Soha nem vezettem naplót. Korán beláttam, hogy nem történik velem olyasmi, amit a befalt könyvek tömegében meg ne írtak volna, s hogy ÉN nem vagyok annyira fontos. Még magamnak sem mutogathatom magam nevetségesség nélkül. A tények (időpontok, nevek, események) valahogy mindig mellékessé, ködössé és érdektelenné váltak, az érzelmi memóriám volt éles és átható, a legbonyolultabb változatokban is fakulhatatlan. És persze szerelmi ösztöneim kisfiú koromtól mindent elborító éhsége, amely az éppen múlót nem, csak a várhatót, a bekövetkezőt lesi, sürgeti.

 

Egyetlen egyszer, egyetlen napig fogott el a rögzítés vágya. Az írógéppel kapkodva, slágvortokban írt lapot megőriztem. Nem is a szövegből, mint inkább létrejöttének és fennmaradásának tényéből (lám, mégiscsak egy tény) érzem most is, amint átjárt akkor a működés öntudata. Nem a személyem fontosságáé, semmi gőg, csak az öröm egy jól eltelt nap múltán.

 

Előzménye azért van az elhatározásnak. Négy fantasztikus év ment el előtte, közemberi életem legfontosabb időszaka, amelynek dokumentálására mégiscsak szükségem lett volna. A Mozgó Világnál töltött négy évről beszélek. Már a filmszakadás pillanatában nyilvánvaló volt, hogy napló híján soha nem tudom majd rekonstruálni a történteket, különösen egy olyan kor történetét nem, amelyben írásos nyom, lent is fönt is, gondosan elkerülendő, vagy épp a valóságos okok és szándékok ellenkezőjét mutatja. Ki, mit, mikor és miért mondott, hogyan jelenthetett ugyanaz a szó más ajkán egészen mást – ezt nem olvasmányokból tudni, hanem átélni varázslatos borzalom volt.

 

És akkor, a Mozgó-szerkesztőség teljes létszámú felállása után néhány héttel eljött egy nap, amelyért érdemesnek látszott naplót nyitni. Hogy újra ne kövessem el a hibát a dolgok nyilvántartásában.

 

(Szabados Árpád a Mozgó képzőművészeti rovatának a gazdája volt, az egyetlen, akinek az erkölcse és szakmai programja teljesen fertőzetlen maradt a politikától. Hihetetlen mezőnyt hozott be a lapba. Még a Rubik-kocka ügyét is ő karolta föl. Bizony karolni kellett, mert olyan múló bohóságnak tartották, mint Bukta Imre vagy Wahorn dolgait, a benne kifejeződő gondolkodást, mint mondjuk Megyikét, úgy kellett beerőltetni a köztudatba. Világsiker még sehol. A Játék a Lapkiadó Vállalat ezernyi szerkesztőségének egyike lett volna Siklósi Norbert birodalmában, amely az értelmiségi munkanélküliség és a politikai elfekvő mintagazdasága volt.)

 

(A Filmtudományi Intézet akkor a Népstadion úton volt, és a kritikusok itt meg a MOKÉP vetítőjében nézhettek előre filmeket – egy-egy folyóiratszám átfutási ideje akár három hónap is lehetett. Nem tudom, jól írtam-e az akkori filmcímet, az adaptáció alapjául szolgáló Déry-regény a Pesti felhőjáték, a ’84 tavaszi bemutatót pedig már Felhőjáték címen tartották, megnéztem, végül is Ardai Zoli írt róla a márciusi Filmvilágban, amelynek nemsokára szerkesztője lettem. Erről azonban január 12-ikén még sejtelmem sem volt, én az utolsó utáni erőfeszítéseket tettem, hogy tán mégis, még egyszer meg lehet játszani a Kulin-variációt. A leváltott Veress Miklós helyébe 1981-ben, hosszú huzavona után javaslatunkra (kérésünkre, nyomásunkra?) korábbi munkatársunk, Kulin Ferenc kerülhetett, ’83-84 fordulóján pedig a leváltott Kulint belülről a legkevésbé „sáros” szerkesztő, történész, a Kulinhoz hasonlóan párttag Gergely András követhette volna. S ugyanúgy, ahogy ő is „bővítményként” jött ’81-ben, nem lecseréléssel, hanem új nevek bevonásával „biztosíthatta volna a kártékony bezárkózás feloldását”. Siklósi, hogy betömje a lyukat, hirtelenjében maga gyártott egy ’83 decemberi számot, de miért remélhettem egy percig is, hogy ez nem a bármivel kecsegtető exlex állapot jele? Hogy már régen eldőlt minden. Túlságosan közeli volt a ’81-es többhónapos lapszünet utáni feltámadás élménye…)