hirdetés

Duna-napló 6.

2007. szeptember 16. - Dunajcsik Mátyás

És ettől még persze az egész lehetne valami úri huncutság, lehetne egy hóbortos milliomos magánprojektje, ahová csak a kiválasztott kevesek nyernek bebocsátást; szerencsére azonban nem ez a helyzet, és ahogyan a birtok körül nem lehet látni magas kerítéseket, ugyanúgy az is nyilvánvalóvá vált az itt töltött másfél nap alatt, hogy az egész művésztelep szoros együttműködésben áll a falu – nagy részében roma – közösségével, akikhez nemcsak, hogy valamilyen szinten közelebb hozza a művészetet, de főleg megélhetést és munkát is biztosít néhányuknak.
hirdetés

A második Cetate-i nap leginkább a hely szellemének további felderítésével telt, farkasordító dunai szélben, végre mentesen az előző napokra jellemző szorongástól, nyugodt sétálgatással. Kissé árnyaltabb képet sikerült alkotnom mindarról, amit előző nap láttam, ahogyan sikerült beleilleszteni a falu és Dinescu történetének szélesebb kontextusába. Röviden összefoglalva arról van szó, hogy Dinescu, miután a romániai rendszerváltást követően többé-kevésbé felhagyott az írással, egy politikai szatírákat közlő folyóiratot indított, melynek a bevételéből alkalma nyílt arra, hogy a kilencvenes évek végén megvásárolja a Cetate községtől mintegy három kilométerre fekvő mezőgazdasági kikötő épületeit, melyek nagyjából 1945 óta a teljes leromlás állapotában voltak. Az utóbbi tíz évben minden pénzét, amit borászatból, egyre növekvő médiabirodalmából (folyóiratok, könyvkiadás, televízió) befutott hozzá, erre a birtokra költötte, ami mára már egy teljes értékű művészteleppé nőtte ki magát, kiállítási térrel, fazekas- és más képzőművészeti műhelyekkel, konyhával, és természetesen lakható szobákkal az ide három-négy hetes időszakokra meghívott fiatal művészek (festők, szobrászok, írók, költők, fordítók, szerkesztők, kiadók) számára.
 
Amikor 2000-ben a román kulturális kormányzat felvetette egy, a községtől nem messze felépítendő Drakula-park ötletét, Dinescu válaszképpen elnevezte Angyalparknak a saját művésztelepét, így jelezve, hogy Romániában nem csak a démonok, hanem az angyalok is tanyát verhetnek néha-néha (innen a rengeteg kortárs angyalszobor szerte a birtokon, és a legkülönbözőbb féle és fajta angyalábrázolások az épületek falain). A fejlesztések következő – és a Dunai Odüsszeia idejére időzített – lépése volt a kikötő felújítása, valamint a parton álló hosszú épület rekonstrukciója, ahol az éjszakai ünnepség is zajlott; ide kötött ki az előző napon, ötven évvel az utolsó hajó távozása után, a Theodor Körner. És bár persze rengeteg tennivaló van még a teljes felszereltséghez, hiszen a legközelebbi település három kilométer távolságra van a birtoktól, az eredmény mégis lenyűgöző, és méltó az Angyalpark elnevezéshez; elég volt csak végigjárni a központi, arab motívumokat is magán viselő házat, és a tőle távolabb lévő műhely-kiállítóteret, s megnézni a jelenleg itt tartózkodó fiatal román képzőművészek alkotásait; vagy elmerülni a kiállítóház macskájának türkizkék fényben szikrázó szemében.
 
 
 
És ettől még persze az egész lehetne valami úri huncutság, lehetne egy hóbortos milliomos magánprojektje, ahová csak a kiválasztott kevesek nyernek bebocsátást; szerencsére azonban nem ez a helyzet, és ahogyan a birtok körül nem lehet látni magas kerítéseket, ugyanúgy az is nyilvánvalóvá vált az itt töltött másfél nap alatt, hogy az egész művésztelep szoros együttműködésben áll a falu – nagy részében roma – közösségével, akikhez nemcsak, hogy valamilyen szinten közelebb hozza a művészetet, de főleg megélhetést és munkát is biztosít néhányuknak.
 
 
Egyszóval itt is, hasonlóan egyébként a jóval extravagánsabb (hogy azt ne mondjam: arrogánsabb) orsovai Decebalus-szobor esetéhez, a magántőke volt az, ami egy művészeti projektet végül sikerre vitt; s ebben a tekintetben mi is tanulhatnánk román szomszédainktól, hiszen a magyarországi kulturális élet rákfenéinek többsége pontosan a magánmecenatúra hiányából fakad – az állam csecsein pedig, mint az mindannyian tapasztaljuk, már így is túl sokan lógunk. (Arról nem beszélve, hogy e becses emlők tejének kizárólagos fogyasztása előbb-utóbb óhatatlanul szervilizmushoz és elhülyüléshez vezet.)
 
