Egy íratlan könyv lapjai
2006. június 29. - Solymosi Bálint
És arra gondoltam, hogy az a gránitkönyv, ahogy ki van nyitva, tudod, az egyik oldal, az üres lap az a tied. OK. Így én. Azt a lapot is majd a halál írja tele. Ezt hogy érted? A halálommal íratódik bele…, hogy…, de ezen meglepődik. Hogyhogy a te haláloddal…? Ahogy mondod, mondom, akkor nekem is ez a vörös gránitból készült könyv lesz a fejfám, vagy mi, a síremlékem; isteni elgondolás…! Nem tetszik? Tetszik…! Annyit idegeskedek, hogy nagyon szép legyen! Apád persze leszarná. Meglehet, zárom le.
- 2006. június 29.
Madarak jajveszékelése a kertben, gyereksírás a másik kertben…, fiatal munkás halálhörgése a harmadik kertben –, bíztató kezdet; nem kell mindent komolyan venni. Amúgy mámorító, őrjöngő vegetáció. Napégette, tönkrement virágaim közt guggolva, cigarettával kezemben kérdezem, nem épp úgy, mint Virginia Woolf: „Hol hatolhat árnyék az életembe? Milyen megrendülés lazíthatja szét fáradtságosan betakarított, összepréselt napjaimat?” (Ez most az arisztokratizmusa érzelgősségeként hat, és hát mi köze volna ehhez szerény létezésemnek…?) Megint nyílik a lilaakác. Erről eszembe kellene jutni valaminek; hogy gyerekkoromban ilyen virágok voltak az utcánkban. Ilyenek is. Varázslatosan közelinek éreztem magamhoz ezeket, túlcsorduló érzelmesség ide vagy oda. A szegényeknek is van szentimentalizmusa…, csak más tőről metszett; nem a sajnálkozásé, hanem a botrányé, hogy ez megtörténhet vele. Az élet így. Az öröklét szükségszerű fantáziájával, mely aztán csillagszemű juhászokat teremt, később autó-, pornó-, számítógépjáték- és kertmagazinokat.
Érkeznek a számlák; hozzávágom az előző havi számlákhoz, meg az az előttiekhez… Zűrös és rémunalmas része ez az életnek; lakni! (Milyen szó!) Hol laksz? Mennyiért bérled? Mennyi a rezsi és így tovább. Semmi gond –, itt van a stabilizáció programja, és majd lohol nyomában a reform. A veszett nemzet nyel-e?
Anyám fölhív telefonon, eldöntötte, apám sírköve egy nyitott könyv lesz, már meg is rendelte a mestertől. Nagyon szép vörös gránitból készül. Arra emlékszel, ugye, kérdezi anyám, hogy neked is kiváltottuk ott a sírt; láthattad, nagyon szép hely, gyönyörű a kilátás, fent van annak a dombocskának a közepén, közel van a kút is. Mindenhonnan jól látható; nagyon szép. Az jó, mondom. OK? Így ő. Az, persze. És arra gondoltam, hogy az a gránitkönyv, ahogy ki van nyitva, tudod, az egyik oldal, az üres lap az a tied. OK. Így én. Azt a lapot is majd a halál írja tele. Ezt hogy érted? A halálommal íratódik bele…, hogy…, de ezen meglepődik. Hogyhogy a te haláloddal…? Ahogy mondod, mondom, akkor nekem is ez a vörös gránitból készült könyv lesz a fejfám, vagy mi, a síremlékem; isteni elgondolás…! Nem tetszik? Tetszik…! Annyit idegeskedek, hogy nagyon szép legyen! Apád persze leszarná. Meglehet, zárom le.
Elmegyek hajat vágatni. Megnézem a holdnaptárt –, lehet. Ahogy belépek, a magasabb, szőke nő rám kacsint, mintegy bátorításul. Valóban nyomott hangulatú vagyok, talán a kitörni készülő vihar miatt. Egyszerre ketten vesznek aztán kezelésbe, valahogy úgy fest az egész, mintha foghúzásra jöttem volna. Az egyik a széket föntebb állítja, aztán lentebb, míg a másik előkészíti az eszközöket, ő játssza a doktornőt. Incselkedve előveszi a gépet is, beállítja egy-nyolcasra. A másik, a majdnem törpe termetű fodrásznő az asszisztens szerepét vállalta, nyakamat körbetekeri valami hatalmas lepellel, masszírozgatja, hülyeséget beszél, nemsokára túl leszünk rajta, meg ilyenek, meg hogy mondja meg a másik, beleszeretett a szomszéd zöldséges nőbe, vagy nem, együtt mennek nyaralni, vagy nem…?! Közben ez fogja a halántékomat, a másik találomra húzogatja és nyiszálgatja a hajamat. Aztán ez utóbbi elunja, azt mondja, mindjárt itt a vihar, fusson…! Futok.
Mennydörgés, elkezd zuhogni az eső; égő fejű emberek rohannak ki a bankból. Itt régebben hentes volt; ugyan, mi történhetett bent. A bank pultján pacal, tokánynak való, vagy fejhús… Mit láthattak? Vagy velük is egyszerűen eluntak foglalkozni? Vagy szexuális ajánlatokat tett valaki kuncsaftjaiknak…? Elképzelhető. Vagy sima rablótámadás volt.
Bárányok bégetnek egy kamionból. (Erről beszélgettem valakivel épp, hogy miért nem lehet birkát kapni a piacokon. Az arabnál kell venni, vagy ki kell menni utánuk a fene tudja, hová… Szerinte.)
Telefonok. Most este úgy áll, lehet, hogy lesz színház ahhoz, hogy be tudjak adni egy alkotói pályázatot; régi vágyam, hogy írjak egy drámát. (Írtam már egyszer egyet, de az nem talált valódi vagy komoly érdeklődésre, úgyhogy azt nem tekintem annak –, jóllehet az; dráma!) Nem árt, ha vannak hozzá támogatók.
Megint zuhog. Mint a disznó. Vagy egy cédulagyűjtemény, emlék délutánról. Lehet mondani (utálatos ez a kifejezés, „lehet mondani”, a segítségemre siettet ez a zuháré, nem kell dönteni; de azért nagyon drukkolok a Realistic Crewnak… Merthogy éjjel, úgy éjfél tájt valamikor Krizsóék játszanak a Mokka Cukában; szeretnék kimenni…, de végül is nem merem, mert nem is lehet bevállalni. (Meg tudom tenni, hogy nem teszem meg.)
Hozzászólás