hirdetés

Egy kiló magyar paradicsom

2008. június 24. - Végel László

  Ezúttal, 2008 tavaszán az Avala Expresszben végérvényesen be kellett látnom, hogy lezárult egy korszak, s Közép-Kelet-Európa kezd unalmas lenni. Hol vannak azok az idők, amikor a csempészek légiesítették a határokat? Hol vannak a rigorózus vámellenőrök, akiket le kellett kenyerezni? Hol vannak az értelmiségiek, akik úgy utaztak le-föl, mintha titkos küldetésben lennének? Okkal, hiszen valamiképpen ők is csempészek voltak, titkos árut hoztak - vittek.

hirdetés

A minapi bécsi, majd az azt követő frankfurti vendégszereplés miatt, többször keresztülutaztam Magyarországot a nemzetközi gyorsnak számító Avala Expresszel. Otthonosan érzem magam a vonatban, hiszen pontosan nem tudnám kiszámítani, hogy életemben mennyitt vonatoztam, mennyit rostokoltam a pályaudvarokon a minduntalan késlekedő balkáni és közép-európai vonatokra várakozva.
       Utaztam már háborús bűnösökkel, nemzetmentő írókkal, tarka, kockás vagy csíkos műanyagszatyrokat cipelő csempészekkel, hangosan káromkodó, német márkával, később pedig euróval hadonászó vendégmunkásokkal, ügyes zsebtolvajokkal, magányos úrinőkre vadászó donzsuánokkal, bukott politikusokkal, akik a régi szép időkre emlékeztek, miközben azokat káromolták, akik ez idő szerint hivatalos sofőrrel, személyautóval ruccannak fel Pestre.
        Sok történetet idézhetnék fel, a legutolsó, amelyre még jól emlékszem, az öt horvátországi hölgy, akik helyet szorítottak a műanyagszatyrokkal megpakolt kupéban. Jóllehet a szolidaritás nem igen jellemző a vonaton, annál inkább meglepett a gesztus. Az egyébként hat felnőtt személyre méretezett fülkében jottányi hely sem volt, de az éles szemű fiatalasszonyok, csak számukra érthető okból megszántak, talán, mert nálam csak egy kis kézipoggyász volt. Közvetlen légkör alakult ki, okítottak, hogyan kell megvesztegetni a vámosokat, én azonban foghegyről közöltem: soha. Nem vagyok hajlandó lefizetni, hiszen nincs elvámolnivalóm, csak néhány könyvet vásároltam. Az asszonyok feszülten figyeltek; alig tudták visszatartani, hogy hahotába ne csapjanak, látván, hogy a magyar és a szerb vámos flegmán lapozgatja könyveimet, miközben a szemük sarkából méregetnek. Őket békén hagyták.
      A vámellenőrzés után, a fiatalasszonyok felszabadultabb lettek, rám kérdeztek: ugyan mivel foglalkozom. Hirtelen kiszaladt a számon, hogy könyveket írok. A tekintetükből ki tudtam olvasni, a szánalmukat, mire csak úgy mellesleg megjegyezték, hogy ők bezzeg vállalkozók. Horvátországban született szerbek, akik időközben áttelepültek Szerbiába, ám joguk van a horvát útlevélre, tehát vízum nélkül léphetik át a shengeni határt, s ennek köszönve ők kereskednek Magyarország, Ausztria és Szerbia között. Üzletasszonyok vagyunk, mondták elégedetten. Rendelésre is importálunk, akár könyvet is hozunk az úrnak, hiszen egynéhány könyv miatt nem igen fizetődik ki Budapestig utazni.
     Ez volt az utolsó emlékezetes élményem. Az utóbbi időben egyre ritkábban bukkan fel a degeszre tömött kék-piros kockás kínai műanyagszatyor. A vendégmunkások unatkozva iddogálják sörüket, az üzletemberek pedig gondosan a polcra helyezik lap top táskájukat.
Újvidék-Bécs, via Budapest. És vissza. Pár nap múlva Újvidék-Frankfurt, via Budapest és Bécs.
     Ezúttal, 2008 tavaszán az Avala Expresszben végérvényesen be kellett látnom, hogy lezárult egy korszak, s Közép-Kelet-Európa kezd unalmas lenni. Hol vannak azok az idők, amikor a csempészek légiesítették a határokat? Hol vannak a rigorózus vámellenőrök, akiket le kellett kenyerezni? Hol vannak az értelmiségiek, akik úgy utaztak le-föl, mintha titkos küldetésben lennének? Okkal, hiszen valamiképpen ők is csempészek voltak, titkos árut hoztak - vittek.
     Kelebiánál a vámosok rá sem pillantottak könyveimre.
