hirdetés

E tájék mit jelent

2016. június 13. - Színház folyóirat

Folyik ez a szomorú, gyászos tavasz, rajtam eluralkodik a fölöslegesség-érzés, hogy nem kellek, nem kellünk itt. Mérlegelünk lehetőségeket, számolunk, új költségvetés, cash-flow, ahogy Vera szereti. − A héten a Színház folyóirat írja a naplót. A hétfőt Tompa Andrea jegyzi.

hirdetés

Még nem is éltem, amikor már volt Színház folyóirat. Most pedig csak azt kívánom, éljen engem túl, létezzen nélkülem és utánam is.

Nem az én művem, kicsit hozzátettem, kicsit hozzám tett. Itt lettem kritikus, itt kezdhettem el publikálni. 1968-ban jött létre, valami hirtelen jött olvadás pillanatában, és a kegyelem, meg az emberi kitartás meg a kultúrpolitika kiismerhetetlen útja máig megtartotta. De most átmenetileg csak a szívünkben lesz, papíron nem jelenik meg.

Elkezdődik most egy hét, a legkülönösebb az elmúlt majdnem ötven évben a lap életében, amikor nem tervezünk új lapszámot. Múlt szerdán kijött a nyomdából az utolsó és ahányszor ezt a szót leírtuk, különböző események, meghívók, közlemények mondataiban, mindig gondosan odaírtuk: (?). Vajon tényleg utolsó-e? Egyelőre fogalmunk sincs, ma, ezen a héten nem tervezünk új lapszámot, üres a kassza.

Nem látunk a jövőbe, a jövő van, de nincs, de nem úgy, stb. Vagy mi nem vagyunk már benne. Ezt így nem lehet leírni, hogyhogy ne lennénk benne? Delete.

Amit nem tudhatok irányítani, befolyásolni, mint az időjárást, azon megpróbálok nem gondolkodni, bosszankodni. Tavaly ősszel, amikor átvettem a Színház folyóiratot, Koltai Tamás halála után –jól tettem egyáltalán? felelőtlen döntés volt? vajon nem gondoltam bele? vajon tényleg teljesen alkalmatlan vagyok rá? – még azt hittem, a dolgok a kezemben, kezünkben vannak. A lapot kiadó alapítványnak lett új kuratóriuma, olyan emberekből, akiknek a véleménye számunkra (szerkesztők számára) fontos, lett új szerkesztőség, lemondtunk fölösleges kiadásokról, közösségi irodába költöztünk (Isten tartsa meg a Műhely Alapítványt, amelynek irodájában vagyunk a Jurányiban). Nincs már saját telefonunk, még internet-előfizetésünk sem, egy öreg csotrogány a szerkesztőségi gép, természetesen mindenki a sajátján dolgozik. És januárban elbocsájtjuk az utolsó alkalmazottat is, nem lesz több főállású emberünk (én magam sosem voltam az a lapnál). Olyan emberek kezdenek együtt dolgozni (többen is és aktívabban is, mint a korábbi években), akik nem versengenek egymással, hanem boldogan tolják ugyanazt a szekeret, ismerik egymást, a gyerekeik is ismerik egymást, szívesen eljárnak egymáshoz akár haza is lapot szerkeszteni, amikor a gyerekek már lefeküdtek. Akik nem a nagy pénz reményében fogtak bele a lapcsinálásba (egy szerkesztőségi fizetés legfeljebb szerény 1/3 láb), de szenvedélyesen vitatkoznak előadásokon, jelenségeken, ügyeken, szerzők cikkein. Január végén lép be az utolsó kolléga, úgy érzem, hátradőlhetek, ezzel a csapattal nagyszerű lesz dolgozni, mindenki „akar” is, tud is, nyerni fogunk. Megjelent az első többhangú kritika, Noémi találmánya, jó a visszhangja, új műfajt teremtettünk a színikritikában.Visszatérnek régi, számunkra fontos szerzők (ha egyvalakit kiemelhetek, akkor Fuchs Lívia tánctörténészt fogom, el is tervezzük, hogy Lívia tartson nekünk és kis szerzői körünknek tánctörténeti sorozatot, ezt sem sikerül megvalósítani), és elkezdjük nevelgetni az újakat, jön néhány remek fiatal hang (ha egy valakit, akkor Adorjáni Pannát köszöntöm és biztatnám tovább, akit valaha tanítottam, azóta a Károlira is járt, ám nélkülem ugyanilyen tehetséges volna).

