Belgrádban az első dolog, amit megnézek, a kikötőből is látható különös templom, ami szerkezetére, és formájára nézve bármelyik magyar vagy osztrák katolikus templom lehetne, ha nem lennének már a külső falain is bizánci stílusban készített mozaikok, s ha a torony nem lenne bearanyozva. Belépve aztán világossá válik, hogy egy ortodox templomban járunk; ki tudja, vajon átalakították-e, vagy ugyanazokat a formákat használják? Később egy szerb képzőművész srác elmondja, milyen hihetetlen vallási keveredés van ebben a városban, az ortodoxtól a muzulmánon át a különböző nyugati vallásokig. Helyben vagyunk hát, a kultúrák közötti együttélés hangzatos toposza talán sehol sem olyan aktuális, mint itt, Szerbiában.

 

Este aztán fogadás és előadások az egyik belgrádi színházban, többségében ugyanazok, amiket már Pesten láttam, de Lockwood játékát hallgatni mindig öröm. A második belgrádi nap délelőttjét a Nikola Tesla múzeumnak szentelem. Nagyon örültem, amikor előző este a színházba menet megtaláltam; Tesla mitikus alakja azóta izgat, amióta a "Tökéletes trükk" című filmben láttam David Bowie-t a világhírű szerb feltaláló szerepében. (Bowie kevésszer szerepel filmben, akkor viszont egyetlen szemrebbenésével képes bárkit lejátszani a vászonról; tessék csak megnézni, ahogyan Pontius Pilátust alakítja a "Krisztus utolsó megkísértése" c. alkotásban. Az egész evangéliumból egyébként is ez a kedvenc epizódom: ott áll egymással szemben az összeurópai kultúra múltja, a görög-római univerzum, és a jövője, a majdani zsidó-keresztény világ; állnak egymással szemben, és egyik sem érti, miről beszél a másik. Azóta is ez a lehetetlen párbeszéd zajlik Európa minden kávéscsészéje fölött.)

 

Szerencsémre éppen velem együtt érkezik egy iskoláscsapat, így beindítják a gépeket, az első váltóáramú motort (Tesla az 1880-as évek végén találta fel Budapesten!), meg persze a híres és látványos Tesla-tekercseket, a hatalmas szikrákkal, ami olyan elektromos teret gerjeszt maga köré, hogy a gyerekek kezébe adott neoncsövek is felvillannak... kifelé menet még vetek egy pillantást a világ első, elkészült Tesla-szökőkútjára (egy olyan projekt, mely a feltaláló életében sosem valósult meg), amit pár hónappal ezelőtt adtak át, de persze azóta már el is romlott... (soyez bienvenu a l'Europe de l'Est, sóhajtott felém ékes francia nyelven a vigasztalan szökőkút).

Délután aztán az Odisszea hivatalos eseményére megyek vissza a színházba, egy francia költő és volt ellenálló, Armand Gatti és egy Marseille-i politikus, Jean-Marc Coppola, valamint két meghívott fiatal szerb költő részvételével zajlana itt egy kerekasztal-beszélgetés a "költészet és politika" témában Richard Martin vezetésével, amibe váratlanul engem is belerángatnak. Zajlana, mondom, ha az egész nem fulladna bele a francia idealizmus (és halkan megjegyzem: öntudatlan kulturális arrogancia) szóáradatába: az résztvevő franciák – főleg Richard és Armand Gatti – egymásnak üvöltözve védelmezik a saját koncepciójukat a három fétisszóról (liberté, égalité, fraternité), miközben mi hárman a szerbekkel, jól nevelt Kelet-Európaiakként, döbbenten és feszengve hallgatunk a széken.

Az elején ugyan megyünk egy kört, ahol mindenki elmondja, mit gondol költészet és politika kapcsolatáról: én is kifejtem, hogy két totalitárius rendszer után mennyire nem bízunk már Magyarországon sem az aránytalanul nagy szavakban, sem a látnok-költő szerepében, amit Richard Martin olyan elsöprő vehemenciával kér számon a költészeten – körülbelül tíz perces drámai monológjának egy pontján konkrétan az ég felé néz, és azt kiáltja: Rimbaud, reviens! (Rimbaud, térj vissza!), én pedig arra gondolok, ha amerikai lenne, bizonyára Elvist hívná vissza; jóllehet boldog az a nemzet, amelynek Rimbaud az Elvise –, illetve, hogy a rendszerváltás környékén, paradox módon, a radikális személyesség és szövegközpontúság (a híres alanyban-állítmányban gondolkozás) mennyire politikai jelleget öltött mégis; végül pedig oda lyukadok ki, hogy a költőnek individuumként kell kifejeznie magát, s az olvasóhoz mint individuumhoz szólnia, jó esetben ezzel elősegítve, hogy az olvasó megismerje önmagát; s hogy ha ez az olvasó individuum történetesen egy politikus, s a költő segíthet neki az önismeretben, akkor a költészet már el is érte a célját.

