A zsilipnél való veszteglés után nem sokkal aludni tértem, s néhány óra múltán arra kellett ébredjek, hogy a kabinablakomon már az esztergomi Bazilika kopogtat. Szép, tisztességben lerombolódott épületnek látszik innen a Dunáról, és mivel még nem voltam eléggé magamnál ahhoz, hogy a mellbevágó látványt lefényképezzem, az olvasó kénytelen lesz megelégedni egy archív felvétellel, melyet közel húsz év előtt készített feltehetőleg a nagyapám.

 

A Duna Budapest előtti szakasza zöldbe borult hegyeivel, vízbe bólogató fáival és a partmenti villákkal otthonos büszkeséggel tölt el, ami spontán idegenvezetésbe csap át hol angol, hol francia nyelven, ahogyan beérünk a városba, s ráérősen átcsusszanunk a híres hidak alatt. Valószínűleg ezzel próbálom leplezni magam és a többiek előtt, hogy "valahányszor megérkezem Budapestre, kétség és kétségbevonás uralkodik el rajtam, amelyet ugyan aggályosan megkülönböztetek a kétségbeeséstől, mindez azonban nem változtat már-már rituális kétségbeesésemen." (HH 142.)

Mert ugyan mit írhatnék erről a városról? Mindent vagy semmit. Maradjunk a semminél, maradjunk a hajónál, és hallgassunk a városról. Délelőttre családi látogatást szerveztem a Theodor Körneren, anyámék elhozták nagyapámat is, aki húsz év után, immár civilben lépett újra a Körner fedélzetére, láthatólag kissé meghatódva mutogatta, annak idején mi hogyan volt, a lépcső alatt szökőkút, mindenhol virágok; annak idején luxushajónak számított a Körner, ma már egy kissé megkopott úriember inkább, aki pecsétes zakójában, szája szélében szivarvéggel osztogatja mindentudó közép-európai mosolyát a vízről a kikent-kifent újépítésű uracsoknak.

 

A délelőtt további részét és a délutánt aztán a Kedvessel töltöm, akivel megpróbálunk két hétre való szerelmet néhány órába sűríteni; nem mintha sikerült volna, de becsülettel próbálkoztunk, s még az sem zavart, hogy időnként dülöngélnem kellett a széken, nehogy elszédüljek a szokatlan szárazföldi mozdulatlanságtól; s most már azt is tudom, miért mondják az igazi hajósok, hogy nem a vizet, hanem a szárazföldet nehéz megszokni, ha az ember a Dunával – vagy a tengerrel – köti össze az életét.

 

Este aztán együtt indulunk a Nemzeti Színházba, ahol a szokásos köszöntők után először Maia Morgenstern és fia, Tudor Istodor lép a színpadra Omar Khajjám négysorosaiból összeállított műsorukkal. A szokásos tematika: Isten kontra bor, szerelem kontra halál, ma kontra holnap. Morgenstern kishíján lemossa a fiát a világot jelentő deszkákról, de a végén valahogy mégis egymásra találnak, majd átadják a terepet Richard Martinnak, aki Léo Ferré szövegeit recitálja, miközben Marie-Claude Pietragalla és Julien Derouault táncol hozzá, és Didier Lockwood húzza hegedűn az aláfestést.

Sokat gondolkodtam, mi olyan ismerős nekem abban, ahogyan Richard verset mond; aztán az előadás felénél rájöttem, hogy valójában Sarah Bernhardt hangjára emlékezem, akinek egyszer letöltöttem az internetről egy felvételét, ahol Racine "Phaedra" című darabjának nagyjelenetét mondta (a felvételt maga Edison készítette még viasztekercsre a harmincas években). Szóval Richard is valószínűleg a francia színjátszásnak azt az iskoláját követi, ami a Comédie Française megalapítása óta voltaképpen töretlenül él, főleg ami az alexandrinokat illeti – kissé monoton, végtelenül ritualizált játékmodor ez, ami jobban hasonlít a vallási szövegek recitációjához, mint a például Magyarországon megszokott versmondáshoz, jóllehet itt is elég nagy a játéktér, és széles az érzelmi skála, amit be lehet futni vele.