Egy árva kínai műanyagszatyrot sem láttam.
      A nyolcvanas évek közepén, és előtte is, természetesen, a csempészek szatyrai és az értelmiségiek rucksackjai jelezték, hogy a kommunista rendszerrel valami nincs rendben. Ahogy terjedtek a szatyrok, úgy puhult a rendszer. Végül egészen puha lett és összeomlott – szinte magától. Időközben azonban színre léptek az új politikusok, akik meg voltak győződve arról, hogy éppen ők döntötték meg a rendszert, nem pedig a csempészek és az ellenzéki értelmiségiek. Öntömjénezésben nincs baj. Egyik-másik már-már emlékművet szeretne állítani magának. Rezignáltan ugyan, de belenyugszom; az új tereket azért építik, hogy legyen hova elhelyezni az új szobrokat. Csak az bánt, hogy elfeledkeztünk az ellenzéki értelmiségiekről és a kínai műanyagszatyrokról. Talán akad egyszer majd közép-kelet-európai város, amelynek főterén felépül a szobor, amelynek a talapzatán író áll, kezében az üres kínai kockás vagy csíkos műanyagszatyorral, amelyen azt írja: „Európa”.
      De túlságosan elkalandoztam. Hogy visszanyerjem a valóságérzékemet, a délutáni kánikulában kisétáltam az újvidéki Futaki úti piacra gyümölcsöt vásárolni. A piac az egyetlen hely, ahol megtudhatok egyet-mást a valóságról. Úgy öt-hat óra között merészkedtem ki, amikor a kofák szedelőzködnek, és olcsóbban adják a felmaradt portékát. Kevesebb a kuncsaft, a kofák beszédesebbek. Először a dinnyéssel diskuráltam. Drága, mondtam az árat hallva. Nem vette zokon. Azt válaszolta, hogy van, akinek drága, van, akinek olcsó. Hümmögtem és megjegyeztem, hogy valamikor ezen a helyen párizsi illatszereket és parfümöket árultak. Ah, felment az illetőnek a dolga, legális importőr lett, előkelő, úri üzletet nyitott a város központjában, ahová csak úrinők teszik be a lábukat. Aztán a bácsföldvári zöldséges néni pultjához somfordáltam, aki éppen a mellette árusító szlovák asszonnyal társalgott. A szlovák kofa arról akarta meggyőzni a magyar asszonyt, hogy termesszen seprűcirkot.
     Kérem szépen, magyarázta a szlovák kofa, nem sokáig árusítok a piacon. Az történt ugyanis, hogy Szlovákia segít rajtunk, szegény vajdasági szlovákokon. Jött egy szlovák üzletember, s azt mondta, termeljünk seprűcirkot, s abból készítsünk cirokseprűt, ő mind megveszi tőlünk, s kiszállítja Németországba. Azóta a falu lakosai cirokseprűt készítenek, ő pedig euróban fizet. Azóta terjed a jómód. A falubeli szlovákok rúdszám veszik a kulent, alig marad a piacra. Miért ne, hiszen a szlovákoknak ízlik legjobban a szlovák kulen. Mondom neked Rozi, hogy jobb lenne, ha te is seprűcirkot termelnél a kertedben.
      A magyar kofa felfogta, miről van szó. Az a baj, hogy nem vagyok szlovák, ezért reggeltől estig még a legnagyobb kánikulában is kínálgatom a jó minőségű magyar paradicsomot (a magot, mondja Pestről hozza) és paprikát.
      Felfogtam Rozi kofa igazát, mert én is találkoztam a napokban hasonló dilemmával. Történt, hogy megismerkedtem egy magyar bankárral, aki erélyesen és hazafias lendülettel rám kérdezett. Melyik bankban tartja az úr a pénzét? Porig alázva nyögtem ki: Egy osztrák bankban, amely hét évvel ezelőtt nyílt, éppen akkor, amikor nekem számlát kellet nyitnom, magyarázkodtam. Oda csordogál a szerény nyugdíjam.
Magyar ember magyar bankban tartja a pénzét, mondta a bankár anyaországi szigorral.
      Érdekes, hogy nem azzal állt elő, hogy gyártsak cirokseprűt. Akkor lenne mit tartanom a bankjában. És rúdszámra vásárolnám szlovák kulent.
A földvári asszonytól vettem egy kiló magyar paradicsomot, meg paprikát és távoztam. Csak otthon vettem észre, hogy megfeledkeztem gyümölcsről, pedig eredetileg ez volt szándékomban. De legalább megtudtam valamit szlovák csodáról.
 
 

Végel László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.