Vannak olyan napok, amelyek az ember legjobb szándéka ellenére is egyszerűen elpocsékolódnak. Ezt-azt elintézni, mosást betenni, kivenni, kiteregetni, a jégen zöldülő csirkét megsütni, a litera naplót megírni, emaileket megnézni, és amikor végre leül az ember, a kezébe kerül egy újság, és szórakozottan elolvassa. Ilyen nap volt ez a mai. Plusz folytatódott a Don Quijote-i küzdelem a mobil készülék démonjaival. Néha működik, általában nem. Még garanciális, felhívtam a szolgáltatót, meg is igérték, hogy vagy ma, vagy hétfőn kijönnek és begyűjtik. Kértem, ma jöjjenek, mert hétfőn lehet, hogy egész nap nem leszek. Természetesen nem jöttek, de várhattam itthon egész nap. Pesten káromkodna az ember, hogy így meg úgy Balkán. Elvittem volna én, leadtam volna bárhol, persze az nem opció. Házhoz jönnek és ezért még hálásnak kellene lennem. Este meg átkozódhattam, mert egy fontos hívást már nem sikerült lebonyolítanom.
          Le vagyok maradva a forgatókönyveimmel, de erről elsősorban nem az ilyen napok tehetnek. Az utóbbi félévet a saját filmem megszervezésével töltöttem, és gyakran ütköztem akadályba, néha az idegeskedés és a rohangálás szívta el minden energiámat és pörgette az időt a tartalmas munka helyett.
          Már tudtam, amikor jelentkeztem és felvételiztem, hogy rendezni akarok. A rendező szakhoz viszont kisfilm kell, minnél több, nekem még forgatókönyvem sem volt, csak egy angol drámám és néhány novellám. Felvettek screenwriting-ra. Utólag tudtam meg, hogy a rendező szakra minden évben körülbelül százszoros a túljelenkezés. A forgatókönyvíró szak azért ennyire nem vészes. Tíz szak van, mindegyiken hat diák a zeneszerzők kivételével, akik ketten vannak.
          Az első félév nem volt könnyű, mert egyik tanárral sem jöttem ki, sem én, sem a többiek. Jan Fleischer, a cseh góré, minden írást lehúz és megnyúz, ami a kezébe kerül. Egyetlen dicsérő szava sincs. Végigfeszengtünk minden workshopot, ez ember szinte szóhoz sem jutott. Nehéz kezdet volt. Különben Jan számos cseh filmet írt még a 70-es években, az utóbbi időben pedig Stephen Frears dramaturgja. Utólag belátom, azért sok mindent tanultam tőle. A szak, úgy ahogy volt, nem nagyon működött, az új igazgató, Nik Powell (többek között Neil Jordan filmjeinek, mint pédául a Síró játéknak producere) le is váltott több embert, Jan kivételével, és a forgatókönyvírás hirtelen beindult.
          Tavaly ősszel fordultam először az új tanszékvezetőhöz: rendezni akarok! Még a kezdők lelkesedésével próbálta megszervezni, hogy a rendezőkkel dolgozhassak együtt. Sajnos mivel soha korábban nem rendeztem, sőt, színészekkel sem dolgoztam még, erről a rendező szak nem akart hallani sem. Fevételizzek, adta a tanácsot az ottani tanszékvezető. Fogj meg egy kamerát, és forgass. Nehéz a szakok közötti szakadékon átvergődni. De már eldöntöttem, akkor is megrendezem a saját filmemet.
          Felkerestem azt a producer szakos tanárt, Clare Downst (pl. a Szárnyasfejvadászon is dolgozott), akivel jól megértjük egymást. Állítsak össze egy csapatot a diákokból, adta a tanácsot, és érjem el, hogy minél több tanár támogasson, csak úgy kaphatok támogatást a saját filmemhez. Igy már a tanszékvezetővel ketten mögöttem álltak, és még aznap beszéltem egy operatőrrel és egy vágóval is, két diákkal, akik örömmel csatlakoztak. Felkerestem Davidet, a producer hallgatót, akivel már dolgoztam együtt és jól kijöttünk: ő is csatlakozott.
          Még négy évvel korábban, a Magyar Kulturális Központ egyik költői rendezvényén ismertem meg Janet Suzmant. Janet egykor a Royal Shakespeare Company vezető színésznője volt, majd többek között Greenaway A rajzoló szerződésének női főszereplője. Egy másik filmjéért Oscarra is jelölték. Mikor még anno megtudta, hogy felvettek, rögtön felajánlotta, hogy szerepelne a filmemben. Most nem tudtam megkeressem-e, gondoltam, nulla rendezői tapasztalattal inkább kezdő színészekkel kellene dolgoznom. Sőt, talán régen elfelejtette az ajánlatát, talán nem is volt több, mint spontán baráti gesztus. Persze, miután eldöntöttem, hogy megrendezem a rövidfilmemet, már ott is ültünk egy étteremben. Lelkesen el is vállalta a megírandó rövidfilm főszerepét.