 

De ez nem sokakat érdekel, ahogyan az sem, amit a szerbek mondanak a költők és politikusok közötti párbeszéd szükségességéről – ők a háború után és a jelenlegi helyzetben, valószínűleg kicsit máshogy állnak a költői szerepekhez, mint mi, a '89 óta langyos békében élő magyarok –, s lassan megértjük, hogy itt valójában egy szerelmi jelenet zajlik Gatti és Richard között, ami a maga nemében szép és megható, csak talán nem kellene kerekasztalnak hívni. Egyébként is, hogyan kezdjen el az ember egy hetvenen túli, egykori ellenállónak, aki túlélt egy koncentrációs tábort, az értékek és nagy szavak huszonegyedik századi relativitásáról beszélni? Gatti egyébként is kijelentette már az elején, hogy "itt most a Spanyol Polgárháborút fogjuk folytatni, és meg is fogjuk nyerni". S láthatólag számára nem is ért véget a polgárháború, amin lehet mosolyogni, de tapasztalatainak erejét nem lehet kétségbe vonni. Tudja, amit tud, és érthető, ha nem akar engedni belőle.

Ami maradt a végére, az néhány bennfentes mosoly, amit a két fiatal szerb költővel egymásnak küldözgettünk a vita alatt, majd néhány rövid angol mondat a színház előtt, ahol próbálom menteni a menthetőt, és további kellemes napot kívánni. A baj egyébként valószínűleg ott volt, hogy nagy párbeszédigényében Richard elfelejtett a helyi kulturális hagyományokban tájékozódni, és nem fogta fel, hogy egy kelet-európai, ha üvöltöznek vele, nem üvölt vissza, egyrészt, mert fél, másrészt, mert kételkedik abban, hogy egyáltalán megértené-e a másik, aki ekkora erővel döngeti a maga igazát. De mindegy, végülis mindenhol akadnak félreértések, és az vesse rájuk az első követ, aki látott már fehérek között európait (nota bene, például a magyar megálló is sikerülhetett volna jobban).

 

Mindenesetre a délután annyira felzaklatott – ennyire még talán sosem éreztem magam kelet-európainak – hogy hazafelé menet járatlan utakra tévedtem, illegális árusokkal teli, kövezetlen utcákra találtam, egy egész hordányi macskára egy domboldalon, összegraffitizett iskolaudvarokra, némán hallgató óriásépületekre, egymás mellett magasodó felhőkarcolókra és nyomortanyákra, amivel nem azt akarom mondani, hogy egy pillanatra megláttam volna Belgrád igazi arcát, inkább csak annyit, hogy lett valami fogalmam arról, mit veszítettem.

 

A harmadik napon ezt a veszteség-érzést növelte a kikötő tőszomszédságában magasodó várban és az azt körülvevő Kalemegdan-parkban tett látogatás, melynek tetejéről teljes egészében feltárult, mekkora hatalmas város ez, ami fölött a város győzelmi emlékműve – egy gyönyörű, feszes fenekű ifjú karddal és békegalambbal – őrködik. A várterület sétányain, a Katonai Múzeumot körülvevő réteken felsorakoztatott hihetetlen arzenál (az egyszemélyes minitankoktól kezdve az óriáslövegekig) elsőre megdöbbentett – aztán rá kellett jönnöm, hogy nem véletlenül van kard a vízpartra lenéző ifjú kezében: hogy bármilyen nyugodt is a várkert, ez azért mégiscsak egy készenléti város.

 

Aztán bevettem magam egy netkávézóba, és azóta is itt vagyok. Ami még hátra van Belgrádból, az este hatkor egy fogadás a francia nagykövetségen – a derék gallok öniróniáját dicséri, hogy az egyik szervező, amikor a nagykövetségről kérdeztem, csak úgy igazított el, hogy keressem a domboldal legarrogánsabb épületét –, aztán pedig újra vízre szállunk, irány Románia, irány Turni Severin, a Vaskapu és a ködmanók földje.