júlia