hirdetés

Dominó

2015. február 7. - Park Könyvkiadó

Legfőbb gondom, hogy vajon sikerült-e eltalálnom vagy legalább megközelítenem azt a "pezsgőfürdő-hatást", amit egy dán kritikusa tulajdonított Iselin C Hermann szövegének, és joggal. Mintha jó játék lenne neki az írás, játszik a szavakkal, az idősíkokkal, és szereplői, főleg kaméleonszerű férfi főszereplője identitásával. – A Park Kiadó szombati naplóját Kertész Judit műfordító írta.

hirdetés

Visszakaptam Tönkő Verától legutóbbi fordításom, Iselin C Hermann, dán írónő Dominó című könyvének szerkesztett kéziratát. Milyen jó, hogy van egy szerkesztő, aki fogékony ezekre a különleges, északi szerzőkre! Ismeretségünket is Karen Blixennek, az extravagáns bárónőnek köszönhetjük. Vera már akkor beválogatta A hajósinas meséjét egy Park-antológiába, amikor egyébként itthon még senki sem ismerte a nevét, vagy legfeljebb azt hitték, hogy egy szép, szőke hollywoodi színésznő a Távol Afrikától című filmből. Az extravaganciától szintén nem idegenkedő Iselin C Hermann, aki egy híres műkereskedő família sarja (még a keresztnevét is egy antik porcelánkészletről kapta), pályáját kötéltáncos utcaszínészként kezdte Párizsban, csak ezután keresett új önkifejezési formát magának, méghozzá meglehetős sikerrel: levélregénye, az Expressz ajánlott! bejárta az egész világot.


Még nem nyitom meg a fájlt, próbálom kitolni a szembesülés pillanatát, amikor majd szemem elé tárul a csatatér, mely számomra sajnos korántsem az az izgalmas "szövegtérkép", aminek Vera nevezi keddi naplójegyzetében, legfeljebb valamiféle rejtélyes szabásminta.

Halogatásra kitűnően megfelel, hogy átnézzem, kijavítsam és elküldjem a hétvégére ígért fordítást az idei könyvfesztiválra meghívott elsőkönyves író kötetéből. Szellemes szöveg, úgy tűnik, szerzője nem a divatos dán kreatív íróiskola neveltje, nem is azt a kilúgozott minimalista prózát műveli, amitől úgy el tudok kedvetlenedni. Némi iróniát is érzek benne az utóbbi időben elharapózott skandináv krimi műfaja iránt.

Aztán letöltök egy új programot, hogy meg tudjam nézni Roy Anderson filmjét, a már címében is abszurd Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésrőlt, ez lesz a következő munkám. Szerencsére feliratos, azt sokkal jobban szeretem, mint a szinkront.

Az úszásról és a rendrakásról a szekrényben leteszek, de a piac tényleg nem maradhat el, üres a fridzsider...

Csodálatosan ragyog minden a piacon ebben a verőfényben, hiába van hideg, tavaszérzetem támad. Józsinál összevásárolok mindenféle zöldséget csak úgy, találomra, nincs konkrét elképzelésem, majd lesz belőle valami. A világszép Szempillánál, akit talán Dórinak hívnak, megveszem a már nem háztájinak hirdetett, de szép sárga (kurkuma?) csirkét, és kezd kirajzolódni előttem a kényelmes hétvégi húsleves képe.

Amíg a húsleves (gyöngyözve) fő, végre hozzálátok. Dominó. Megnyitom a szabásmintát. És lőn. Agresszív nyilak, buborékok, pöttyök, a margón minden nyílhoz három sor szöveg, dátum, név, anyja neve. Nem vagyok ódivatú, sem technikaellenes, legfeljebb kis időre változom azzá, amíg rájövök, hogy ez a rémisztő látvány nem azt jelenti, hogy a szöveg úgy rossz, ahogy van.

Legfőbb gondom, hogy vajon sikerült-e eltalálnom vagy legalább megközelítenem azt a "pezsgőfürdő-hatást", amit egy dán kritikusa tulajdonított Iselin C Hermann szövegének, és joggal. Mintha jó játék lenne neki az írás, játszik a szavakkal, az idősíkokkal, és szereplői, főleg kaméleonszerű férfi főszereplője identitásával. Szokásához híven egy csavart is elrejtett a történetben, ami miatt a személyek pontos megnevezésének különös jelentősége van a regényben. A mi nemileg semleges harmadik személyű névmásunkkal ez különös nehézségekbe ütközik. Ehhez jön még, hogy a párbeszédet sem jelöli írásjellel, tehát valahogy a szövegben kell elrejteni az elképzelt gondolatjeleket, és stílusával érzékeltetni a beszélőt. Azonosulni vele. Számomra egyébként az ilyen mutatványok teszik érdekessé ezt a szakmát. Ez persze nem mindig sikerül, de ha igen, akkor olyan szavak és kifejezések törnek fel valahonnan a tudatom mélyéből, amelyekről eddig nem is tudtam, hogy tudom.
A látszólag könnyedén felvázolt, nagyon is komplikált, töredékes történet szereplői közül, ki tudja miért, nekem az egyik mellékszereplő, egy bohókás idős hölgy, az „ádáz öreglány” stílusa feküdt a legjobban. Alighogy a szívrohama után kiengedik a kórházból, már azon jár az esze, hogy milyen évjáratú vörösbort igyon, és hogyan fogadjon fel maga mellé egy fiatal, jóképű, és szórakoztató ápolót. „Esőben osztrigát kell enni. És hozzá pezsgőt inni”, mondja, ami ismét az öreg Blixen bárónőt juttatja eszembe, aki élete vége felé, negyed gyomorral már csak ezeken élt.

Örülök, hogy miután végül sikerül eligazodnom a szabásmintában, kiderül, hogy nem is olyan vészes a dolog. Persze azért itt-ott virít néhány sárgával jelölt szörnyszülött, ami mellett nemcsak Vera nem tudott elmenni, nekem is fejtörést okoz, vajon mit is akarhatott a belőlem beszélő szerző... De szerencsére nem sok ilyen van. Hétfőre kész leszek vele, ahogy ígértem.

Kertész Judit

Park Könyvkiadó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.