A csábítás, hogy jelen feljegyzéseket a Duna forrásától kezdjem, elég nagy. Első feladat: a vágyat leküzdeni. Második feladat: nem elveszni a családtörténetben.

 

Persze, elég hülye voltam, amikor azt hittem, ezzel a névvel megúszhatok egy ehhez hasonló hajóutat családtörténet nélkül. A vicc az, hogy ennek ellenére nem a névadó, apai ág rántott magával a családi őstörténetbe, hanem a jóval németesebb Schmehl-vonal, anyai nagyapám ugyanis – aki, tősgyökeres hartai svábként, némettudásának köszönhetően tudott elhelyezkedni a DDSG-nél – történetesen pont ennek a dunai sétahajónak volt a kormányosa közel tíz évig, a hetvenes évek elején (ld. a mellékelt fotót). Persze, hogy születnek a legendák: a hír "kipattanása" után néhány nappal egy MTI-től származtatott hírben már kormányos helyett kapitányt olvasok, remek, Bukarestből már úgy fogok hazajönni, hogy nem is a nagyapám, de én voltam a Theodor Körner kapitánya, sőt, valójában én vagyok Theodor Körner. Mit jelent nekem mindez? Egyelőre nem túlságosan sokat. Illetve mégis: otthon érzem magam a hajón.

 

A fedélzeten a szokásos nemzetközi egyveleg, itt egy marokkói énekesnő, ott egy román színész, balra egy argentin táncos, jobbra egy kameruni dobos, és azt mesélik, hamarosan a mexikóiak is csatlakoznak. Teljes fejetlenség.

Én elvileg mint khöltöő kaptam meghívást erre a hajóra, ami még nem tudom, mit jelent, ezt a feljegyzést már a harmadik napon írom, elvileg reggel lesz végre egy megbeszélés, ahol kitaláljuk, mit is értsünk közösen Költészeti Maraton címen. Csak az utolsó pillanatban szóltak, hogy kellene hoznom kortárs magyar költőket lehetőleg angol és / vagy francia fordításban, volt is rohangálás, szerencsére meg tudtam szerezni néhány példányt a JAK "Hide and seek" című angol antológiájából, és Tóth Kriszta honlapjáról van néhány francia szöveg is. Az idő rövidsége miatt zsigerből dolgoztam, amikor a bemutatandó költőket ki kellett választani: két nő és két férfi, Tóth Kriszta, Karafiáth Orsi, Kemény István, Térey János – a kortárs magyar költészet nagyköveteként egyelőre velük kezdek, aztán a budapesti állomáson lehet, hogy felveszek néhány szótárat, és csinálok mondjuk Győrffy Ákos és Bajtai András-fordításokat is. Szerencse, hogy a "Hide and seek" szövegei tényleg jók, jól vannak kiválogatva, és szépek a fordítások. Szalay Marianna, a Nemzeti Színház színésze lesz a segítségemre a versek elmondásában, azt hiszem jól fognak állni neki a szövegek, mindenesetre nagyon bírjuk egymást, szeretek nőkkel együtt dolgozni, egy nyelven beszélünk. (Pl.: "A szerb hegedűs igazi balkáni szépség, szinte látod, ahogy szerelmi bosszúból az egész szomszéd falut felégeti.")

 

Amikor Bécsben felszállunk a hajóra, lassan feldereng bennem, hogy itt minden másképpen lesz. Úgy értem, a Dunáról nézve minden város egészen másképpen néz ki. Bécs sem kivétel. A Nordbrücke fölött nem sokkal vagyunk kikötve, innen csak zöld dombok látszanak a városból, és föléjük magasodó felhőkarcolók, tévétorony, miegymás. Sötétedés után a legszebbek. Aztán amikor elindulunk másnap, meglepve nézem, hogy Bécs összes Duna-hídja milyen fiatal, milyen randa. Bezzeg...! kiáltok fel magamban, és a mellettem álló baszk költőnőnek rögtön elkezdek a budapesti hidakról fuvolázni. Róla később még lesz szó. Izaskunnak hívják, és tetkó van a csípőjén. A pólóján meg egy zombi-mikiegér.

Indulás előtt az első estén azonban még az osztrák partner megtisztel minket egy végeláthatatlan valcer-koncerttel, hegedű, zongora, cselló, egy-két-hár. Ahogy ülök és hallgatom ezt az agyoncukrozott, mozartkugeln (vagy inkább johannstrauss-strudel) ízű "muzsikát", nem tudom megállni, hogy ne idézzem magamnak (s így az Olvasónak is) Esterházy Duna-könyvét, ami itt figyel a hátizsákomban. Persze, hogy a "Hahn-hahn grófnő pillantása" címűről van szó (az ebből vett idézeteket ezentúl csak HH betűvel jelölöm). Harmadik feladat: Esterházy könyvét igyekezzünk olvasni az út során, és nem újraírni. De lássuk az idevágó passzust:

"Bécs mindig is az akarat viharos hiányaként volt leírható. A legyintés városa. Ach, Bécs... valcer... kávéház... könnyű lány... rántott csirke... fiáker... parlamenti botrány." (HH96.)