 

De az előadásban igazából Richard a legkevésbé érdekes, hiszen Marie-Claude és Julien hihetetlen átéléssel és mozgáskultúrával lakja be a színpadot pillanatok alatt, Lockwood pedig – aki zenésztársaim szerint konkrétan a világ legjobb jazzhegedűse, és a játékát hallgatva ezzel csak egyetérteni tudok – valami olyan ördögi módon játszik, hogy nehéz rá szavakat találni. A lábával különböző torzítókat, keverőket és loopolókat irányít, így képes arra, hogy először feljátszik egy ritmust, azt végteleníti, majd föléjátszik egy basszusszólamot, azt tovább ismételteti a géppel, majd fölé rak még egy szólamot, és még egyet, és még egyet, egészen addig, amíg már az egészből csak egy nagyzenekarnyi hangkavalkád marad, s mindezt egyetlen hegedűvel... talán ezek miatt is éreztem úgy, hogy a ráadás, amit Lockwood már csak a két táncossal csinált végig, többet ért, mint az egész eddigi este – a közönség pedig állva tapsolt.

 

Rövid szünet után a Nemzeti Színház technikai bemutatója következett, ahol megcsodálhattuk az Európában egyedülálló színpadtechnikát – a zenére komponált, ide-oda mozgó színpad a ritmikusan emelkedő és süllyedő, egyre újabb és újabb formációkba rendeződő színpadelemekkel bennem a futuristák mechanikus balettjeit idézte fel, ők bizonyára nagyra értékelték volna az emberi segítség nélkül életre kelő színpad ötletét. Meg persze az is eszembe jutott, hogy jó lenne egyszer rendezni itt egy előadást.

 

Miután a műsorok lementek a színházteremben, és megtömtük magunkat különböző szendvicsekkel és italokkal az állófogadáson, a színház előterében felállított emelvényen a húrok közé csaptak a hajó zenészei is, köztük a mieink, akik néhány meghívott barátjukkal kiegészülve újabb leckét adtak a résztvevőknek magyar virtusból. Az ő számaik után már kevés ideig maradtunk, fáradtak is voltunk, túl is telítődtünk élményekkel, így aztán angolosan távoztunk a Kedves nyolcadik kerületi lakása felé.

 

Jól sikerült az este, csak kár, hogy a hideg és az eső – meg a kései szervezés – miatt nem sikerült szabadtéren megtartani a koncerteket, és csak viszonylag kevés közönséget tudtunk hozni: akkor bizonyára az egész projekt több kapcsolatot teremthetett volna a várossal, ami voltaképpen a célja lett volna az ideérkezésünknek. De remélem, lesz még ilyen hajóút a távoli jövőben, s akkor bizonyára minden egészen másképpen lesz.

Másnap reggel visszaérkezek a hajóra, berakodok még néhány szükséges dolgot – például a francia szótáraimat, és némi meleg ruhát –, és még lerohanok reggelizni; Tóth Kriszta hív, hogy mégse tud eljönni a hajóra, rabságban tartja a technika ördöge, így telefonon mesélem el neki, hogy az ő versével indítottuk a maratont, aminek nagyon örül. Lassan búcsúzkodni kell a Kedvestől, ami nehezen megy, eddig mindig egyedül utaztam, egész szívvel, most azonban egy darabot itt kell hagyjak magamból, és ahogy megindul a hajó, már az sem vigasztal, hogy a felhőzet felszakadozni látszik.

Miután lezárják a hajót, újra lefekszem aludni, majd nem sokkal a Körner indulása után nekiülök, hogy a másnapi Maraton-estre lefordítsam franciára Kemény István "Célszerű romok" című hosszúversét. Azért ezt, mert élőbeszédet a legkönnyebb fordítani (formában írt versekkel sose mernék próbálkozni), és mert ebben talán minden benne van, ami Kemény legutóbbi kötetét olyan naggyá teszi.

 

Lefekvés előtt azonban még egy újabb est következik a Dunán, a szerbek hegedűkísérettel adnak elő egy ősi koszovói legendát (a politikai felhangoktól most eltekintek), aztán újra Richard szaval, ezúttal Montserrat és Ramón kíséri mozgás- és pantomim-improvizációval, és persze megint ők az érdekesebbek. S az est fénypontjaként Didier Lockwood csak nekünk, csak most, szmoking helyett kinyúlt pólóban és farmernadrágban játszik a Dunán, miközben suhannak mellettünk a magyar fák, és magyar horgásztanyák füzérei; de nem sokáig – még néhány óra és átlépjük a határt: irány Szerbia.