Még nem voltam egy hónapja sem főszerkesztő, amikor már kicsit lehetett látni a barátságtalan felhőket az égen. Pályázati kiírás a jövő évre sehol, költségvetés 2016-ra sehol. Majd lesz, gondoltam, és mentünk arra, amerre mi az „előre” irányt sejtettük. Nem lett. 2016. februárig nem lett, és akkor is rendkívül szűk kerettel, új kuratóriummal, megszüntetett folyóirat-kuratóriummal, MMA-val dúsítva, 3 éves pályázati lehetőség nélkül. Februárban tudtam, hogy baj lesz.

Voltak a fejemben számok, hogy mennyiből lehet lapot csinálni. Mennyiből lehet jól – nagyjából az előző év a „majdnem jó”, amiben nincs fejlődés szinte semmi, utazásokat még vidékre sem fizethetünk, nem hogy külföldre, nem tudunk marketinges embert felvenni, de van fenntarthatóság és azon belül van játéktér. 17 millió volt tavaly, ehhez jött kb. 25% saját forrás. Ha 15 millió lesz a költségvetésünk, az nehéz, de meg lehet csinálni. Ha 12 millió, akkor az már baj, át kell mindent strukturálni, tovább csökkenteni a honoráriumokat (a szerkesztőségieket, mert a szerzőké már tovább nem csökkenthető), de talán megjelenhet még a lap, netán néhány összevont számmal, ha a pályázat lehetővé teszi. Ha 10 millió– nem, erre nem akarok gondolni, nem tudom megcsinálni. Ahhoz nagyon durva mélyrepülésre van szükség, hogy túléljük. A szinhaz.net költségvetése még kétségbeejtőbb. Tavaly mindössze 500 ezer forintból gazdálkodott a netes megjelenés, ebből alig 30 cikket lehet honorálni, szerkesztői honor ebben nincs, oldalfejlesztés stb. legfeljebb más forrásból. 30 cikk egy évben – semmi, nulla. Nem is látszik. Olyan, hogy heti 1 db frissülés abszurdum. Tavaly ősztől, amióta átvettem, mégis heti 3-4-szer frissült az oldal, minden erőnket, bevételünket, megtakarításunkat oda vittük, arra költöttük, ahogy mondani szokás, a saját zsírunkon fejlesztettük.

Decemberben jön egy mentőöv, az NKA valami maradék keretből kiír egy pályázatot, támogatást kapunk 1-2 lapszámra és a netre. Azt sejtem, hogy nagy a baj, ha ilyen módszertannal kell átvészelnünk az év elejét.

A végső döntés híre engem április 17-én ér. Egy kedves kurátorunk, akit személyesen nem ismerek, már korábban írt egy üzenetet, hogy köszönettel megkapta a megújult lapot, amit névre szólóan elküldtünk minden kurátornak, hadd vigye haza, nézegesse. Tetszik neki és drukkol a Színháznak, írta. Megilletődtünk, reménykedtünk. Megtudom, hogy április második hetében már döntött a kuratóriumunk, de még nem publikálták. Udvariasan megkérdem ezt a kurátort – mellesleg azt sem tudom, hogy ki delegálta, de most mindegy is –, felhívhatom-e. Tudnom kéne, mi várható.

Már 3 havi kifizetetlen számlánk van.

Elhangzik a telefonba a szám: 6 millió forint az éves támogatásunk. Éppen biciklivel megyek, írói estem lesz egy kitüntetett helyen, ott, ahol évekig kutattam, az Orvostörténeti Múzeumban, egy hónapja készülök rá. A telefon kiesik a kezemből, alig tudom összerakni, s mint egy rossz komédiában, hívogatjuk egymást, de foglalt. „Végünk van”, mondom aztán csendesen, miután sikerül visszahívnom, nincs bennem harag, nem a kurátor iránt van, vagyis tényleg nincs bennem düh. Még.

A bicikliről leszállva először a gyerekem hívom fel, mint aki veszélyt sejt és meg akar bizonyosodni, hogy a gyerek jól van, legalábbis neki nincs baja, este majd jövök, mondom neki, kicsit csevegünk vidáman, mi volt az ebéd az oviban és ki sírt aznap. Én még egyáltalán nem tudok sírni. Aztán felhívom Sifter Verát, legközelebbi munkatársamat, bemondom a számot. „Ez kemény”, mondja, most hirtelen nem tudunk mit mondani egymásnak, csak azt, hogy majd beszélünk. Az írói esten az Orvostörténeti Múzeumban van egy pillanat, amikor belefogok egy mondatba, és nem tudom, mit beszélek, elnézést kérek a közönségtől, aztán megpróbálom összeszedni magam.

