mókuskerék  

 

A rózsaujjú hajnal még Hainburg zöldellő dombjai között talál minket, ahol egy végeláthatatlannak tűnő megbeszéléssel kezdjük a napot a Költészeti Maratonról, ami leginkább csak arra volt jó, hogy újra kipróbáljam a Kulturfabrik udvarán felállított interaktív szobrot (értsd: óriási, dizájnos mókuskereket), majd az utolsó percekben Mariannával eldöntsük, hogy bevállalósak leszünk, és mi fogjuk megnyitni a Maratont: el is vállalunk rögtön két felolvasást, egyet rögtön ebédkor, egyet pedig utána.

 

Richardnak ugyanis az a rendkívül franciás ötlete támadt, hogy minden étkezés közben szánjunk néhány percet a költészetre és/vagy zenére, így aztán Tóth Kriszta stílszerűen hajóút-nyitó versét, a "Hajónevek"-et Mariann kanál- és tányércsörgés közepette olvassa fel francia fordításban a közönségnek, majd én kontrázok a "Dossziék" angol fordításával. Ennél azért már jóval komolyabban zajlik ebéd után a Maraton első hivatalos eseménye, ahol az első emeleti szalonban már mikrofonba tudunk beszélni. Néhány szóval bemutatom Krisztát a közönségnek, majd Mariann felolvassa a "Hajónevek"-et magyarul is, majd folytatjuk a "Dossziék" francia és magyar változatával, végül pedig az egyik kedvenc Tóth Kriszta-versemet, a "Szilveszter"-t mondja el Mariann magyarul, én pedig franciául és angolul. Az angol szövegeket igazából inkább csak provokációképpen olvasom fel, alig van itt, aki beszél angolul, néhány meghívott viszont – például Izaskun is – csak angolul tud, és franciául nem; az ő kedvükért pedig megéri, úgyis olyan keveset értenek mindabból, ami itt zajlik. Kár, hogy ennyire frankofón közegbe érkeztünk – és hogy nem volt idő több francia szöveget beszerezni –, mivel szívesen borzoltam volna a kedélyeket még néhány Kemény- és Térey-szöveggel (a Karafiáth-sanzonokról nem is beszélve). Mindegy, remélem a hajóút végéig sikerül legalább a saját szövegeimből készíttetni fordítást... A felolvasás után felmegyünk egy emelettel feljebb, ahol az egyik spanyol rádió embere felveszi stúdiókörülmények között is a magyar szövegeket: ez látható a mellékelt videón [A video a hivatkozésra kattintva nyílik meg].

 

Mire azonban mindezzel végzünk, meglepetve tapasztaljuk, hogy máris átértünk Pozsonyba; a vár szigorúan figyel minket a hegyoldalból, mi pedig nekiindulunk felfedezni az egykori Pressburg csodálatos utcáit.

 

 

Ami elsőre megdöbbentő, az a köztéri szobrok sokasága, és – Ausztria után – az érzés, hogy az arcokat elnézve szinte bárki lehetne akár pesti is.

 

 

A délutánt Montserrat Diaz és Ramon Solano mexikói utcaművészek nyitják meg; Montserrat élő Cellini-szobrot alakít a régi Városháza egyik gótikus kapualjában, Ramon pedig a pozsonyi főtér bámészkodó közönségét varázsolja egy negyedóra erejéig újra gyerekké – hihetetlen, hogy amíg mi költők és színészek agyongörcsöljük magunkat a nyelvi nehézségeken, addig ez az apró mexikói figura egyetlen szó nélkül, pusztán grimaszokkal, kézjelekkel, pantomim-mozdulatokkal egy pillanat alatt cirkuszi sátorrá változtatja a főtér felett az égboltot, és kénye-kedve szerint mozgatja, fütyülteti, tapsoltatja a közönséget, sőt, két vállalkozó szellemű pasast még légmotorozásra is képes rávenni (aki nem tudja, mi az a légmotorozás, nézze meg a képet, vagy képzelje el a híres gyalog-galoppot motorizált változatban).

 

Részlet a kocertből (video - kattints)

Utánuk végre játszani fognak a mi zenészeink is, a Rajkó Zenekarból érkezett Farkas Dezső (hegedű) és Rácz Dániel (cimbalom), akiket az utolsó pillanatban hívtak meg az útra, és milyen jó, hogy meghívták őket. Végül nem a többi zenésszel fognak együtt játszani, ahhoz ugyanis az ő zenéjük túl gyors és bonyolult, másfél nap alatt nem lehet összepróbálni a többiekkel. Rendesen kivágják a rezet a régi Városháza belső udvarán, hagyományos magyar nótáktól kezdve a jól ismert James Bond-témát is eljátsszák a rendelkezésükre álló rövid idő alatt; Mariannal az eleredő eső alól nézzük őket, büszkék vagyunk, és lesz ez még jobb is, hiszen a pesti koncertre megpróbálják elhívni majd néhány barátjukat.

Miután a zenészek learatták a jól megérdemelt zajos sikert, vissza a hajóra, ahol két kortárs szlovák zeneszerző (Marek Piacek és Ilja Zeljenka) darabjait játsszák el nekünk szlovák zenészek csellón és tangóharmonikán; igazi felüdülés ez a bécsi valcerek után, különösen Zeljenka "Szlovák tangó" című darabjáért lelkesedem, miközben fájó szívvel gondolok a saját csellómra, amit – annyi minden fontos dologgal együtt – otthon kellett hagynom az út kedvéért.

