hirdetés

Duna-napló 5.

2007. szeptember 13. - Dunajcsik Mátyás

...a különböző totalitárius diktatúrák egyik legalattomosabb öröksége éppen ez, a folyamatos gyanakvás a nagylelkűség, a vendégbarátság, a lokális büszkeség minden hivatalos megnyilvánulásával szemben, ami engem is szorongat ideérkezésünk óta; hogy csak a másodperc néhány töredékéig vagyok képes elhinni, hogy mindaz, amit látok, esetleg lehet őszinte és igaz is, pedig ugyan már, miért ne lehetne az.
hirdetés

"Egy magyar költő, ah, milyen elbűvölő, bizonyára nem beszél franciául" – villantotta felém leglefegyverzőbb protokollmosolyát a belgrádi francia nagykövetné, mikor bemutattak minket, majd zavartan pislogott, amikor felvilágosítottam az ellenkezőjéről. Szerencsére másodperceken belül elsodródtam mellőle – s ezzel együtt, érthető módon, bizonyára az emlékezetéből is örökre kitörlődtem – hiszen hamar felgyorsultak az események a hivatalos állófogadások nemzetközi táncrendje szerint: gyümölcslevek, vodkák, martinik, gyanús színű koktélok széles szájú poharakban (a pincér szerint a nagykövetné saját receptje), majd a változatos apróságok az ezüsttálcán, sajtkrémmel töltött miniatűr paradicsomok, pástétommal megkent kenyérkék, tonhalkrémes kekszek és miegymás, hozzá pedig az elkerülhetetlen üdvözlő szavak, a Francia Köztársaság, a Theodor Körner csapata, a világbéke és a nemzetek feletti testvériség nevében. 
 
Körülöttünk hallgatag szláv szépségek, a helyi frankofón kulturális élet előkelőségei bizonyára, akiket elcsábítani talán csak egy perc műve lett volna: odalopózni mögéjük egy pohár száraz pezsgővel, és a fülükbe búgni – Parrrlez-moi du spleen de Belgraaade. (Szabólőrinces fordításban: Beszéljen nekem a fájó Belgrádról!) De mivel sem a hallgatag szláv nők, sem a hangoskodó szerb férfiak – akik pedig vonzerő terén párjukat ritkítják Európában – elcsábításában nem voltam érdekelt, sőt, sokkal jobban lekötött a Budapesten hagyott Kedves miatti heveny szívtájéki szorítás, inkább kint cigarettáztam a teniszpályának beillő teraszon. A modernista, óriási márványoszlopokkal díszített, erődszerű épület közben némán nézett le az éjszakai Belgrádra, s én is hamarosan nekiindultam a domboldalnak, fáradt is voltam már, ki is merített ez a város. Igaz, nem volt könnyű elhagyni: három nap sok idő a miénkhez hasonló utazás esetében, s a kikötő bájos rendőrnői is előre köszöntek már a második éjszaka után.
 

Másnap aztán meglett a jutalma annak, hogy előző nap este tízkor ágyba parancsolt a belgrádi spleen: reggel hatkor ébredtem a Duna talán leggyönyörűbb szakaszának látványára, melyet Jókai olyan vérig cukrozott, elviselhetetlen retoriko-mitológiai vízi revüben örökített meg az "Aranyember" első fejezetében. Néhány éjszakai madarat még ott találtam a felső szalonban az előző esti buliról, ami persze a követség után a fedélzeten folytatódott tovább: egy olasz gitáros melankolikus dallamokkal múlatta magát, egy spanyol rádiós zongorázott hozzá, mi pedig, Izaskunnal és egy francia hangtechnikussal együtt egyik ámulatból a másikba estünk, ahogyan elvonultak előttünk a Kárpátok gigászi sziklafalai, a végtelenségig változatos, fenyőkkel és tömött lombú, haragoszöld erdőkkel borított hegyek és domboldalak.
 

Mikor a többiek már elszállingóztak aludni, nekem még sikerült reggeli előtt lencsevégre kapni Orsova környékén Decebalus dák király monumentális sziklaszobrát, melyet néhány évvel ezelőtt egy román milliomos faragtatott ki a folyópartból, pontosan szemben a szerb oldalon álló antik Traianus-táblával szemben, mely a római császár dákok feletti győzelmét hivatott megörökíteni, s amely szobor szerintem a fikció valóságba törésének talán legmeggyőzőbb példája: hiszen ez az alkotás elképzelhetetlen – és értelmezhetetlen – volna a kortárs szemlélő számára a Gyűrűk Ura vizuális esztétikája nélkül.
 