Z.-nek mondom itthon, késő este, hogy ne haragudjon, talán nem döntöttem jól tavaly. Tavaly ősszel Z. szerződést kapott külföldre, 3 évre, a „sivatagba”, ahogy emlegettük, már laktunk ott, szép volt, jó volt, de hazavágytunk, mert „e tájék mit jelent”. Most pedig úgy gondoltam, szeretném kipróbálni, milyen egy lapot csinálni, úgyhogy nem mentünk el.Nem láttam a jövőbe akkor sem, nem mentünk a sivatagba, ahol én boldog főállású akármi lehettem volna (anya, feleség, író), Z. pedig úgynevezett európai fizetést kap, amilyet mi itthon semmilyen tisztességes munkával nem tudhatunk megkeresni, de itthon maradunk, szerettem volna lapot csinálni, ezeknek, nektek, gondoltam, magamnak, magunknak. Én már egyszer elmentem egy hazából, nem birok még egyszer, magyarázkodok, ahányszor beúszik ez a menni-maradni kérdés, mert most valahogy még élesebben tevődik fel, és Z. elfogadja a maradni verzióját, ebben a másiknak mindig vétójoga van, a menni vagy maradni-ban. Ha menni, max. vissza, mondom aztán, legjobb volna a Csíki medencébe, bár hideg és nem érik be a paradicsom és nem lehet rózsakertem. Most ez a vissza a sanszos, még szerencse, hogy nem mondtam fel az egyetemi állásomat Kolozsváron, csak szüneteltettem. Egyébként marad nekem itthon, az én drága, szeretett új, azaz második (26 éve élek itt) hazámban a diplomás közmunka (van olyan egyáltalán?). Még sosem voltam itt munka nélkül, most viszont azt a javaslatot teszem a kuratóriumomnak, hogy engem és további 5 kollégát rúgjunk ki (2 szerkesztő, 1 olvasószerkesztő, 1 grafikus-tördelő és 1 fotós-képszerkesztő). Vagyis júniustól nem tudunk fizetni (bár idén csak januárban osztottam pénzt). Nem, ingyen nem csináljuk. Szerzőket, szerkesztőket kifizetjük, szerényen, de ki. Akkor inkább a diplomás közmunka. Szembenézek a tényekkel: nem tudom összeszedni a hiányzó milliókat, folyamatosan, mostantól mindig, nem tudom, nem vagyok rá képes, nem erre szerződtem. I can’t do it.

A kuratóriumi ülésünk, amelyen a lapot kiadó alapítvány döntéseket hoz, nehéz, szavazni kell, hóhért játszani, most ennyi lapszám tud megjelenni, így fogalmazzuk meg a döntést. Csaba (Králl) mondja bölcsen: Ezt vagy így csináljuk, ezen a színvonalon, vagy sehogy. Kezemben a májusi, júniusi szám, 136 oldalas (korábban: 48). Nézem, igen, ilyet szerettünk volna. Ebbe legjobb tudásunkat beletettük.

Folyik ez a szomorú, gyászos tavasz, rajtam eluralkodik a fölöslegesség-érzés, hogy nem kellek, nem kellünk itt. Mérlegelünk lehetőségeket, számolunk, új költségvetés, cash-flow, ahogy Vera szereti. Az 5., azaz májusi lapszám (erre leszünk a legbüszkébbek, a címlapja is olyan, amilyet szeretnénk) már nyomdában, amikor megtudjuk, hogy nincs folytatás, egyelőre nincs, nincs miből. És hogy hogyan tudjuk a net-et megtartani, milyen keretek közt fog működni. Rádai Andi, a szinhaz.net motorja, csodás munkát végez, a honlap is megújul – pont most.

Június van, és a mi idei támogatásunk még mindig nem érkezett meg a bankszámlánkra, ez szokott a független színházi területen is történni.

Minden irányba magyarázkodni, bizonygatni, hogy kellünk, kell a printlap, kell a Színház lap, kell szerkesztőség, kell ekkora szerkesztőség, a szellemi munka pénzbe kerül, nem lehet ingyen dolgozni, dolgoztatni, nyomasztó magyarázkodások. Szeretném magyarázkodás helyett az mondani: olvasd el, nézd meg, mit csinálunk. Utána kérdezz. Nekünk se nyugdíjunk, mint elődeinknek, legfeljebb állásunk valahol másutt. Minden irányból jönnek a tanácsok, hogy mit kellene tennünk, „ha én a helyedbe volnék”, „ha én volnék a főszerkesztő”.

De hát én vagyok, legyen enyém a kudarc. Meg a veszteség. Enyém, tied, övé, szerkesztőtársaimé, az olvasóké, a színházi szakmáé. Kedves hazámé.

Tompa Andrea

Színház folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Liszenko Liszenko 2016-06-14 00:08

:-)))