2003. Október 15. szerda
     
     Még sokáig hatása alatt leszek ennek az estének. Féltem tőle és elhatárolódtam tőle. Most felszabadult vagyok, tele új élményekkel és tapasztalatokkal magamról is, az előítéleteimről is.
     A Cosmo Nagydíj átadásáról jövök.
     Egy hónapja tudom, hogy megválasztottak a „te vagy a legjobb” írónak, amivel egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, mármint a hírrel. Vagyis tudtam. Megőrizni magamat. Ezt mondogattam, hajtogattam, és ez a mondogatás meg hajtogatás - bár nyilvánvalóan az értelmiségi előítéleteiből fakadtak, összeadódva azzal, hogy belelapoztam egy Cosmoba - először elitista pökhendiséghez, később fásult, legyünk túl rajta várakozáshoz vezetett. Ezekről az érzéseimről azonban igyekeztem nem tudomást venni, illetve ez kognitív szinten a magamról magamban kialakított képpel, meg a toleráns, nyitott, előítélet-mentes, önkritikus, másikat tisztelő, satöbbi értékekkel és ideákkal a következőképpen vált koherenssé: egy díj mindenképpen megtisztelő, legyünk nyitottak. Mivel tőlem távol áll ez a világ, kíváncsian várom, hogy körülnézhessek benne. Puccos buli az Intercontinentalban. Puccos csajok a színpadon megköszönik papának, mamának. Fodrász, smink. Drága parfümök ajándékba. Nem baj. Ha engem választottak engem fognak kapni. Kevés smink, no fodrász. Beszéd. (amit most ide kellene másolnom, de hirtelen felindulásból kérték, náluk hagytam).
     Talán holnap részletesebben is leírom a "színpadig vezető utat", de ma azokról a nőkről kell írnom, akik miatt ez az este forradalmi volt. Használjuk ezt a szót, mert jelen esetben pontos.
     Először is egy női magazin belső forradalmárairól, akik valószínűleg, ha nem lesznek elég ügyesek, maguk alatt vágják a fát. De elég ügyesek. Pócsik Anita, Betlen Katalin és Bódis Enikő (aki egyébként nem rokonom, viszont imádott ex anyósom névrokona, mert ilyen véletlenek is vannak) az ’így kezeld a pasit’, meg ’a kilenc tuti erogén zóna’ mellett a következőket "üzenik" ezzel a díjjal: A sztárcsinálók "mindenkinek azt sugallják, hogy nem kell jobbra, másoknak hasznos teljesítményre törekedni, elég maga a szereplés meg egy kis sajtómunka. A "te vagy a legjobb" díjasokkal fordítva van. Ők tényleg valakik. Mi csak észrevettük őket."
     Én vettem át névsor szerint elsőnek a díjat és az írói mesterségről beszéltem, hogy annak mennyi köze van ahhoz, hogy valaki nő, vagy férfi (semmi), a Hétes telepiekről, a roma barátaimról, meg a kiszolgáltatott, prostituálódott nőtársaimról, azokról, akiknek nemhogy díjaik, meg elismeréseik nincsenek, de kenyerük, otthonuk, biztonságuk, vagyis esélyük sincs. Arról beszéltem, hogy mi, itt, tehetnénk valamit, ha hiszünk az emberek jogegyenlőségében, s arról, hogy a többi formaság.
     Gondoltam lesz, ami lesz, a beszéd itt elsőre legfeljebb hülyén lógni fog itt a puccos parfümködben, aztán vége lesz. De nem. Az este erről az alaphangról emelkedett meredeken felfelé, hogy végül egyetlen, nagy impulzusként? felkiáltójelként? nem is tudom, üljünk ott tízen, és érezzük azt a különös tiszteletet és meghatottságot, hogy mi itt így együtt lehettünk. Utánam egy látszólag Cosmo-kompatibilis lány következett, Ebergényi Réka, modell. Igen ám, de ez a törékeny, különleges, döbbenetes kisugárzású nő a modellkedés kapcsán munkáról beszél, semmi rózsaszín, semmi hazugság, feladat és munka és elszántság és annak eredménye: világhír. Jó, ez még tényleg nem az a forradalom, amit az elején beígértem. De akkor jön Elek Dóra, színházi rendező, és bejátszanak a színházából, ahol értelmi fogyatékos fiatalok a színészek. S azt mondja, hogy ezek az emberek attól még, hogy fogyatékosak, kitűnően játszanak. Hogy amit csinálnak nem terápia, hanem színészmesterség. És ő ezt meg fogja mutatni, be fogja bizonyítani, illetve, hogy látva lássuk. A nevükben veszi át a díjat is. Kezdődik a borzongás.
     Király Linda. Először persze mosoly az arcokon, meg nyilván szükség van valamiféle egyensúlyra. Na de azért hallottam a hangját. S akcentus nélkül mondta azt, hogy honvágya van, hogy hiányzik neki a szülőhazája, Amerika. Szép.
     Pásztory Dóra olimpiai bajnok. Nem ismerjük a nevét? Ja, Dóra parasportoló. Gyönyörű ruhában ékezett, kitűnően illett bájos arcához és lágy vonalaihoz, és bátran feltárta paraságát, a végtaghiányt. Azt mondta, most érzi először, hogy az úgynevezett normális emberek ember-, sportember-, sőt nőszámba veszik.
     Szégyen, öröm, önkívület, forradalom.
     Akkor jött Péterffy Zsófia és a Kalózok szeretője. Zsófi arról beszélt, hogy mindenki tehet valamit, hogy tehetség - ilyen vagy olyan - mindenkiben van, s ezért felelősséggel tartozunk.
     Risztov Éva mag az erő, elszántság, energia. Csak állsz és hallgatod. Kőszikla.
     Popova Aleszja balett-táncos. Az elfelejtett szépségről és harmóniáról beszélt. A művészetről? Azt hiszem.
     Wirth Judit a bántalmazott nőkről. Soha nem érzékeltem még ilyen hatékonynak a feminizmust, mint az ő felléptével most.
     Hámori Gabriella lett a fődíjas. Jelenség. És az egyik kedvenc filmemben, Incze Ági I love Budapestjében láttam először.
     Egy hatás alatt álló nő vagyok.