hirdetés

Duna-napló 7.

2007. szeptember 17. - Dunajcsik Mátyás

...a cseppfolyóssá vált, hömpölygő történelem, földrajz és építészet; és ezzel párhuzamosan, és ettől függetlenül, és ennek ellenére: a folyó végtelen közönye is a Duna, a semleges és jelentés nélküli víztömeg, a – Rimbaud kifejezésével élve – fleuve impassible, mely vállrándítás nélkül cipeli el a Fekete-tengerig a hullákat, a sörösdobozokat, épületeket és kavicsokat, vagy éppen a Theodor Körner részeg hajóját.
hirdetés

 
A tizennegyedik, voltaképpen utolsó nap reggelén egy olyan álomra ébredtem, melyben a Theodor Körner óriási, tengereket is megszégyenítő folyami viharnak esett áldozatul, rengtek-nyöszörögtek a zuhogó esőben és szélben egy ismeretlen város pontonjai, az éjszaka sötétjét villámok vágták ketté. Valamiképpen ott voltak a családom többi tagjai is, mindannyian valamilyen különleges viszonyban voltunk a folyóval, afféle vízi emberek voltunk tehát, én például úgy láttam a zavaros dunai víz alatt is, mintha tengervízben, így a vihar lecsillapultával az úszás és a repülés különös keverékével kerestem a homokos partokon másnap a hullákat. Határozottan emlékszem az egyik breton asszonyságra például, akinek éppen a széttárt karú, hason lebegő holtteste fölött repültem át, amikor felébredtem. Kisebb szívrohamot okozott később, a reggelinél meglátni ezt az asszonyt életben, ugyanabban a farmermellényben.
 

A Bukaresthez legközelebbi dunai kikötővárosból, Giurgiu-ból egy végeláthatatlannak tűnő buszút során jutottunk el a bukaresti Nottara Színházba, az út alatt a házakat figyelve azzal szórakoztattam magam, hogy afféle goethei dilettantizmussal egy rendkívül érdekes építészeti jelenség megjelenési formáit vettem gondolatban katalógusba. Ahogyan a példák és ellenpéldák sorából afféle botcsinálta kultúrantropológusként kikövetkeztettem, a következőről lehet szó. Úgy tűnik, az itteni területen a vidéki ház alapsémájához hozzátartozik a tetővel fedett, nagyjából derékmagasságú korláttal ellátott, oszlopos tornác (svábosan: gang), ami időnként csak a bejárati ajtó frontján jelenik meg, de nem egy esetben a háznak három, akár négy oldalán is körbefuthat.
 
 
Ez eddig nem nagyon érdekes, ilyen típusú házakat például a Balaton-felvidéken is sokat lehet látni. Az érdekesség ott kezdődik, hogy ezeket a tornácokat itt feltűnően sok esetben fedték be teljesen, az oszlopok közötti üres helyeket osztott üvegtáblákkal kitöltve, afféle télikertszerűséget hozva ezzel létre, ami félig veranda, félig előszoba. Ez például a Giurgu-ból Bukarestbe vezető úton rendkívül változatos, időnként határozottan népművészeti magasságokba szárnyaló megoldásokat szült, ahol az oszlopok és a boltívek indiai épületekhez méltóan színesre festett, vagy stukkós díszítéseit az üvegtáblákat összetartó szerkezetek hajlított fémből vagy kovácsoltvasból készült, levél- vagy virágmintás meanderei egészítik ki, hihetetlen szín- és formagazdagsággal.
 
Ami viszont ennél is érdekesebb, hogy ezt az építészeti elemet egyes újabb építésű házakba láthatólag már alapból beletervezik (vagyis az üvegtáblák nem utólagos kiegészítések), és ugyanúgy jelen van a kastélyszerű újgazdag-villákon, mint a legszegényebb házakon is. Beljebb haladva Bukarest felé, hihetetlenül izgalmas volt megfigyelni, hogy ez a megoldás a (nagyrészt szocreál, kisebb részt újkapitalista) városi térben milyen alakváltozásokon megy keresztül. Az csak egy dolog, hogy ilyen verandaszerű, csupa-üveg hozzáépítések ugyanúgy megjelennek a lakótelepek lábához tapasztott boltok formájában, vagy hogy még a luxushotelek földszinti homlokzatát is általában a hatalmas, osztott üvegtáblák uralják, sőt, még a bukaresti Nemzeti Színház épülete is ennek az üvegezett verandának egy megalomániás változatát mutatja. Viszont ezek a verandaszerűségek még a szocreál lakótelepek erkélyein, akár fél négyzetméteres kilépőin is megjelennek, a vidéki házakat megszégyenítő formagazdagsággal (de persze általában díszítés nélkül): láthatólag itt csak az nem építi be a lakásához tartozó erkélyét, akinek nincsen rá pénze. Hogy mi húzódhat ennek a hátterében, hogy a pénz- és helyhiány, vagy éppen a hűvösödő éghajlat volt-e, ami az első románokat a verandájuk befedésére késztette, vagy valamilyen más, kulturális szokás és / vagy divat, sajnos egy ilyen buszút során nem volt kideríthető: mindenesetre érdemes lenne visszajönni ide, és csinálni egy összehasonlító fotósorozatot erről.
 

