hirdetés

Egy ámokfutó magányossága

2008. június 13. - Józsa Márta

Havi 70-80 ezer forintért dolgoznak ott az ápolók, sokan közülük diplomások, valamennyien szakképzettek. Valaminek kellene történnie Borsodban, ezt az imént Ficskuval is megbeszéltük: a reménytelen szegénység harmadik világbeli méreteket ölt. Elmerengek ezen, majd veszek egy ÉS-t.
hirdetés

Ébredni tudni kell, és én még nem tanultam meg, és már nem is fogok. Feszülten koncentráltam reggel, hogy mindent ki- és becsomagoljak: az este jöttem Pécsről, és ma este Kolozsvárra megyek. Furcsán alakult ez a naplóírás: amikor megbeszéltük, még fogalmam sem volt, hogy történetesen életem valamennyi jelentős városában járok majd egy hét leforgása alatt. Amúgy nem is tudom, hogy történt-e egyáltalán ilyen valaha. Ez mindenesetre elég ámokfutósra, borzasztó fárasztóra, és nagyon érdekesre sikeredett. Hidd el, kedves olvasó, nem is történhetett volna mindez másként. Nos koszos ruha ki, tiszta ruha be, a többi marad, fél tízkor értekezlet a tévében, ma szerencsére segédszerkesztő vagyok, ilyenkor nem kell adás végéig bent lennem, segítek a szerkesztőnek, meg annak, akinek még segítségre van szüksége, telefonálok néhányat, megírom az infocsíkokat, azaz a feliratokat, amelyeket kibiggyesztünk a képernyőre, alapesetben ez van. Az az alapeset, ha nem történik semmi rendkívüli, ha igen, mondjuk felgyújtják a tévét, vagy hasonló, akkor arra nincs recept, de az biztos, hogy akkor indulhatok el este hatkor.
 
 
Értekezlet után még leszaladok kávézni Bretter Zoliékkal, csak hogy biztosítsam a Pécs-Budapest-Kolozsvár egységet az életemben, Zoli is e három városban van otthon. Éppen valami dolguk volt Pesten. Odaadtam nekik az újEx-et ő is írt bele, nem látom a gyereküket, kérdezem, merre van, mondják, hogy ott van a játszótéren, találtak egy két gyermekes, lelkes apukát, aki vigyáz Erikre, micsoda szerencse, legalább nyugodtan kávézgatunk. Kisvártatva megjelenik a kétgyermekes, lelkes apa a három gyerekkel, a két sajátjával és Erikkel – hát nem Ficsku Pali az?! Nevetgélés, hogy micsoda véletlen, ők akár ismerhették is volna egymást, sőt tán ismerik is, Pali járt is diákkorában Kolozsvárott, úgy emlékszik, Bretteréknél is volt, vagy legalábbis olvasta Zoli édesapjának, Bretter György filozófusnak a könyveit. Kiderül, hogy elvileg lehetséges lett volna, a gyakorlatban azonban nem: ahhoz Pali túl fiatal.
Dumáltunk egy félórát, felgöngyölítettük a közös ismerősöket, Pali nagy formában volt, sztori sztorit követett, azt mondja, gyerekkönyvet ír, de szerintem krimit meg sci-fit. Hirtelen mindenkinek rohannia kellett: Lara és Máté éhesek lettek, Pali azt mondja, spenótos lazacot süt nekik, Párizsból hozta, mirelit. Bretter Zoli elindult Fejtő temetésére, én pedig, kihasználva, hogy ebédidőben többnyire nem történik semmi a közéletben, elmentem szkriptelni Lityi odújába, ahova rajtunk kívül egy lámpa és egy video fér még be. Ott dolgozunk lopva, amikor csak jut rá időm. Lityi Litauszki JánosRendezőés barátom, dokumentumfilmeket készítünk együtt lassan tíz éve, minden film végén azt szoktam mondani neki, hogy ha a férjem volnál, most válnék el tőled. Most azonban még nem tartunk a nagy alkotói összeveszéseknél, a legutóbb felvett anyagot jegyzeteljük, nem kevés, ha jól számolom, már van húsz óra nyersanyag, és hol tartunk még, lesz ez harminc is. A kazincbarcikai kórházban forgatjuk, a nővérek sorsáról szól, kemény élet. Kevés olyan hierarchikus, majdhogynem militáris munkahely van, mint egy kórház, mindez ráadásul egy fájdalmasan lecsúszott szocreál városban, ahol maga a kórház is folyton veszélybe kerül ezért-amazért... Elnézem ezeket a lányokat-asszonyokat, napi tizenkét órát robotolnak éhbérért, és többségük mégis jól van. Nem lehet véletlen, hogy mindig azzal kezdik: mennyire fontos nekik, hogy betegeken segíthetnek. És rettegnek, hogy egyszer ezt nem tehetik. Ott voltam napokig közöttük, láttam. Egy asszonynak eltört a lába, és az urának kölcsön kellett kérnie, hogy kifizethesse a napidíjat, nincs hálapénz. Havi 70-80 ezer forintért dolgoznak ott az ápolók, sokan közülük diplomások, valamennyien szakképzettek. Valaminek kellene történnie Borsodban, ezt az imént Ficskuval is megbeszéltük: a reménytelen szegénység harmadik világbeli méreteket ölt.
Elmerengek ezen, majd veszek egy ÉS-t. Petinek van benne három rövid prózája, Minimániák a címe. Gyönyörűek, és nagyon szomorúak, egy pillanatra kedvem támadna leugrani a felújításra váró Margit-hídról, de aztán eldöntöm: nem lehetek ilyen giccses. Megjön Kinga lányom és Matyi fiam, ők sem túl vidámak, mindketten vizsgaidőszakban, ráadásul Matyi tanárai állandó szökésben vannak, nem tudni, mikor van vizsga, mikor van konzultáció. Zsiga fiam pedig elindult Veszprémbe, nagy buli lesz, Bozsik Csabi ma tizennyolc éves, Zsiga egy hónap múlva lesz az, két nagy világmegváltó, biciklinyeregben.
 
 
Peti székelykáposztával várta őket. Én már lassan két hete nem főztem, csak rohangálok itt a világban, pedig kevés dolgot szeretek jobban a főzésnél. Jövő héten bepótolom.
Vissza a szerkesztőségbe, megírom a megírandókat, meghallgatom a meghallgatandókat, majd Zsolt telefonál, hogy érkezik. Zsolttal 1968 és 1975 között jártunk egy iskolába.
 
 
Ilyen a történelem. Aztán csaknem harminc évig nem találkoztunk, de néhány éve megint, és most nekiállunk menteni a családi múltjából mindazt, amit érdemes. Magnóval, videóval. Ezért jöttünk Kolozsvárra, ahol felnőttünk.
Nem mondanám, hogy gyorsan ideértünk, Pestről legalább egy óra kiérni a 3-as autópályán, szóval hajnali fél kettő is meglett, mire megjöttünk. És most ülök egyedül egy ismeretlen nagymama lakásában, a vállamon pokróc, a könyvespolcon ugyanazok a könyvek, melyek nekünk is megvoltak valamikor, amikor még itt éltünk, minden, amit csak kiadott a Kriterion.

Józsa Márta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.