 
Másnap, miután előző délután az egész Angyalpark közössége egy emberként integetett nekünk a Cetate-i kikötő pontonjáról, megérkeztünk Szvistovba, melyről mindezidáig semmit sem tudtam, hacsak nem a "Hahn-hahn grófnő"-ben leírt legendát, miszerint "a büszke címért, melyik a Duna legdélibb pontja, Szvistov (Novae) és Vardim harcolt, oly ádázul, amiképp Kecskemét és Kiskőrös küzdött Petőfiért. Azt hihetnők, legdélibbnek lenni, ez ténykérdés, ha van két szám, akkor az egyik nagyobb, mint a másik, vagy fordítva vagy egyenlők. Quartum non datur. Nem így a Duna. [...] Nem csak arról volt szó, hogy a Duna változtatta a medrét, hanem hogy a két város is tevőlegesen bekapcsolódott a természet munkájába. Az éjszaka leple alatt kiszélesítették a medrét, vagy a másik városban feltöltötték a kérdéses szakaszt. Métereken múlt. A harc elvadult. Vardimi nő inkább pártában marad, hogysem szvisztovi férfihoz menjen férjhez. De még csak le sem feküdtek egymással, pedig ott a környéken valaki vagy szvistovi, vagy vardimi – inkább átúsztak a Belenszki szigetére kúrni." Stb. (HH 217-218.)
 
A poén szerint a címet végül egy harmadik város kapta meg; annyiban mindenesetre megegyezhetünk, hogy Szvistov a Dunának egy meglehetősen déli pontja, egyébként pedig, legalábbis érzékelésem szerint, nagymúltú, de a szocialista építőművészet (?!) kockalázának áldozatul esett, lelkes, ámde mégiscsak rondácska iparváros. A kikötőben is leginkább a szénrakodó daruk szolgáltak társaságként a Theodor Körnernek, és nekem is jó sokat kellett sétálnom, mire a gyászjelentésekkel kitapétázott utcákon – úgy tűnik, errefelé, bizonyára kegyeleti okokból, senki nem mer gyászjelentést eltávolítani a falakról, ezért aztán például a buszmegállókban egy egész légiónyi halott nézi szúrós tekintettel a várakozók hátát – az émelyítő szocreál blokkok és lakótelepek közé beszorítva, találtam egy igazi, régi kis ortodox templomot.
 
A félreeső park mellett fekvő szentély, annak ellenére, hogy teljesen le volt rombolódva, mégis az élő vallás benyomását keltette bennem, és leginkább azért, mert az összes pontján a mindennapos használat, és az életbe való integráció nyomait láttam: az előtérben takarítószerek, a templomgondnok gyerekeinek játékai hevertek, a jellegzetes ortodox ülőalkalmatosságok fölött fogadalmi képek garmadája, hol képeslap, hol gobelin, hol naiv festmény formájában, a legkülönbözőbb témákban.
 
 
És ha már az Angyalparkról szóló részben is említettem macskát, itt sem hagyhatom szó nélkül a templom figyelemreméltó macskagyűjteményét, melynek tagjai ottlétem alatt folyamatosan a templom körül sertepertéltek (szóval ezért szegények a templom egerei! mert mindent elesznek előlük a templomi macskák!).
 
 
Aztán a sétával, és az előző cikk feltöltésével nagyjából el is ment a délelőtt, délután pedig vissza kellett menjek a hajóra, hogy a Költészeti Maraton utolsó eseményének keretében felolvassam végre két saját versemet is magyarul és franciául (előző éjszaka két belga kolléga segített a fordítások kijavításában), a "Mint Genkyu-en kertje Japánban" címűt, és a "Családi album"-ot. Jól sikerült ez a felolvasás is, melynek – aránylag rosszul sikerült – videofelvételével most nem untatom a kedves Olvasót, inkább iderakom a maraton marokkói résztvevőjének egy szavalatát arab nyelven, ami fordítás nélkül is, pusztán az arab nyelv csodálatos zeneisége folytán, megállja a helyét (a vers egyébként szerelmi témájú, a szeretett lény erényeit sorolja fel a költőnő elmondása szerint).
 
 
 
Szvistovba már csak este jutottam vissza, ahol a közeli park szabadtéri amfiteátrumában – ami rögtön felidézte bennem kamaszkorom legszebb nyarainak helyszínét, a Cipruson, a Paphosi Archeológiai Parkban rekonstruált római amfiteátrumot, ahol annyi ógörög dráma-előadást néztem meg annak idején – elkezdődtek a koncertek: először egy fiatalokból álló néptáncegyüttes tartott ízelítőt a bolgár néptáncokból, aztán pedig a hajó zenekarának bolgár tagja, Elizabet Ludmilova kórusa énekelt, majd pedig újra, és utolsó előtti alkalommal, a Theodor Körner Nemzetközi Zenekara. Jól látszott a zenészeinken, hogy nekik igazából most, az utazás vége felé lenne érdemes elkezdeniük turnézni, hiszen összeszokott csapattá forrtak össze az utóbbi két hétben, belső poénokkal, egyezményes jelekkel, ráadásul a hajó közönsége is közben annyira megszerette őket, hogy az általános lelkesedés azonnal átragadt a közönségre is.
 
 
Mert hálistennek, közönségünk is bőven volt, az amfiteátrum csaknem teljesen megtelt a város lakóival: ami újra azt jelenti, hogy sikerült véghezvinni a hajó küldetését ezen a helyen is. Nem is vártam meg a koncert végét – jól ismertem már a számokat a korábbi megállókról – inkább egyedül indultam útnak vissza a Theodor Körnerre, át a parkon, a sötétbe borult fák közt, melyek fölött éppen Touria, a zenekar marokkói énekesnőjének éteri hangja lebegett, mint a Duna fölött a késő nyári sirályok.

Dunajcsik Mátyás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.