Ezt követően – talán az egykori Csehszlovákiának is emléket állítva – a prágai Golem Színház színészeinek estje következik, Capek, Ladislav Novák, és Václav Hável szövegeivel. Két nő – egy idősebb, bárszéken, és egy fiatalabb, keresztbe fekve a zongorán –, plusz egy zongorista, aki a felolvasások szüneteiben a '30-as évek cseh mulatóinak hangulatát idéző sanzonokat énekel.

 

 

Szenzációs előadás volt, és amellett, hogy betegre röhögtem magam, végtelenül meg is hatódtam; valahol nagyon mélyen, kicsiny közép-európai szívem legközepébe sikerült találniuk, amikor a sok nyugati lilaköd után végre olyan szövegeket hallhattam, amikben ott van a vér is, a szar is, az élet. Igazából az egész előadást, úgy ahogy van, meg kellene csinálni magyarul; egyelőre azonban lefordítottam néhányat a középső szerző koncept-verseiből (a francia fordítás alapján), hadd beszéljenek magukért:

 

Ladislav Novák

TAPINTHATÓ KÖLTEMÉNYEK

1.

"A" személy egyik kezére zsákvászonból, a másik kezére bársonyból készült kesztyűket húz. Mindkét kezét egyszerre használva végigsimogatja "P" személy egész testét.

6.

"P" személy a hasán fekszik. "A" személy a lapockái közé helyez egy nagyjából egy centiméter átmérőjű fémgolyót, majd nagyon lassan végiggörgeti a gerinc vonalán (anélkül, hogy az ujjai érintenék a másik bőrét), egészen a fenék hasítékáig. A műveletet négy vagy öt golyóval megismétli; ezek között lehet langyos, hideg, vagy fehér izzásig hevített.

8.

"A" személy nagyon finoman végigsimogatja "P" személy ajkait egy vadonatúj borotvapengével. Ezután a pengét "P" személy kezébe adja, hogy az magában folytathassa.

Novák szövegei mellett mégis Hável egy verse ütött a legjobban szíven: pedig nem állt másból, minthogy a színésznő "Életrajz" címén elkezdte egymás után sorolni Hável életének évszámait a harmincas évektől – és minden évet az akkor aktuális történelmi szituációnak megfelelően mondott ki, játszott el a hangjával. Kapott egy-egy nehéz sóhajt '44-ig mindegyik háborús év, aztán '45 már reményteli megkönnyebbüléssel hangzott el, majd jött a diktatúra, annak enyhülései és keményedései az évtizedek során; végül '89, kis fanfárral a zongoristától, mely után a színésznő csak annyit mondott: etcetera, etcetera, etcetera... fogadok, hogy a közönség fele nem értette, mi a fene ez. Én speciel majdnem sírtam.

 

A következő nap már jóval könnyebben telt: reggel Izaskun és az egyik spanyol lány Slam-workshopot tartott a helyi fiataloknak a hajó ütősszekciójával együttműködve, délután a Maraton első, "Költészet és politika" című beszélgetéssorozatának megnyitójaként – amiből Magyarországon is lesz egy, többek között Jordán Tamás részvételével – felolvastuk Tóth Krisztina "A fájdalom természetéről" című szonettjét három nyelven (ezúttal egy belga színésznő segített nekünk a franciával, Mariann mondta magyarul, és én angolul). Sajnálom, hogy mivel csak tőle sikerült francia fordítást szerezni, mást (és engem sem) tudunk bemutatni jelenleg; de egyrészt Kriszta megérdemli, hogy minél többen hallják a verseit, másrészt meg egyébként is TK monogrammal van megfestve a hajó összes szőnyege, ami bizonyára Theodor Körnerre utal, nekem mégis folyton a "macskaszemű költő" jut eszembe róla...

 

...arról pedig, hogy a negyedik nap éjszakáján hogyan nézett ki az, amikor a hajó napozófedélzetén egy argentin lány táncolt flamencót és hastáncot egy emelt színpadon lángnyelvek és tűzijáték kíséretében, inkább nem írok bővebben. Ma este, pontban éjfélkor mindenki láthatja majd, aki Budapesten a Nehru-part felé jár.

Utóirat

 

Míg ezeket a feljegyzéseket írom, a Theodor Körner a rajkai zsilipnél várja, hogy tovább indulhasson Komárom felé. Odakint, amíg a szem ellát az éjszaka szurokfekete sötétjében, olyan széles a Duna, mintha csak a tengeren lennénk. A zsilip távolabbi részein sirályok hadseregei táboroznak a különböző betonrámpák és korlátok rendszerén. A fedélzeten elviselhetetlenül jeges szél fúj, az egész hajótest mintha magában beszélne dülöngélve, mint egy magára maradt öregember. Fáradt vagyok; aludnom kéne súlyos évekig, idézem magamnak újra Tóth Krisztinát, mielőtt megpróbálnék elaludni ebben az óriási lélekvesztőben, s közben arra gondolok, hogy a nagyapám ilyenkor fent kellett álljon a felső fedélzet kormányosfülkéjében, fülében a folyton éneklő dunai széllel.