Emellett a másik, sokkal mellbevágóbb tapasztalat Bukarestről az volt, hogy ez a város semmilyen másik európai metropoliszhoz nem hasonlítható. Amíg Szvistov, Turnu Severin, Belgrád, Budapest, Pozsony és Bécs minden probléma nélkül felfűzhető a nyugaton és északon Krakkó, Párizs, Genf, Lisszabon, Brüsszel által is példázott európai városszerkezeti modellre (nagyjából ugyanaz a városkép, a századforduló építészetének emlékei, monarchikus műemlékek, a főtér-vár-székesegyház hármassága, stb.), addig Bukarest legfeljebb a modern közel- és távolkeleti nagyvárosok, Kairó, Port Said, Moszkva vagy Alexandria képét idézheti fel az utazóban hatalmas épületeivel, hihetetlenül zsúfolt, permanens dugókban fuldokló sugárútjaival, és az általános, nyomasztó káosszal, ami látszólag a teljes végtelenségbe nyúlóan folytatódik a szélrózsa minden irányába. Bukarest nagy, ismétlem, nagyon-nagyon nagy város, és nagyon, nagyon zsúfolt. Nagyjából így tudom elképzelni a poklot is.
 

Ennek következtében aztán nem is volt túl sok kedvem nagyobb felfedezőutakra indulni, a rendelkezésemre álló rövid időt leginkább egy netkávézó keresésének szenteltem, ennek során azonban találkoztam egy nagyon rokonszenves dologgal is: az Egyetem épületeinek lábánál egy szabadtéri antikvárius-sorra leltem, ahol az árusok az utcán felállított, kinyitott fémszekrényekből kínálták a portékájukat, s a fémszekrényeket egy stree-art csoport különböző híres művészek (a képen éppen Frida Kahlo) stencilezett portréival díszítette. Talán szerencse is, hogy a könyvek között nem találtam magyar nyelvűeket – ahogy az például egy pozsonyi antikváriumban megtörtént –, mert biztosan otthagyom a zsebpénzem összes maradékát.
 
Délután aztán visszasomfordáltam a Nottara Színházba, ahol, miután sikerült elintéznem a szervezőkkel a hazautam részleteit, még egyszer és utoljára meghallgattam a Nemzetközi Zenekar koncertjét, amit később Richard Martin előre be nem jelentett szavalata zárt, gitárkísérettel. Érződött az egész estén, hogy most látjuk egymást utoljára, és bár én is jócskán megszerettem a hajó kozmopolita legénységét, a koncert után az utazás szám szerinti hetedik állófogadásán már eléggé a lábamban volt a mehetnék, akkor is, ha előttünk állt még a Nottara saját készítésű, mozgással és zenével előadott táncjátéka, ami pedig igazán üdítő élmény volt. Jól látszott, hogy itt nem profi táncosok, hanem színészek dolgoznak, hiszen a mozdulatok távolról sem voltak a kortárs táncvilágban megszokott, már-már embertelen tökéletességgel véghezvitt gesztusok, a játszók színpadi jelenléte és arcjátéka viszont minden egyes szereplőt hús-vér figurává emelt, és minden tekintet, minden kézrebbenés egy-egy emberi történetet mondott el, ami gyakorlatilag ismeretlen a hivatásos táncosok absztrakt és stilizált világában.
 
Útban a hajó felé, az újra végtelennek tűnő buszút során még megálltunk Bukarest legdöbbenetesebb épülete, az egykori Caucescu-palota, a jelenlegi Parlament előtt: na, ez a hihetetlen komplexum sem európai léptékkel épült, legfeljebb az egyiptomi Piramisokhoz hasonlítható (a Wikipedia szerint egyenesen a világ egyik legnagyobb területű építménye a maga 2.55 millió négyzetméterével – csak erdélyi márványból egymillió köbmétert használtak fel hozzá). Ritkán adódik az embernek alkalma arra, hogy egyetlen tekintettel képet alkothasson magának egy totalitárius diktátor megalomán őrületéről, de ez itt, Bukarestben, mégis lehetséges. Ehhez képest az, ami itthon történt nálunk a személyi kultusz szobraival és a pártirodákkal, hát igencsak szerény dolog. (Anyám későbbi megjegyzése ezzel kapcsolatban: látod, most megértetted, mi a különbség egy szocialista diktatúra és egy szocialista diktátor között.)
 