          Innen, gondoltam, sínen vagyok. Janet nevétől minden ajtó megnyílik. A rendező szak vezetője, aki korábban elküldött, rögtön az áldását is adta a filmre, és a programfelelős igazgató megigérte, hogy az iskola mindenben támogat.
          A forgatókönyvvel lassan haladtam. Egy 5-10 oldalas film a legnehezebb. Még egy költőnek is. Hogyan lehet egy történetet ilyen röviden elmondani? Nincsenek ilyen rövid történetek. Legyen egyszerű és tömör. Egy félperces jelenetből kell megismerni a szereplőket, erre egy rendes filmnek tíz-húsz perce van. Legyen persze minden természetes, ne a dialógusban mondják fel a szereplők az előzményeket és elemezzék a jelen gondjait, mint annyi halvaszületett rövidfilmben. Már több kisfilmet írtam más rendezőknek, és most a legnagyobb kihívást Janet jelentette. Még sosem írtam senkire konkrétan szerepet. Ráadásul Janetre. Többen figyelmeztettek: nem lesz könnyű dolgom. Megkértek, mutassam már meg, milyen forgatókönyvet vállalt el, és mikor elmondtam, hogy az még nincs, rögtön sok szerencsét kivántak.
          Már alakulgatott a mű, amikor Daviddel, a producerrel, egy Kiarostami konferencián találkoztunk. El kell utaznia, sajnálkozott, nyáron lesz a bátyja esküvője Ausztráliában... nem lesz ideje a filmemmel foglalkozni. Lehet, hogy a kreatív motor az író-rendező, de producer nélkül nincs film. El sem lehet képzelni, annyi kisebb-nagyobb intéznivaló van még egy kisfilmmel is. Összehozni azt a 20-25 fős csapatot, akik majd dolgoznak rajta, beosztani mindenki idejét, a helyszínt megszervezni, a felszerelést lefoglalni, a szerződéseket és biztosításokat megkötni, és főképp a hivatalos tárgyalásokat lebonyolítani. Ha lett volna megfelelő tapasztalatom, lehettem volna a saját filmem producere, de a filmes világba alig hogy becsöppentem, nem láttam még át az egész bonyolult rendszer működését. Ráadásul ez nyár elején történt, a többi producer szakos hallgatót a rendezők vizsgafilmjei kötötték le. Írtam minden filmes ismerősömnek, hátha tud valaki ajánlani valakit. David hiába igérte meg, hogy szerez valakit maga helyett, onnantól se kép, se hang. Ekkor tudta meg az operatőr is, hogy felvették a budapesti nyárvégi mesterkurzusra, ami Vilmos Zsigmonddal, Koltai Lajossal és Kovács Lászlóval talán a legjobb Európában. Ez meg egybeesett a forgatás időpontjával, amit augusztus végére tűztünk ki. Ő is visszalépett. Janetnek csak ez az időpont felelt meg, hozzá alkalmazkodtunk. A vágó is rádöbbent, hogy lassan halad a munkáival, túl sokat vállat be, és nagy bocsánatkérések közepette visszalépett, mivel a rendezők vizsgafilmjei részesülnek hivatalosan előnyben. A producer tanár, Clare, a világot járta, itt-ott mesterkurzusokat tartott, miközben maga is egy forgatókönyvön dolgozott egy osztrák rendezővel. Nem tudtam tőle segítséget kérni. Janet Dél-Afrikában rendezte a Hamletet hónapokon át, és megkért, hogy ne zavarjam. Miután elküldtem a forgatókönyv első változatát, hosszan kielemezte, hogy a szerep miért nem felel meg neki, és szinte minden sorba belekötött. (Gyakran joggal, ez tagadhatatlan.) Nem volt kihez fordulnom. Habár az egyik igazgató megígérte, hogy támogatnak, a másikkal, Nickkel, most beszéltem először. Kiderült, hogy az anyagiakért ő felel. Közölte velem, hogy az iskolának alig van pénze, ezért nem ígér semmit. Arra meg biztos nincs pénz, mondta, hogy egy rendező tanár felkészítsen és segítse a munkámat. Mivel soha nem rendeztem, egy tapasztalt rendező segítségére nagy szükségem lett volna. A rendező szakos diákokat meg a saját filmjeik nyelték el, tőlük nem kérhettem segítséget.
          Egyedül maradtam és hirtelen minden bizonytalanná vált…

Gerevich András