Mivel egy zsilip újra megakasztott minket, Orsováig visszahátrálva végül buszokkal közelítettük meg utazásunk következő állomását, Turnu Severint. Jóllehet a buszok előtt és mögött vijjogó rendőri kíséretből már sejthettem volna, mi vár ránk, arra azért mégsem gondolhattam, hogy csekélyke hatórás késésünk ellenére a város önkormányzata igazi tűzoltózenekarral, népviseletbe öltöztetett menyecskékkel és legényekkel, hagyományos vendégfogadó kaláccsal és sóval fog üdvözölni minket, majd a helyi kultúrpalota szocbarokk fogadótermében megkopott plüssfotelekből hallgathatjuk a hivatalos köszöntőket, melyeket egyúttal a román oldal fő szervezője, és egyben a város szülötte, Virgil Ogasanu színész-rendező díszpolgárrá avatásával is egybekötnek. S hirtelen, a sok zászlólengetés és üdvözlő szó között valami kényelmetlen ismerősség terítette rám nehéz, pecsétes köpenyét: tudtam, túlságosan is jól tudtam, hol vagyok, ki vagyok – egy egykori dél-keleti Népköztársaság (nevezzük Severinának) főterén állok az örökké sóvárgott Nyugat küldöttjeként, akit jó lesz a lehető legnagyobb igyekezettel elkápráztatni, és lehetőleg hermetikusan elzárni a valósággal való bármilyen érintkezéstől.
 
Persze a valóság ugyanúgy áttöri a fikciót, mint ahogy Decebalus király arcának fantasy-hallucinációja végül felkerült a Duna-part valódi sziklafalaira; s ha a beszédek után az állófogadás a belgrádi franciákhoz méltó bőséggel kínálta is a húst, az italt és az egyéb nyalánkságokat, azért ha a francia nagykövetné meglátogatta volna a kultúrpalota mellékhelyiségét, az első szívroham után biztosan kijárta volna az ENSZ-nél, hogy az angolvécéhez való jogot vegyék fel az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatába. Nagyjából itt kezdődött bennem az a végtelenül kényelmetlen érzés, ami aztán végig kitartott a Turnu Severin-i megálló során: hogy nem volt jó látni, micsoda iszonyatos összegeket pazaroltak feleslegesen a fogadásunkra (pedig nem diplomáciai küldöttség voltunk, csak egy maroknyi művész a világ minden tájáról, akiknek az a hóbortos ötletük támadt, hogy végighajózzák a Duna egy szakaszát), miközben igazából mi nem elvenni, hanem adni jöttünk volna, találkozni az itteni emberekkel, vidámságot vinni a mindennapjaikba, melyek, mint ahogyan az a helyiek arcáról, a minket biztosító rengeteg csendőr jelenléte ellenére fel-felbukkanó járókelők ruházatáról, és az épületek nagy részének állapotáról lerítt, bizonyára nem felhőtlenek.
 
Kicsivel később, a színházteremben, melynek deszkáin Virgil Ogasanu éppen Jónás legendáját mesélte el románul, láthatólag valami Hofi Gézába oltott Svejkként ábrázolva a derék bibliai prófétát, már inkább úgy éreztem magam, mint Orhan Pamuk főhőse a "Hó" című regény eldugott törökországi városkájának színháztermében; éjszaka pedig már szinte meg sem lepődtem, amikor az étterem előtt, ahová vacsorára szállítottak minket, miközben előttünk újra népviseletbe öltözött leányok és legények ropták a régió összes elképzelhető román néptáncát, az egyik román kollégánktól a következő – kissé már becsípett – monológot hallottam a süvítő hegedűk basso continuójaként:
 

"Ez, ami itt zajlik, maga a kommunizmus, én tudom, ötven évet éltem le benne, minden, amit itt látunk, az emberek, a táncos lányok és fiúk, az egész a kommunizmus: az ott Sztálin, az ott Lenin a szivarral, az a kis főkötős szőke Simone de Beauvoir, ott van Jean-Paul Sartre, ott Albert Camus, jobbra Trockij, balra Marx és Engels... egyébként szépek, nem? egy ilyen lány cirka száz dollárba kerül egy életre... persze én meg tudom szervezni ötven, esetleg hatvanöt-hetven dollár körül... stb."
 
És látva nyugati társaink csillogó, hálás szemeit, akik mindeközben önfeledt örömmel táncoltak, énekeltek, tapsoltak a népi együttessel, végig azon kattogtam, hogy igen, a különböző totalitárius diktatúrák egyik legalattomosabb öröksége éppen ez, a folyamatos gyanakvás a nagylelkűség, a vendégbarátság, a lokális büszkeség minden hivatalos megnyilvánulásával szemben, ami engem is szorongat ideérkezésünk óta; hogy csak a másodperc néhány töredékéig vagyok képes elhinni, hogy mindaz, amit látok, esetleg lehet őszinte és igaz is, pedig ugyan már, miért ne lehetne az.

Arról, hogy mi történt ezután: a hangárszerű étteremben lefolytatott többórás, üzemi esküvőnek is beillő ünneplésről, majd a város által felajánlott hotelszobában töltött éjszakáról – ami megint bizonyára rendkívül költséges, és ugyanilyen felesleges is volt, hiszen a Theodor Körner nagyjából tíz percnyi sétára a szállótól állt meg –, s arról, hogy a hotelszoba mellékhelyiségében a vízrendszer még mintegy tizenöt percen keresztül nyöszörgött, mint egy kivert kutya, miután lehúztam a vécét, már nem érdemes túl sokat beszélni.