"Otthon", a Theodor Körneren töltött utolsó éjszakán már csak egy feladatom maradt hátra: a Spanyol Nemzeti Rádiónak a hajó emeleti bárjában felállított ideiglenes stúdiójában felvételre mondani Kemény István "Célszerű romok" című versét és a magam Genkyu-en-jének magyar változatát a majdani antológiához készítendő CD-melléklethez, ahogy annak idején Szalay Marianna tette Tóth Kriszta verseivel (remélem, mindkét szerző áldását adja majd az antológiára). Aztán már csak a pakolászás, a kabinomban felépített ideiglenes otthon, e Dunán úszó dolgozószoba, gardrób és könyvtár felszámolása, az utolsó kávé, búcsúzkodások, névjegykártya-cserék, másnap pedig a végeérhetetlen buszozás, szaladgálás és szervezkedés, míg végül lerogyhattam a délután ötkor induló Bukarest-Bécs járat hálókocsijába az Északi Pályaudvaron.
 

A hazafelé – most már valóban hazafelé – tartó tizenhárom órás vonatút során elég időm volt arról elmélkedni, vajon mit is tanultam ebből a kalandból, mi is volna a Duna, ez a hatalmas Ariadné-fonal Közép-Európa labirintusában (ha nem éppen Győrffy Ákos metafizikai tájlírájával nyugtattam zilált idegeimet, miközben a mellettünk elrohanó Kárpátok hegygerinceit figyeltem). Persze, nem igazán jutottam semmire. Visszatekintve az eddigi naplókra, én is látom, hogy ahogyan EP mondja, "valami megmagyarázhatatlan és dölyfös emelkedettség van a Közép-Európáról szóló beszédmódban [...] – itt még a szenvedés és megalázottság is afféle győzelmi plecsni, egy magas kitüntetés ékkövei. [...] Mintha itt a "nehéz évek" alatt összegyűlt volna valami rejtett tartalék, valami tudás, a másként gondolkodás gyümölcse, melyre szüksége van a világnak. Illetve ez talán valamelyest igaz (minden másra szükség van), de hát nem ezen az aufklärista, didaktikus módon, hanem rejtetten és az egyénbe zárva, és nem a közösségbe, az egyénbe, aki része a közösségnek. De ez a tudás nem valami, nem valami megnevezhető, inkább a hang, a hangfekvés – és hogy én is emelkedett legyek: egy szín Európa kórusának palettáján, cincogás a gregorián farkasüvöltésben." (HH 173.)

Nem tudom, sikerült-e eléggé tartózkodnom attól a simulékony idegenvezetői hangtól, ami ellen EP tiltakozik; az mindenesetre bizonyos, hogy lelki alkatomnak megfelelően szinte minden pillanatban egyén maradtam a Theodor Körner közösségében, néha akkor is, amikor talán jobb lett volna feloldódni ebben a zavaros, rendezetlen, de valami módon mégis szerethető kozmopolita sokaságban. S hogy most, az utazás után mit jelent nekem a Duna?
 

Talán legelőször azt, amit a hajóút előtt is: Kemény István és Tóth Krisztina pár évvel ezelőtti vitorlabontó beszédeit József Attila születésnapján, az utolsó JAK-Hajón; aztán a különböző, fényképek és elbeszélések nyomán átöröklődött családi emlékeket nagyapám dunai éveiről; mostanra pedig már a fedélzeten eltöltött magányos éjszakák ringatózását is, a vízen abszolvált nagy alvásokat; az éneklő zsilipeket; a bécsi valcerémelyt, a pozsonyi ismerősséget, a Turnu Severin-i szorongást, a cetatei nyugalmat, a bukaresti bábelt, és a belgrádi spleent; mindez a Duna, a cseppfolyóssá vált, hömpölygő történelem, földrajz és építészet; és ezzel párhuzamosan, és ettől függetlenül, és ennek ellenére: a folyó végtelen közönye is a Duna, a semleges és jelentés nélküli víztömeg, a – Rimbaud kifejezésével élve – fleuve impassible, mely vállrándítás nélkül cipeli el a Fekete-tengerig a hullákat, a sörösdobozokat, épületeket és kavicsokat, vagy éppen a Theodor Körner részeg hajóját. Érdekes és tanulságos utazás volt; most már azonban ideje partot érni.

Dunajcsik Mátyás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Szcénanátha Szcénanátha 2007-09-20 10:10

Ugyan már. Egyébként pedig: JAK-hajó, brühühü, kemény az élet. Szerettem. De tényleg. Amíg ment, még jobb volt, csak hát az A38 már nem köpi ki a vasakat a testéből.