Pontos megfigyelés. Hamar menekülök. Lehet, hogy egy albán klarinétosnak mond még valami újat ez az úri tötymörgés, de magyar fül ezt ki nem bírhatja, legalábbis az én fülem nem, ráadásul mivel csak a bor van ingyen, a narancsléért meg fizetni kell, félig részeg is vagyok már, s azon gondolkozom: ez a zene csak úgy élhető túl, ha az ember közben egy fényes bálteremben valcerezik rá, vagy veszekszik, vagy szerelmeskedik, vagy éppen válik ("Válás hegedűszóra", egy elfelejtett Herczeg Ferenc-regény), egyszóval él.

 

Másnap ébredés fejfájással, tizenegykor végre nekimegyünk a Dunának, át Bécsen, ami innen nézvést modern épületek sokasága inkább, mint a Monarchia egykori fővárosa, gyönyörű szélkerekek a külvárosokban (ezeket látva mindig arra kell gondoljak: nem ők állnak a belebetonozva a tájba, hanem a táj az, ami rajtuk függeszkedik, mintha egy óriási léghajó légcsavarjai lennének), egyszercsak elhalad mellettünk egy csodálatos buddhista sztúpa a parton, hm, nekünk hol is van sztúpánk Magyarországon? Valami eldugott vidéki városkában...

A következő megállónk Hainburg, álmos, vasárnapi osztrák városka, takaros és tiszta, a partmenti vonat mintha a régi városfalakon futna végig, de lehet, hogy tévedek, az mindenesetre tiszteletet parancsoló, hogy a parton egy akkora épület szolgál kultúrpalotaként, amibe négyszer beleférne a pesti Trafó: láthatólag egy régi gyárból alakították át ezt is, erre utalnak a belső terek vasoszlopai és a neve: Kulturfabrik. Ide érkezünk este, ahol Richard Martin marseille-i illetőségű színész és rendező, az egész Odisszea megálmodója tart költői estet egy görög zongorista kíséretével. A közönség egyrészt mi vagyunk, másrészt a városka lakói, jól nevelt és kulturált osztrák közönség, láthatólag hálásak minden felfordulásért, ami kicsiny városukat felrázza valamelyest.

 

 

Richard csillogó szemekkel, hol üvöltve, hol nyüszítve, hol suttogva, hol monoton hangú sámánként szaval a költészet hatalmáról, az isteni anarchiáról, és a szeretetről. Richard egyébként színpadon kívül (is) olyan, mint egy frissen választott szépségkirálynő: amint kamerát lát, pavlovi reflexként megindul benne az egész projekt PR-szövege, a kölcsönös megértéstől kezdve a kultúrák közötti párbeszéden át a művészet mindenható erejéig, és ez valahol tiszteletreméltó. Hogy a pasas őrült, ehhez nem fér kétség, ahogyan ahhoz sem, hogy egy ilyen projektet összehozni épeszű ember nem is képes.

Két tanulsága van az estének: először is az, ahogyan Richard az anarchiáról beszélt az est során, sok mindent megmagyaráz abból, ami a hajón zajlik. Információk és félinformációk dzsungelében kell előrehaladnunk, mint a bozótharcosoknak, de a dolgok minden megtett kilométerrel tisztulni látszanak. A hajóra visszamenet Izaskunnal arról beszélgetünk, hogy Richard előadása a költészeti kiáltványok nagy francia tradíciójához kapcsolódik, és milyen kár, hogy ebben a formájában, hatalmas romantikus hévvel és egy cseppnyi önirónia nélkül előadva legutoljára a két háború között volt tulajdonképpen igaz és érvényes. Ma már... én például ha a Dunára gondolok, nemcsak a természeti szépség, meg a Monarchia jut eszembe, meg Kossuth magyarosan utópista terve a Dunai Konföderációról, hanem például az is, hogy a folyó budapesti szakaszán egykor dinnyehéj helyett emberi hullákat vitt a víz.

Hallom, hogy Szigligeten azt rótták fel nekünk, a Telep Csoport költőinek, hogy nem vagyunk elég radikálisak: de mi a radikalitás? Hit valami egyedül üdvözítő, nagy elbeszélésben. Hogy mi nem akarunk magunknak ilyeneket gyártani, talán ebben állhat az "új spleen", ami szintén felmerült velünk kapcsolatban...

Lassan arra is rájövök, miért van az, hogy a legjobban Izaskunnal értjük meg egymást itt a hajón: a baszk legalább annyira reménytelenül elveszett nyelv a sok újlatin monstrum között, ahogyan a magyar – és talán az ETA, talán a Franco-rendszer miatt, pontosan érti, amikor azt mondom neki: "Közép-Európa tele van szarral. Mármint, történelmileg értve a dolgot." S ezért nehéz nekünk némi szívtáji szorítás nélkül nézni, amint egy francia színész a költészet hatalmáról szónokol.

De aztán este felállítják a színpadot a hajón, és a világ minden tájáról összecsődített zenészek elkezdik a koncertet. Sajnálom, hogy közben nem látjuk a tájat, talán be kellene üzemelni egy nagy reflektort, mert Hainburg tényleg gyönyörű zöld dombok között fekszik. Emlékszem, anyám mesélte, hogy amikor ők utaztak nagyapámmal a Körneren, éjszaka a hajóreflektorokkal mutogatták nekik a látványosságokat.

És a marokkói énekesnő hangját hallgatva már arról beszélgetünk Izaskunnal, hogy a népzenével kapcsolatban soha nem merül fel az igazság kérdése: egy arab ima-ének minden időben igaz, mert éppen annyi fájdalom van benne, mint boldogság.

 

[Részletek a Duna-hajóról és a költészeti projektről]