Másnap még tettünk egy villámlátogatást a városi múzeumban, végigszaladtunk a történeti gyűjteménytől kezdve a néprajzi kiállításon át a dunai halakat csupasz betonmedencékben bemutató akváriumig, majd amilyen gyorsan lehetett, visszamenekültünk a hajóra, és indultunk tovább, Cetate ismeretlen városa felé. Még úton voltunk, amikor egy újabb zsilip vaskapuinak bálna-énekhez hasonló nyikorgásai között megtartottuk a hajón a Költészeti Maraton következő eseményét, ahol többek között Izaskun és én is felolvastunk: én ezúttal a "Célszerű romok" francia fordítását és magyar szövegét ismertettem meg a közönséggel, némi magyarázattal Kemény István költészetéről, és a fedélzeten lévő belgákra tekintettel arra is kitértem, hogy Magyarországról nézve Belgium milyen távoli és mítikus hely, s ez az oka annak, hogy a kis ország úgy jelenik meg a versben, ahogy.
 
 
Fontosnak tartottam, hogy ez a vers elhangozzék ezen a maratonon, ha már egyszer az lenne a küldetése, hogy valamelyest megismerjük egymás országának költészetét; s ha szerencsém volt, talán abból is többet sikerült ennek köszönhetően megértenie a hallgatóságnak, amit néhányuknak előző éjszaka magyaráztam arról, miből is fakad az a közép-európai malaise, ami annyira agyonnyomott az előző napon.

Miután befejeztem a felolvasást, még néhány szöveget meghallgattam, majd elsurrantam a kabinomba aludni, hiszen előző este csak hajnali három körül sikerült ágyba kerülnöm. Néhány órával később egy újabb rezesbanda hangjaira ébredtem, jaj ne, ennek sose lesz vége, gondoltam magamban, aztán kiderült, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
 
Cetate végre megadta azt, amivel Turnu Severin teljes mértékben adós maradt: az apró dunamenti falucska kikötőjében, ahol ötven év után a Theodor Körner volt az első hajó, ami horgonyt vetett az itteni vendéglátónk, Mircea Dinescu üzletember, költő, borász és kiadó által felállíttatott mólónál (Port Cultural Cetate), végre igazi emberekkel, igazi zenével és igazi ételekkel töltekezhettünk fel mindannyian. Dinescu ugyanis nemcsak, hogy külön nekünk újjáélesztette a Cetatei kikötőt, de hozzá még egy romos parti épületet is felújíttatott mintegy három hónap alatt, ahol egészben megsütött disznók, bárányok és szárnyasok vártak minket, hatalmas cseréptálakban az utánozhatatlan vinete (padlizsánkrém), saláták, csecsemőfej nagyságú paradicsomok, frissen sült cipók, és a vendéglátó saját készítésű bora. A friss, láthatólag valódi földben érlelt zöldségek láttán azonnal első erdélyi utazásom jutott eszembe, amikor Székelyudvarhelyen Pálffy András Gergely nagyszüleinél ebédeltünk az utolsó napon: utoljára ott ettem életemben olyan paradicsomot, amiről ordított, hogy hírből sem ismeri az üvegházat. De ami még ennél is jobb volt, hogy itt végre valóban úgy érezhettük, egy közösség fogad minket, és együtt mulathatunk velük: láthatólag a falu apraja-nagyja kíváncsi volt az eseményre, ahol felváltva játszottak a mi zenészeink, egy rézfúvós zenekar és egy tangóharmonika-hegedű-éneklő cigányasszony-kombó. Velünk ittak ugyanúgy a Körner személyzetének tagjai, a szobalányok és a hajó kormányosai, mint ahogyan egy asztalnál ültek a rendőrség helyi képviselői az újságírókkal és a falubéliekkel.
 

 
Hihetetlen volt látni, hogy ugyanazok a gesztusok – rezesbanda, étel, sőt tűzijáték – mennyire ellentétes dolgokat képesek jelenteni attól függően, hogyan és kiktől érkeznek; és bár az egész estéből nem hiányzott némi joviális feudalizmus érzete sem (azért mégiscsak furcsa volt tudni, hogy itt konkrétan minden Dinescunak köszönhető, a kikötőtől kezdve a házon át az angolvécéig és a felejthetetlen mézes desszertig), mégis joggal érezhettük úgy, hogy itt találkoztunk először a románok és a Duna igazi szellemével, a kétségbeejtő szegénység és a szemkápráztató gazdagság furcsa egymás mellett élésétől kezdve a vendégszereteten át a zenéig.
 
 
De látom, hogy már jóval túlhaladtam e naplóbejegyzés elviselhető terjedelmét; így inkább beszéljen helyettem a rövid videó, amit az este készítettem! 
 

Dunajcsik Mátyás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.